Fábián Tibor

Fábián Tibor

Amerika, London, Párizs

Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.
Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.

Fábián Tibor rövidprózái

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.

Egy édesapa becsülete nyomában

„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő jelentett.” A félmilliót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gondolatok voltak biztonságban. Mersdorf Ilona és Horváth Pál dokumentumkönyvének* árnyékvilágában a titkosszolgálat fondorlatosan behálózza egy település értelmiségét. Az „Erről nem beszéltünk” Beszterce ostromát idézi, a kommunizmus hatvanas és hetvenes évtizedeiből.

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra.

Vágtatsz keresztül a Fő utcán

Vágtatsz keresztül a Fő utcán, sietsz, mert megszoktad, mert ez a sétálást, andalgást, ballagást nem ismerő leszegett fejű, valójában értelmetlen sietség jellemez kora kamaszkorodtól, így szocializálódtál, erre nevelted magad, kisajtolni az időt, vagy az idő sajtol ki téged?, bárhogy is, de folyton harcban lenni az idővel, mintha attól tartanál, hogy egyszer a kismutató és a nagymutató találkozása lefejez, és akkor rohanhatsz tovább fej nélkül, és akkor ott, azon a kora délutáni órán egyszer csak rájössz, hogy senki sem rohan ott a Fő utcán, csak te;

Önfelszámolás?

A síráshoz, anyaországi nemzettársainkhoz hasonlóan, mi is jól értünk. Ha végiglapozzuk a rendszerváltás óta kiadott lapok kollekcióit, hamar belefáradunk abba a rengeteg és vég nélküli rinyálásba és panaszkodásba, ami nyomdafestéket látott azóta. Hogy a többség kegyetlen beolvasztó politikája, a nemzetállamra törekvő románok, a sors, ami ellenünk fordult, amott Trianonban, ahol a győzők érzéketlenül megszabdaltak minket, meg a fárasztó jelen a beolvadásról, a nyelvi jogok hiányáról, arról a sok-sok küzdelemről...

A varázsszó

Három fiú toporog az ajtó előtt. Nem először jönnek, már többször elküldtem őket. Mondjad gyorsan, dörrenek rá az előre merészkedő legnagyobbra, igyekezve szigorú, sietős, hivatalos képet vágni. Van valami?, böki ki. Tessék? Megismétli: Van valami? Továbbra sem értem. Bárgyú arcot vágok, tényleg nem értem. Van valami?, kérdezi most már harmadjára. Valami ennivaló, teszi még hozzá, mintegy a gyengébbek kedvéért. Persze hogy van. Ha ledolgozod, hallom magamat.

Fábián Tibor kisprózái

Legfeljebb legközelebb is kések egy kicsit

Az órádra nézel és dühös vagy magadra, a világra, az autódra, a nejedre és mindenkire, aki tehet arról, hogy elkéstél, mert egyszerűen lehetetlen, hogy sorozatban sokadjára képtelen vagy időre megérkezni, amikor tudod, hogy pontban hétkor kezdődik a játék és kellene előtte még jó tíz perc melegítés is, és ezen már az sem segít, hogy rátaposol a gázra, menteni a menhetőt, és persze a vasúti sorompót is ilyenkor eresztik le az orrod előtt, a jogsidat félted, kivárod hát, amíg átmegy a szerelvény, aztán beletaposol, felbőg a motor, oda sem neki, ez opel, sosem kop el, két kézzel markolod a kormányt, jó erősen, ahogy a rallis fickók szokták,

Subscribe to this RSS feed