India költészetéből

Ezúttal India költészetét igyekszünk bemutatni. India a világ második legnagyobb állama, nagyjából másfél milliárd a lakossága, akik több mint 1600 nyelven beszélnek. Az indiai nyelveken kívül jelentős az angol nyelvű irodalma is.

VIHANG A. NAIK (1969) /ANGOLUL ÍRÓ/

EGY UTAZÓ SZERELMES DALA
(Love Song of a Journeyman)

I.

A te lefelé
néző
oltalmazó
tekinteted.

Gödröcskékbe bújó félénkség,
melegebb lélegzet.

Átlátszó szemek.

Reszkető lángok.

Táncoló bokák.

Akkor hallottam
először szárnyak csattogását

az üres térben.
Éneket

a szívem sivatagjában.

Első út.

II.

Felfedted egy álom
szegélyét.

Én szivárványra mutattam
az égen.

Csattogó szárnyaink
átszállni kívántak

a horizonton túlra
de

kifelé néző énünk
a holnapba vágyott

hogy jön még
egy rím.

III.

A világ
a hús határai

közé
zsugorodik.

Igyál nektárt.

Ragadd kezedbe

a faragott szépség
csillogását

van ki például
nem tudja

a tenyerébe zárni
a Napot.

IV.

Két kezünk
meddig tudja

magában tartani
a távolságot.

Nézz előre
rövid az út

ahol
csákánnyal szétvered

a versenyfutást
és az felolvad

egy város
zajában

aminek az utcái
a semmibe vezetnek.

V.

Az idő
halandóságról prédikál.

A nappalnak
meg kell adnia magát

az éjszakának
mint a halott

testtelenül visszavonul.
Az emlékezet gyertyaként

világítja meg
a sötétbe borult szobát.

Te
érintéssé változol

a szavak betűivé
beparfümözött papírlappá

egy
megváltozott városban.

VI.

Letörted egy napraforgó
szirmait.

Én egy haldokló hattyú
énekét hallottam

pontosan
napnyugtakor

a sziklák s a város
zaja között.

Különbség
a kávé és a tea között.

Te
a másik ösvényt

akarod választani.
Te

tovább mentél
finom ujjbegyeiddel

számolgatni a jövőt
én ott álltam

hogy kitapintsam
egy érme két oldalát.

VII.

A színétől és
az illatától

megfosztott virág.
Megkövült múlt.

A felingerelt hold
az őszi

száraz levelektől
duzzadozik.

Én
a leveleid

tintájának
szagát érzem.

A szavak becsapnak.

 RATI SZAKSZÉNA /HINDI/

A TISZTESSÉGES HÁZBÓL VALÓ LÁNYOK

A tisztességes házból való lányok
Nem eregetnek sárkányokat.

A sárkányok színesek, tarkák,
A színekben vágyak rejlenek,
A vágyak olyanok, mint a szúnyogok.

A sárkányok papírból készülnek,
A papír megreped, elszakad,
Így bepiszkolódik a testük.

A sárkányhoz zsineget kötöztek,
A zsineg elszakadhat
És a sárkány elkóborol.

A sárkány messzire repül,
A felhőkkel találkozik,
Míg csak ki nem hajnalodik.

És ezért
A tisztességes házból származó lányok
Nem eregetnek sárkányokat.

ÖSSZETÖRT HEGY

Elgondolta egyszer:
„Heggyé változom.”
Kis darabok halmazára állva
Kezét nyújtva harmatcseppeket fogott a markába.

Tovább gondolkodott:
A sorsa mint egy bezárt szalamandráé
Mély lélegzetet vett
És egész életére megdermedt

Már hegynek érezte magát
Ami a magasságok barátja,
Vígan mulatozik a felhőkkel
Égi koszorút hord a fején
Visszaváltozik folyékony levegővé
És lehull - darabra darab


GULZAR (1936) /URDU/

ÉPÍTSÜNK ÉJSZAKÁT

Jöjj, építsünk fel egy éjszakát,
a csend márvány lapján
tekerjük be magunkat a sötét
leplébe és gyújtsuk meg
a mi saját testünk
két gyertyáját

A köd selymes illata
lepjen el minket
és testünk földi illatában
leljünk nyugalmat, mint emberi szellem
örök időkön át

 BOCSÁSS MEG, SZONA

Bocsáss meg, Szona…
amikor a verseim földjén vándorolsz,
hol eső zuhog,
- nem a megfelelő időben köszöntött be
az esős évszak –
a költészetem ösvényei gyakran nedvesek
a gödrökben összegyűlt a víz,
ha arra jársz
fennáll a veszélye, hogy elesel
és kificamítod a bokád

Bocsáss meg nekem
lehet eltévedtél
mert a versemben gyenge volt a fény
amikor itt jártál
nem vetted észre a küszöböt
Én magam is gyakran eltöröm lábujjamon a körmöt
mert a lámpa nem ég
nem jókor jöttél
Bocsánatot kérek tiszta szívemből bocsánatot.


DILIP CHITRE (1938-2009) /MARÁTHI/

ÉJFÉLKOR A SARKI PÉKSÉGBEN
टोकाच्या बेकरीत मध्यरात्री

Éjfélkor a sarki pékségben
Amíg sült a kenyér meg a biscuit
Visszaemlékeztem gyermekkoromra
Amikor Rahman s a csillogószemű
Asmat játszott velem

Éjfélkor a sarki pékségben
Amíg sült a kenyér meg a biscuit
Egyedül ringattam magam az emlékeken
Előttem a tányéron kihűlt a sült májszelet
Minden barátom kivándorolt az Öbölhöz.

Éjfélkor a sarki pékségben
Amíg sült a kenyér meg a biscuit
A szomszéd felesége bejött hozzám
Bezárta az ajtót és háttal felém megállt
Nővérem, mondtam, keress magadnak másvalakit.

Amikor a kenyér mér szivacsossá sült, az egész
Épület illata betölti mindkét orrlyukamat.

AZ EMBEREK AKIK HAZUGSÁGRA SZÁNTÁK EL MAGUKAT
(खोतं बोलायचं ठरवून)

Az emberek akik hazugságra szánták el magukat
csak igazat képesek szólni
- mondta Rahman

Én ezt mondtam:
tegyétek félre a hazugságot az igazságot
az emberek csak beszélnek

És mit gondolsz
azokról akik nem beszélnek?
- kérdezte Rahman.

Én ezt mondtam:
te ismered a vallást, Rahman,
én nem mondok semmit.

DILÍP DZSHAVERI (1943-) /GUDZSARÁTI/

VERS A KÖLTÉSZETRŐL

1.

olykor megtörténik
a papírhoz hozzáér egy toll
felugranak a csillagok
de a harmat a helyén marad
a levelek ereiben kering a zöld a hajnal-cseppeket
szarvascsordák veszik körül
a tinta pávatollá változik
a fehérség tükörré
a tükörben az ősök arca jelenik meg
porban játszó gyerekek
örömteli zsivaja
behavazott csipkerózsika lebeg a légben
az emlékezetben megjegyzett szám
egy születési dátum
a diváli ünnep színei
egy bűvész varázslatos rózsája
miután kialszik a fényképezőgép villanása
mindjárt elsődleges feketeség
takarja le a vörös hullámokat
a sötéten áthaladó golyók
isteni csoda következtében galambokká változnak
beleveszel a bújócska
fekete-fehérjébe
de egyszerre megtalálod
amit elvesztett az emlékezet:
a szerelem a kerti padon
örökre rózsa-koszorús ablakká változik
jázmin szirmaival telehintett ággyá
és a falon egy szantálfa-keretes képpé
a körmeid nőnek
a ráncaid mélyülnek
a látásod gyengül
s lassan te magad is láthatatlanná válsz
az igazság kicsúszott a kezedből
és végigúszott a tengereken
visszatér mint hajó a szélben feszülő tizenkét vitorlával
és vadul szelve a duzzadt árt

ne felejtsd el
hogy ez a költészet varázslata
csillagok, harmat, évszakok, igazság, hazugság, szerelem
vakok festménye, nyomorékok tánca, pálmacukor-gyümölcs
mindez csak játék
ez a varázslat valamilyen csodával véget ér
a függöny leereszkedik

és
taps nélkül
a játék végén amikor megszólal a nagydob
szótlanul jelt ad
s megismerkedik a költészettel
a függöny mögött vele együtt
művészi tornát mutat be

lesz-e még valaki
akinek kedve támad e szegény színjátszó körben
a szét nem szabdalt, cél nélküli, oktalan, hontalan
az örökkévalóságon túlnyúló
rosszhírű haszontalan dologhoz

2.

régebben a költészetet énekben és táncban őrizték,
akkor is sokan morogtak és füttyögés helyett nyíltan többször szellentettek,
majd amikor megjelentek a betűk, akkor is háborogtak:
hová tűntek a fülbe mászó lágy dallamok,
minek a szemet csak fárasztó girbe-görbe sorok

de gyorsan telt az idő és vésővel kalapáccsal vésték a követ
ifjú költők zakatoló szívük nyomát őrizték meg a kőben
és elküldték a kritikusnak
„ez a kő az én sorsom” - jajongott annak a felesége
az ünnepek előtti nagytakarításkor olykor
elcserélte a költők súlyos kéziratait
agyagedényekre
(a beérkezett műveket olvasva - „Ejha” - felkiált a szerkesztő
a megszabadult költők mint nyulak szaladnak jobbra-balra lesve
Elképzelhetitek a kőkorszaki költői versenyek zűrzavarát.)
Még most is láthatóak ezek a növények
a királyi palotákban, az erődítményekben, a szentélyekben.
Mivel a saját falujuk nem tisztelte, idegenbe ment a hírnévre szomjazó
vagy a véres történelmet irányító királyok és papok elleni lázadásért
száműzött költök
idegen földön próbáltak elrejtőzni.
Ezután faleveleken jelentek meg a versek
majd a faleveleket áhítattal olvasva
a hamuszín szakállas és szemöldökű isteneket utánzó költők önző módon felkeltek.
Mennyi fát koppaszttottak meg a jelenkori költők,
azt sem lehet tudni, hogy még mennyi papír megy majd tönkre
a tűszerű tollheggyel rálocsolt tintától,
amikor bánatfolyamukat öntik a papírra
miközben Istenem kiáltják, s odavetik kéziratukat
bár tudatában vannak a betűkben rejlő kétségeknek,
hiszen azok nem is saját kézírásuk,
mert isten vezeti az ujjaikat
és az Ördög kínálja fel kacagva a nyomdáját
az egész felszereléssel
hogyan születhet így valami nagy eredeti stílus
amit a költő anyja sugallt
összezavarodott helyesírás – szenvedés
a költő kezeírásával
a kedves görbületekben
és a hegyes, szúrós vonalakban
a nagy, széles betűkben a tanácstalanság
hogyan lehet finom, egyedi dolgokat kifejezni – ahogy szól a parancs
a helyesírás a nyelvtan ártatlan szabályain át
hogyan jelenhet meg a kinyomtatott versben
a költő valódi arca
mégis nyomtatnak ki verseket
újságokban időszakos kiadványokban
pincékben rejtőztek bazárokban tűntek fel
a rabszolgaság elleni háborúban az Erős Nagybajszú elleni felkelésben
a kivégző osztag golyói előtt porteli kamrákban
filmreklámokon kis utcai faliújságokon a parlamentben
a szakállas, borotvált fejű vadak bűzt okádó szájában
a TV képernyőjének alsó széléről
hallatszik a kiáltás – oh jaj, oh jaj – nincs már vers
állandóan hallja ezt mindenki
ujjával a fülében turkál
a költő
fogai között tartja a tollat
könyökével a melléhez szorítja a papírt
és megpróbál ismét felágaskodni
mielőtt megjelenik a computer



A verseket eredetiből fordította: Dabi István