Zsidó Ferenc blokkereiről
Fotó: Borsodi L. László

Zsidó Ferenc blokkereiről

Gustave Flaubert azt mondta, hogy a regénynek nincs Homérosza, vagyis nincs műfaji archetípusa, hanem változatai vannak. Ezt a megállapítást támasztja alá Zsidó Ferenc legújabb könyve, a Huszonnégy (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda), amely nemcsak új mű, hanem új műfajváltozat megteremtője is, vagyis blokkregény. A Szalmatánc (regény, 2002), a Csigaterpesz (novellák, 2005) a Laska Lajos (kisprózák, 2012) szerzőjének második regényében Vajda Gergely, a helyi napilap újságírója kiégése peremén elhatározza, hogy „magánriportot” készít a tömbházzal, vagyis emeletről emeletre haladva azokkal az ismeretlenekkel, akikkel ugyanabban a „függőleges utcában” lakik.

A könyv székelyudvarhelyi bemutatóján – amelyre a Városi Könyvtárban került sor 2017. december 19-én – Bálint Tamás költő faggatta a szerzőt a mű és a műfaj keletkezéséről. Zsidó Ferenc azt mondta, azért tartotta fontosnak kiemelni a cím alatt a blokkregény megnevezést (és nem panel, mert az erdélyi köznyelvben az nem honosodott meg), mert első olvasásra talán novellafüzérnek tűnhet a könyve, hiszen egy tömbház lakásait, az abban zajló életeket beszéli el a mű, és az látszik, hogy alig érintkeznek egymással az egyes lakásokban élő emberek, mindenki be van zár(kóz)va a biztonságos kis ajtója mögé. Fokozatosan kiderül azonban, hogy ezek a lakók tudnak egymásról, az egyik szomszéd újrameséli a másik lakó esetét, életét. Így lehetséges az, hogy például az egyik fejezet vallási története a másikban bűnügyi történetté válik. Azért sem novellafüzér a mű, mondta a szerző, mert a tömbházlakók életét láthatatlan csápok tartják össze, egyetlen nagytörténetté formálva az opust, melyet természetesen a főszereplő személye is egybefog.
Bár a regény nyomokban önéletrajzi vonatkozásokat is tartalmaz, hiszen Zsidó Ferenc élt tömbházban Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Bukarestben, és most is abban lakik Székelykeresztúron, mégsem önéletrajzi regényt írt. Az írást anyaggyűjtés előzte meg: az író csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, sepsiszentgyörgyi és más városokban élő barátaival számos blokkos történetet meséltetett, amelyeket átfikcionálva felhasznált a Huszonnégy megírása során. A saját és a neki elbeszélt élményanyagból tulajdonképpen egy székelyföldi kisvárosi blokkregényt kívánt megalkotni, vallotta be a szerző. Olyan emberek világát akarta megírni Vajda Gergely, a kiégésével küszködő újságíró alkotói munkáján keresztül, akik annak idején, a hetvenes évek végén vidékről költöztek be városba, ötvenáras területről ötven négyzetméternyi blokkba, ahol az első generációnak új identitást kellett kitalálnia, a másodiknak pedig már adott volt a tömbházlét a maga körülményeivel, pótcselekvésre kényszerítő sajátosságaival, torzulásaival együtt.
Vajda Gergely, vagyis Zsidó Ferenc történeteinek a blokk mint építmény ad keretet, a blokk világszerkezet, amely meghatározza az újságíró által beszéltetett lakók világnézetét, léthez és egymáshoz való viszonyukat. Vajda meg is állapítja a blokkerek megnyilatkozásai alapján, hogy nem tudnak vagy nem akarnak életükben mélyre ásni, csak a felszínt karcolgatják, és szívesebben beszélnek a szomszédjaik életéről, mint a sajátjukról, mert azokat érdekesebbeknek, elbeszélésre érdemesebbeknek tartják. Egy-egy történetet kiemelnek ugyan, egyébként meg hárítanak. Akárcsak mi. Ezek a blokkerek mi vagyunk, mi is lehetünk, összegzett a könyv írója. De ahhoz, hogy milyen képet kapunk a blokklakókról, az is hozzátartozik, hogy ki hallgatja, gyűjti a történetüket, és azokra hogyan reflektál. Vajda Gergely újságíró is csak egy a lakók közül, nem hibátlan, néhol buta, néhol öntelt. Szellemi-lelki leépülését mutatja az is, hogy a tömbházlakók történetének megírását célzó vállalkozása meghaladja a képességeit. Belátja, hogy akárhány történetet begyűjt, és akárhányszor nekifog, hogy megírja blokkregényét, mindig más és más lesz, s hogy célkitűzése tulajdonképpen nem is annyira rendkívüli, mint ahogy elképzelte, hiszen bárki megírhatná a maga blokkregény-változatát.
Zsidó Ferenc a maga változatának elkészülési folyamatába is beavatta népes közönségét: kezdetben a magán- és a közéletből különböző embertípusokat gyűjtött, egyrészt tehát arra törekedett, hogy legyen benne egyszerű munkás és értelmiségi, újgazdag és szélhámos, politikus, művész és külföldi vendégmunkás, részeges és elvált, megcsaló és megcsalt, másrészt pedig igyekezett kitalálni egy olyan keretet, amelyben az egyes lakók történetei más-más narrációs eljárásokkal valósulnak meg. Emlékezetes ezek közül a fikció a fikcióban típusú elbeszélés – Vajda Gergely elképzeli a zárt ajtó előtt állva, hogy mi történhet a családban odabent, miket mondanának, ha beszélgethetne velük. A regény narrációs sajátosságai közé tartozik az is, hogy az uralkodó epikai közlésforma – épp a blokklakók beszéltetése okán – a párbeszéd, ami háttérbe szorítja a leírást. A sok félbe maradt mondat, a hiányos mondatok, és az, hogy a szereplők egymás szavába vágnak, élőbeszédszerűvé teszik a regény stílusát.
Az élőbeszédszerűség pedig életessé teszi a művet. Ennek az életszagúságnak Vajda Gergely felismerése is a része: rájön, hogy elhangzanak a történetek, ő talán majd lejegyezi őket, de nem változik semmi. A regény tehát nem old meg életeket, de ha valaki elolvassa a Huszonnégyet, és az feltesz kérdéseket, vagy válaszlehetőségeket fogalmaz meg, netán előhívja kiben-kiben a saját blokktörténeteit, akkor a mű megírása, megjelenése elérte a célját. Nosza, kedves Olvasó: „Tolle, lege! Tolle, lege!” „Vedd, és olvasd! Vedd és olvasd!”