André Krisztina Bretteréről

Estimesék kamaszoknak és/vagy felnőtteknek

André Krisztina (1995, Csíkszentkirály) Bretter-körére május 22-én került sor a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban, a szokott időben. A vitaindítói szerepet ezúttal Kovács Bea vállalta, a moderátorok pedig hagyományosan Sánta Miriám és André Ferenc voltak.

Vitaindítójában Kovács Bea kiemelte a szerző felnőttmeséinek nyugtató, otthonos légkörét, valamint a gyermeki-felnőtti perspektíva egymásmellettiségét, szinte egybeolvadását. Meglátása szerint André Krisztina prózája friss lendületet ad „a kortárs magyar irodalom másnapos prérijén”. A gyermeki(nek tűnő) elbeszélő szinte semmiből jövő tudása kivételes érzékenységgel párosul, mindezek felett a „csintalanság elve” uralkodik. A prózavilág lassú tempót és annál nagyobb fegyelmet igényel, ennek ellenére a lezárások váratlanok: egyszerre hordozzák magukban egy nagyszerű csattanó és a befejezetlenség feltételét.

Amint az később kiderült, André Krisztina szövegei nagyon megosztó olvasmánynak bizonyultak. Sánta Miriám a prózák könnyedségének kapcsán elsősorban a kamaszirodalomhoz kapcsolná azokat, szerinte nagyszerű átmenetet biztosítanának a gyermek- és a felnőttirodalom gondolatvilága között. Mások épp ezt kifogásolták: Okos Attila a szövegtempó dinamikáját és a flow hiányát hozta fel, szerinte a mondatok túl hosszúak, „szétírtak”; ettől pedig téttelenné válnak. Ezzel Sánta Miriám nem értett teljesen egyet: ugyan számára is nehéz volt átállni egy másfajta olvasási technikára, vannak olyan befogadók, akikkel ez a fajta tempó és gondolatiság rezonál. Nem lehet azt egyértelműen kijelenteni, hogy a szövegnek nincs ritmusa, inkább a megszokottól eltérő ritmussal operál.

Kovács Bea ennek kapcsán felhívta az olvasók figyelmét arra, hogy André Krisztina alapvetően más flowval dolgozik, ezért tűnhet nehezebbnek a befogadás – szerinte azonban ez „nem narratív, inkább nyelvészeti probléma”. Ezzel Csuszner Ferencz is egyetértett: „van olyan szint, amelyen olvasható a szöveg, és van olyan, amelyiken nem”. Ő úgy érzi, a szerző mintha többször mondaná el ugyanazt egy mondatában, bár szövegei nem kifejezetten hosszúak vagy sűrűek.

Erős szembenállásba került a szövegvilág érzelmi apparátusa és logikai szerkesztése. Gábos Dezső a narratíva ívelése kapcsán megjegyezte, hogy számára nem is a ritmus, inkább a szöveg- és mondatszerkesztés volt problémás. A Szembogár című elbeszélést például az teszi disszonánssá, hogy sokszor egyes szám első személyből, sokszor harmadik személyből szólal meg. Sánta Miriám más szempontból közelítette meg a prózavilágot: szerinte épp az teszi izgalmassá a szövegeket, hogy nincs moralizáló megoldás-jellegük, ugyanakkor a lezárásaik nagyon erősek – különösen az Észkijárat, avagy az eltűnt betűk nyomában című elbeszélés esetében. György Evelin is a szövegek lezárását dicsérte, úgy látja, az Önpofonban például kifejezetten jól működik a váratlan befejezések technikája.

Továbbá felmerült az elbeszélések címeinek kérdése: sokan felhívták a szerző figyelmét arra, hogy a címek „lelövik a poént”, nem hagyják csattanni a csattanót. Ez különösen az Észkijárat, avagy az eltűnt betűk nyomában érezhető, ahol a szövegvégi szójátékot már a cím is magába foglalja, ugyanakkor A Sötétség, aki félt az emberektől is túlmagyarázottnak tűnhet.

Mindezek mellett fontos kiemelni azt is, hogy André Krisztina prózavilága nagyon otthonos és lakható: az elbeszélő hol megrendítő tudással, hol bájos naivitással szólal meg – épp ez teheti őket nagyszerű kamaszirodalmi szövegeknek, hiszen a kamaszok is jellemzően egyszerre élnek mindkettővel. Ezt Csuszner Ferencz „kedves, enyhén problémás naivitás”-nak nevezte, Sánta Miriám pedig azt állapította meg, hogy azért hat(hat)nak ennyire idegennek a szövegek, mert „elszoktunk a kedvességtől” vagy attól, hogy egy olvasmányélmény kellemes utóízt hagy az olvasóban. A beszélgetés hamar túlmutatott a prózatechnikán: felmerült a művészet etikai szerepe, mennyire kell a szerzőnek felelősséget vállalnia az olvasóért, lehet-e hiteles egy olyan szöveg, ami épp ennek a felelősségnek próbál eleget tenni – vagy egyáltalán milyen objektív kritériumok alapján nevezhetünk valamit „jó” szövegnek.

Az utolsó szó jogán Szabó R. Ádám megjegyezte, hogy szerinte André Krisztina szövegei nem kifejezetten kamaszirodalmi darabok, hiszen túl erős gondolatiságot építenek magukba a jól ismert young adult formulához képest, amely inkább a cselekményre fókuszál. A szerző megköszönte az építő kritikát, és bár nem értett egyet mindennel, ami elhangzott, mindenképp tanulságosnak véli az estet. Azt mindenesetre továbbá is fenntartja, hogy a kedvesség nem feltétlenül a naivitás jele, ugyanakkor azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egy hosszabb mondat biztosan rossz vagy elcsépelt lenne.