Próza

Miklóssi Szabó István novellája

Örökszűz

Harapott a levegő. Hideg széltől nyögtek a fák, tövük avas havat rejtett. Borzongva húztam be karomat az ablakból. A hegyoldali hirtelen kanyarnál elfeledtem levenni lábam a gázról. Hersegett az autó oldala, úgy éreztem, vénáimba reccsen a rozsdás hang. A fürdőtelepen rendőr állított meg, tisztelgett, kérdezősködött, kapkodva válaszoltam. Visszavezetett a korláthoz, unottan állította ki a javításhoz szükséges jegyzőkönyvet.
- Megesik – sajnálkozott kötelességtudóan.
- Igazán... – örültem.
- Kár nem történt – legyintett.

Király Farkas regényrészlete

december 24.

– Minek kellett idehozni ezeket a srácokat? Honnan jöttek? Hányan lehetnek? Vagy négyszázan?
– Vannak ezek hatszázan is. Nézd meg, hogy az ártérben hány sátrat húztak fel nekik.
– Hé, hányan vannak? – kiáltott oda Jovan a töltés tetején futó mellvédnél ácsorgó bajtársának.
– Várjál, mert most megyek oda – válaszolt a másik, de azért továbbcsevegett a mellvéd túlsó oldalán álló katonával, bár ezt megtiltották nekik, mármint a jövevényeknek. Eltelt vagy két perc, mire, látván, hogy a jövevények egyik tisztje feléjük tart, megmozdult. Az expedíciós katona lebukott a mellvéd mögé, és nyilván elgurult valamerre, Valer pedig, mint aki csak járőrözik vagy megfigyel, komótos lépésekkel haladt egy ideig a parapét mellett, majd irányt váltott, és a társaihoz ment.

Fábián Tibor rövidprózái

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.

G.Szabó Ferenc körömnovellái

Zsiga bá

Nem telik el egy nap sem, hogy Zsiga bá ne menne le a patakig. A patak a háztól nincs messze, talán míg százat számol, odaér, van ott egy kő a parton, egy nagy kő, arra szokott leülni. Itt elég forgalmas az utca , legalább embert lát, s még beszélgetésre is van esély, ha olyan kerül, aki nem siet.  Manapság mindenki siet, mintha megbolondult volna. Zsiga bá soha nem sietett, még a volt téeszbe sem, ahol annak idején oly sok évet dolgozott. Jó világ volt az, hiába átkozzák ma egyesek. Dolgoztak és volt. Tudott élni mindenki, aki dolgozott, nem úgy mint ma. Aztán az is megszűnt. Volt ott egy villanyszerelő, aki a gazdaság felszámolásakor, elhajtott onnan száznál több juhot; nem vonta kérdőre soha senki.

Fábián Lajos rövidprózái

Örökmozgó

Megebédel, elmosogat. A szárazra törölt edényből vacsorázik, vizet melegít, mosogat. Az elmosott edény reggelig megszárad, zöldséget vág bele, reggelizik. Reggeli előtt fogat mosott, reggeli után fogat mos.
Mindig evés után adózik az anyagcsere szükségletének. A végterméket leönti vízzel, a művelet után megmosakodik. Lassan megéhezik, ebédel, uzsonnázik, vacsorázik. Nem szereti otthagyni a mosatlan edényt, a többit már tudjuk. Közben gondolkozik: arra gondol, hogy mindegy, mire gondolt, az algoritmus megismétlődik.
Fölébred, tisztálkodik, eszik, dolgozik, gondolkozik. Elálmosodik, lefekszik, elalszik. Reggel már fáj a délután, az est a másnap délelőttje. Délben sötét az éjszaka, éjfélkor feketén szúr a napfény. Azt álmodja, hogy él, más álmot nem lát, amit lát, képtelen megélni. Test és lélek, ok s okozat. Az ok, mely hat, már okozat, a hatás az okozatot okká minősíti.
Létezése puszta önismétlés: teste fájva lélekké ritkul, lelkét anyagcserévé egyszerűsíti le az ismétlődés fájdalma. Felöltözik, levetkőzik, elindul, megérkezik. Az ismétlődés nem tökéletes, a tökéletesség nem ismétlődik. Hisz a hihetetlenben, az elérhetetlenen túllép, mert megérti. Szeret is, mert ember: kielégülve kíván, a kívánásban kielégül. Forog az idő körhintáján és szédül, mert vele forog az égbolt. Van, aki ezt a hányingert megszemélyesíti – Istennek nevezi. (Isten? Önmagát szüntelenül teremtő-elemésztő, tüneményes egyidejűség) Ma van, holnap nincs, holnapután föltámad. Ül önmaga jobbja felől, önmagától kissé balra, onnan lészen eljövendő leállítani az örökmozgót, világtól megtisztítani az Igét, elnémítani a világot. Ámen.

Bölöni Domokos rövidprózái

A kor parancsa

A választások előtt azt mondta a volt polgármester a gyűlésen:
„Álljunk a sarkunkra, emberek!”
A jelenlévők, na, ki nem jár manapság gyűlésbe: nem értették. De mivel nem divat butának látszani, jólértesülten hallgattak. Persze senki sem tett semmit. Vasárnap a pap is kihirdette a templomban.
„Álljunk a sarkunkra, emberek!”
Hát ennek már nagyobb lett a hitele, de mivel semmiféle részletesebb utasítás nem hangzott el, a dolog ismét ennyiben maradt.

Szávai Géza regényrészlete

Fehér fenyők*

Mottó: nagy volt a sodrása, a vize mérgezett – erre a folyóra esküdtek az összes istenek; azon a tájon, amelyet ez a folyó átszelt, nőtt a világ egyetlen fehér fája: egy istennő szent fája volt, a megerőszakolt Leuké nimfa testéből hajtott; ott hajlongott-lengedezett az Emlékezet tavának a szélén.

Az erőmű gátja mögött tengernyivé nőtt a méregzöld víz; ahogy nekilódult a hegyeknek, már-már félő volt, hogy szétfeszíti őket. A tó jobb partján, s onnan végig a folyó mentén műút futott. A bal oldalon is volt betonút, szorosan a kikövezett part fölött, de csak amolyan zsákutca, pár száz méter után megszakadt, kőkerítésszerű párkány zárta le. Azon túl erdő, melynek egy részét ellepte a megduzzadt víz: erdő és tó találkozásánál derekukig, hegyükig vízben álló, megsárgult, fulladt fenyők. A párkányon innen, az út mentén egy-két kisebb bolt, bódé, benzinkút.