Interjú Káli Istvánnal
Fotó: Rohonyi D. Iván/Szabadság

Interjú Káli Istvánnal

Regényének tükrében beszélgettünk szerzői hitvallásról, napjaink szemfényvesztőiről és arról, hogy manapság hiányzik az ízlésformáló értékrend, s az ehhez nélkülözhetetlen tárgyilagos értékítélet mind az erdélyi, mind pedig a magyarországi könyvpiacról.

- 2017-ben jelent meg A szemfényvesztett a Mentor Könyvek Kiadó és a Noran Libro gondozásában. A kötet elején olvasható ajánlás ekképp hangzik: „Szüleim és mindazok emlékére, akik remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése.”
Mit jelentenek ezek a sorok a regény viszonylatában?

- Beleszülettem egy korba, amely meghatározója lett az életemnek. A II. világháborút követően a szüleim és az ő kortársaik egy olyan rendszer által meghatározott életkörülmények közé kerültek, amelyekre a világnak ebben a térségében még nem volt példa, az emberiség történetében is csak előtte egy negyedszázadig, tőlünk jóval keletre. Gyerekként nem ismertem, vagy inkább nem ismertem fel e körülményeket megszabó rendnek a jellemzőit, csak akkor szembesültem vele, amikor rájöttem, túl mély a törésvonal a gyermekkorom felhőtlensége és a tudatra ébredésem utáni korszak feltételei között.

Fiatal koromban, amikor az életre készültem, családot alapítottam, a lehetséges jövőm építésén elmélkedtem, még nem voltam eléggé felkészült, tapasztalt ahhoz, hogy egyértelműen felmérhessem, mi vezetett ide. Bár a kérdés megfogalmazódott bennem, és folyton előtérbe került, nem hagyott nyugodni, még képtelen voltam átlátni, hogyan tudták elviselni, feldolgozni magukban az előttem élő generáció gondolkodó és cselekvő egyedei, köztük a szüleim is, a manipulálható közösségbe szürkülés megalázó folyamatát, amelynek – akartam, nem akartam – a folytatásban én is elszenvedője lettem. És hosszas töprengés után megértettem, hogy a háború borzalmai, a betevőért folytatott mindennapi küzdelem közben áldozataivá lettek a szép jövő reménységével kecsegtető, a hatalom megszerzése és megtartása érdekében szemfényvesztőkként olykor akár erőszakosan is fellépőknek, s amikor már tisztábban láttak volna, nem maradt eszközük az ellenkezésre, a velük született emberi életösztön hajtotta őket az éppen elfolyó nap, a holnap s a holnapután túlélésére.
Nekem szerencsém volt, a totalitarista diktatúra lecsengése után felderengett a lehetőség egy teljesebb önmegvalósításra. Nem szalasztottam el minden alkalmat, de menet közben is vissza-visszatért a kérdés: miért és hogyan lettem az, aki és az, ami vagyok? S mert a magamban felvetődött kérdésekre átfogóan és józanul válaszolni csak provokált állapotban vagyok képes, kénytelen voltam a válaszaimat a kor történései által felvetett kérdésekre e regény írása közben, önmagamat provokálva megadni.

- Mióta érlelődött Önben a történet? Azt tudom, hogy viszonylag gyorsan, négy hónap alatt sikerült papírra vetnie...

- A történet maga úgy jó négy éve, de az alapkérdés azóta, hogy kb. ötvenöt évesen elértem a bölcsességnek egy olyan stációját, amikor már nem csak a mindennapok problémái érdeklik az embert, hanem az is, milyen helyet szánt neki a sors a mindenségben, és az is, hogyan sikerült megértenie, hogy miért éppen ez a sorsa. Ez így lehet, nagyképűen hangzik. No, nem lettem én bölcs, csak éppen egy kicsit többet elmélkedtem az élet csodájáról, arról, ahogy ezt tudatosan vagy kevésbé tudatosan megéljük. S mert ezekre az elmélkedésekre nem csak szökőévenként került sor, hát mindegyre ott hordoztam a kérdést magamban, s a menet közben felötlő válaszok lassanként megírták bennem a történetet. „Papírra vetni” tehát már gyerekjáték volt. Ehhez persze nagy szükségem volt arra a bizalomra, amellyel a Gondviselés kegyeiben reménykedtem, és szükség volt egy élő szellemi társra, aki megkövetelte tőlem a napi penzumot.

- Hogyan sikerült egyszerre távol maradni és mégis saját dolgokat is beleírnia regényébe? Milyen arányban fiktív vagy éppen mennyire tekinthető önéletrajzi ihletésűnek?

Azt tudtam, amikor a regény megírásába belefogtam, hogy annak a negyedszázadnak a történései annyira élők és annyira jellemzőek, önmagukért valók, hogy nekem nem lesz szükségem beleszólni ezekbe, nem kell kommentálnom őket, a folyamat, amelybe beleillenek, annyira egyértelmű és átlátható, hogy bizonyára egyik történet írja majd a másikat. Természetesen nem vállalhattam magam előtt annak az ódiumát, hogy akár csak a legparányibb részében is a hiteltelenség vádja érhesse, ezért a gondolataim felsorjázásához olyan közegbe kellett nyúlnom, amelyet legalább részben ismertem. Ezért elkerülhetetlenül bele kellett vinnem a szüleimet is, ezáltal önmagamat s az akkori közvetlen környezetemet is, de ezek csak elenyésző hányadát képezik a cselekménynek, alapjában véve minden kitaláció. Hogy ezt hihetőbbé tegyem, el kell mondanom: az én gyerekkoromban nem volt divatban, hogy a szülők önmagukról, az életükről, a lelkiállapotukról beszéljenek, s ez engem akkoriban, gyerekként nem is igazán érdekelt. A rájuk hangolódásomra csak azután került sor, hogy őket már nem tudhattam magam mellett, tehát túl későn ahhoz, hogy a tényleges életükből ihletődjem. A történet 1944 őszén kezdődik, tehát legalább egy évtizedről kellett úgy írnom, hogy nem ismerhettem. De volt miből témát merítenem, hiszen ha az ember utánanéz, mindig akadnak hiteles források, még ha ezek egy része olykor a szemfényvesztők hamisságára is épül.

- Nem ez lett volna a regény eredeti címe. Mi volt az első elképzelés és miért változtatta meg?

- A regény megírásának ötlete egy vers meghallgatásából ered. Valamikor a kilencvenes években egyszer hallottam Árpily Lajos Bartimeus című versét, ami különösen megragadta a figyelmemet, mert rávezetett, hogy kétségeim legyenek az Újszövetség egyértelműségével kapcsolatban. Jó, Bartimeus visszanyerte a látását a Jézussal való találkozását követően! De vajon melyiket? A kifelé látását vagy a befelé látását?! S vajon a kettő milyen összefüggésben áll egymással? Egyértelmű, hogy aki nem lát, az világtalan. Ha kifelé nem lát, azt a világosság, a szeme fényének hiánya okozza. Ha befelé nem lát, attól világtalan, hogy nincs egy jól körülhatárolható lelki világa. Mindkét esetben világtalan tehát, s mindkét esetben a szemfényvesztés áldozata. Ezért volt kezdetben a regény címe Bartimeus. De aztán úgy éreztem, az evangéliumi történet nem egyértelmű, amit én akarok elmondani arról a korról, a benne élt emberekről, viszonyulásukról a történtekhez, azt jobban fedi a cím, amellyel a regény végül megjelent.

- „Ha nem önmagamat tudom megírni, akkor nincs értelme az írásnak sem” – ezt a kolozsvári rádiónak adott interjújában hallottam és azonnal megragadta a figyelmemet. Ez lenne Káli István ars poeticája?

- Soha nem gondolkodtam ars poeticán, amikor írtam időnként, azt belső kényszerből tettem. Mindig ódzkodtam az ilyen fajta fogalmaktól, lehet, ebben volt egy jó adag kishitűség is. De ha már így nekem szegezte a kérdést, a válaszom az, hogy igen, akár ez a mondat is lehetne. Persze, önmagamat megírni nem azt jelenti, hogy magamról írok, hanem azt, ahogyan én látom a világmindenséget s benne magamat meg a körülöttem élőket, a hozzám közelebb vagy távolabb állókat. És mindezt őszintén, természetesen, a végtelenségig ismételve közben az önmagamnak feltett legfontosabb kérdést: biztos, hogy őszinte vagy?!

- Ahol szemfényvesztettek léteznek, ott nagy valószínűséggel feltűnnek a szemfényvesztők is. Hogyan határozná meg napjaink szemfényvesztettjeit és szemfényvesztőit?

Gyarló teremtmény az ember. Benne van az uralkodásvágy. S ha ehhez az szükséges, hogy a tulajdonhalmozás révén kerüljön a másik fölébe, sok mindenre képes, olykor az aljasságra, de még a fizikai erőszakra is. Főleg, ha ezt ellenőrizetlenül és büntetlenül megteheti. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy hatalmi helyzetben legyen azokkal szemben, akik fölött uralkodni akar. És ennek érdekében felhasznál minden eszközt, nem törődve a befolyása alá kerülők esetleges lelki állapotával sem. Én a kilencvenes évek elején benne voltam a politikában, nem egészen három évig bírtam, akkor ráébredtem, hogy az, amit képvisel és megjelenít, ami általa történik, ellentétes a lelkületemmel. A félreértés elkerülése végett: nem a politika ellen van kifogásom, az a mai emberi társadalomban nélkülözhetetlen, hanem azok ellen, akik ma művelik, s főleg azért, ahogyan művelik. S hogy ma kik a szemfényvesztők, s kik a szemfényvesztettek, az viszonylagos. Vannak, akik szemfényvesztőnek látszanak, de lényegében szemfényvesztettek, és fordítva. Attól is függ, hogy ki kinek, s főleg, hogy mit akar hinni. Egyben azonban biztos vagyok: hogy a kizárólagosságra törekvő, az ellenérveket személyeskedésnek tartó szemfényvesztőknek vakon, kétségek nélkül hinni az ember ellen elkövetett mindenkori nagy bűnök, vétkek közé tartozik. És sajnálom, hogy ezt szemfényvesztők, szemfényvesztettek egyaránt elfelejtik. Pedig volt már rá katasztrofális példa a történelmi közelmúltban is.

- Mint kiadóvezetőt kérdezném: mi az, ami Ön szerint jelenleg nagyon hiányzik a magyar könyvpiacról?

- Sokfajta hiányérzetem van. Persze ahhoz, hogy ezekről beszéljek, azt is tisztázni kellene, hogy melyik magyar könyvpiacra gondolunk. A magyarországira, az erdélyi tömbmagyarokéra, az erdélyi szórvány magyarokéra? Bármelyiket venném figyelembe, egy valami mindegyikre érvényes: hiányzik az ízlésformáló értékrend, s az ehhez nélkülözhetetlen tárgyilagos értékítélet. Mert amúgy könyvek tekintetében Magyarországon például mindenki hozzáfér ahhoz, ami az igényeit kielégíti. S hogy a kiadók azt jelentetik meg, amire a legnagyobb az igény, függetlenül attól, hogy az értéket képvisel vagy sem, ez szinte magától értetődik, a piac az piac, azt kell termelni, amire van kereslet. Hogy a jövő szempontjából ennek milyen hatása lesz, az a jövő zenéje. Nem jó, de ez csak az én elfogult véleményem. Erdélyben más a helyzet, ez egy beszűkült, s egyre szűkülő piac. Amennyi könyvre itt igény van, az többé-kevésbé eljut az érdekeltekhez. A módszerek változatosak. A könyvesbolt ma már nem az egyedüli megoldás. Ezért is történhetett meg, hogy az elmúlt 10 év alatt a magyar könyveket árusító boltok száma Erdélyben a harmadára csökkent, és sok helyen a létező bolt még így is csak úgy menekült meg a megszűnéstől, hogy a könyvek mellett egyebet is forgalmaz. Őszintén szólva, huszonöt év tapasztalatával a hátam mögött sem látom át a helyzetet, ezért nem tudok egyértelmű választ megfogalmazni. Könyvre mindig szükség lesz. S az esetleges hiányra biztosan odafigyelnek majd azok, akik ebből akarnak megélni, netán, urambocsá, meggazdagodni. Hogy az ember értéke ezáltal mennyire romlik mifelénk, azt megállapítják majd az utánunk jövő nemzedékek.