Sztojka László és „versárnyéka”

Sztojka László: sz. Dés, 1909–mh. 1986. Fiatalon újságíró lett, később különböző erdélyi lapok vezető munkatársa. Kosztolányi Dezső és Benamy Sándor biztatására verselt. 1944-ig 12 kötete jelent meg (ebből 2 színpadi mű, 1 novelláskötet). A háború után egy ideig folytatja újságírói munkásságát, majd kistisztviselő lesz. Verskötetei: Írások könyve (versek, prózai írások, Kv. 1930); Sikolt a lélek (versek, Szamosújvár 1934); Tárogató (versek, uo. 1935); Ember (új versek, uo. 1936); Férfiének (Dés 1938); Béke (versek, uo. 1939); Segíts, föld! (versek, uo. 1941); Őr (versek, uo. 1943); Üzenet (új versek, Kv. 1944); Pergő idő (válogatott versek, 1934–67. Buk. 1968); Világ szelében (versek, uo. 1986).
(Cseke Gábor összeállítása)

A holdra

A bástyafalnál, nem találsz majd,
nincs miért alakom keresned,
érett gyümölcs, jó szájba hullt,
emlékem kövek fölött, elleng –
diadalmas barna nyarak
szinte kürtöt fújnak, ragyogva!
ne a bástyafalnál keress,
pihenni, felsétáltam, a holdra!

Áttöri a múlást, sötétet

Kizöldül a fű, mennyi kis dárda!
törnek időbe, halhatatlanságba!
odatérdelve minden kis fűszálat
megsimogatok, hajnal süt... alázat
dobog szivemben, fű, gally éled
áttöri a múlást, a sötétséget!

 Jere!

Egy kisgyerek, ott, tizenhétben,
kenyér, zsirjegyért állong szörnyű télben
két tüdőgyulladás, vörösre
festi... kisfiú, nézz még egyszer erre!
Fagyott ujjacskád, simogasson;
lázfényű szemed, rámragyogjon,
egyedül vagyok, gyilkos télben,
jer; a többit, elmesélem...
Még szólni, mielőtt hull a függöny.
az idő kék vize, torkomig jön!

Zöldarany lomb

A lápon túl:
zöldarany lomb.
Madártoll.
Fordítsd
roncs vázad
fényre, hangra,
itasd át léted,
szűrd tisztára,
készülj
az utolsó vacsorára.
Harcod elvillant,
sorsod égve,
hamuként
szórjanak rétre,
szellő simitsa,
lomb susogja:
embernek jöttél,
emberként mentél,
a lápon többet nem tehettél.

Futnak

Futnak az évek,
én is – futok,
Arany ült a Margitszigeten,
apró sorok
buggyantak szívéből: ragyogó gyöngyszemek.
Az eső eleredt,
ó, ifjúság,
olvastuk Malraux-t:
Emberi sorsok –
f'igyeltük a spanyol mérkőzést,
ki fog kiemelkedni a véres viadalból?
Hátamon két világháború dobol,
Villon, Shakespeare,
futottunk Attilával Budán,
fáztam, éheztem.
inaltam kis darab kenyér után!

Bécsben a Práter dalolva
fogadott,
Galacon két részeg olasz matróz
a Dunába dobott.

De Párizsban ott sétáltam,
ahol Victor Hugo járt,
székely szolgalegény ágyában aludtam, ki
munkába éjszaka járt!

Futnak az évek,
én is elfutok,
itthagyom Shakespeare-t, Villont s eme kopott,
sárga szalmakalapot!

A madarak
APRILY LAJOS EMLÉKÉNEK

Mint ama tűnt
nyáron -
a madarak
most is ott szökdécselnek a fákon!
S ott szálldosnak egy eljövendőn,
mikor már nem járok
az erdőn!

Világ szelében

December jő! A folyón köd lebeg,
ezüstfehér hó, sárgás fellegek,
könyvek közül kikémlelsz, ablakod
világra nyílt... arra ment alakod!
Világ! Vitted dalait, álmait
kutattad, enyhe s vörös titkait,
fia voltál, az illanó világ
ragadta léted, ragadta tovább!
Nem bántad meg a szép és esztelen
izgulást! inalsz, szinte meztelen,
világ szelében tiszta fáklya vagy,
világ szelében lelted meg magad –

Hullámvasút

Őr voltam s furcsa száműzött –
nézem a suhanó időt,
a perc, keskeny, illó patak,
elfutott ablakom alatt!

Mikor a mocsár nagyra nőtt,
ordítottam: Búzamezőt!

*

Öreg iskolafalak
között jött Dante, fehér alak,
peregtek zengő tercinák,
kitágult a múló világ!

Ablakomon füttyel benevetett
röpdöső Balassa, a tereket,
harcokat és kalandokat
beszállta, időben maradt?

Shakespeare nem drámáit
küldte, de mély verssorait,
hunyt szemmel játszott szívemen,
és játszik, végig, Beethoven.

Beleölelek a világba,
susogó erdő, fecske, szívem társa,
s ha mélyre, szépen s jól eldugnak,
akkor is fölöttem lesz a csillag!

*

A határtalant adjátok meg nékem,
amiben egy Zanzibár s kedves Bécs!
Végtelen áramát az emberszívnek,
miben újul és kitágul a lét!

Nem törlitek le mosolyom,
fizettem érte kínnal, harccal,
s a Terra volt az otthonom,
s fekszem kavicsra borult arccal!

Találkozni már nem fogunk,
vidd ezt a sóhajt arany őszből,
hiába keresnél sikongva,
nem látszom ki, ím, az időből!

Pogány maradtam, Pán, a szabad réten,
sokba került, ráment szépen a vérem,
de a ligetek most is lombbal zúgnak,
és hív a nyers, édes tavaszi illat.

 Csöndes esti vers

Esőben szép Kolozsvár, ősszel, langyos esőben!
Az éj csupa suttogás, az úszó fellegekben
lét, szerelem, idő száll el, szemed követi őket,
a templom aranykeresztjén megázott hollók ülnek.

Éltél és elmégy, arcod az esőnek tartod,
Hunyady Sándor állt így, régen, hazafelé tartott
vesztett kártyacsata után, arcát az eső mosta,
ne félj! suttogtam, e rossz estét is elmossa...!

Barbár, erős testén rövid és vékony köpennyel
itt sétálgattam ama tűzszemű albán nővel...
a Szamosba nézett, szomjas volt, szinte kiitta,
a suhant időből, mint győztes kanca kacag vissza!

Ifjúságom itt villant el, tüntetni is itt meneteltem,
húszévesen, rajongón, a nagy igazságot kerestem,
tarka kor, zsongás, rohanó, fiatal lábak –
fám nem volt, se télikabátom, de szememből a végtelen akarat áradt!

Esőben szép Kolozsvár! a várfalakról is csorog az esőlé!
enyém nagyon e város, a tűnődő eltűnőé,
majd beszélek odaát róla – mikor Kharón átvisz – oly szépet –,
még Kharón is meghallgatja! nem is beszéd lesz, ének!


Ősz gyermeke

Az ősz gyermeke vagyok, novemberszült, diószagú
november,
fehéredik és visszanéz az ember,
forog a színpad, más s más szereplőkkel,
tavasz jő, nyár, vidám, nagy kereplőkkel
s mélán az ősz a kertek alatt setteng
ablakból nézem, esőt hoz és szelet,
a nyár fényeit sorra mind kioltja,
derét ablakomra, arcomra szórja!
De tudom, azért csak volt még nyár is!
szőke láng, piros alkony, lázas éjek,
megbúvok november tenyerén, az évek
leperegnek... szüreti nótát hallok,
szőlőgerezdet szakít gyerekkezem,
borszag, nyársonsült, vetkezem,
megyek vissza... amit rám aggattak az évek,
eldobom, mind közelebb jő a szüreti ének!
altatódal, nem dob magasba,
mégis hallgatom; rásimogat deres arcomra!


Az ablak

A rozsdavörös levelekre hajnalban permetezni fog a hó, hahó
készülj a télre, szerezz valahol ifjúságot, csengős szánt, de jó
suhanni csilingelős szánnal ezüst fák alatt, pillanat;
de érett, ami koponyád mélyén végig megmarad!
A rozsdavörös levelek fehérbe fordulnak, feljő a hold,
a vízen megáll a hullám, – kutya is volt,
okos vizslák kísértek a mezőn, értelmes fejű bernáthegyi,
korcsolya villant, hasította a jeget, ennyi elég… Fázol? a világ hideg,
kiszámítják, hol, hogyan éltél, mennyi a vágyad,
kiszámítják –
sima gépek, füves rét, falka pipacs –
még tűnődsz, de becsapódik az ablak.