Miklóssi Szabó István novellája

Örökszűz

Harapott a levegő. Hideg széltől nyögtek a fák, tövük avas havat rejtett. Borzongva húztam be karomat az ablakból. A hegyoldali hirtelen kanyarnál elfeledtem levenni lábam a gázról. Hersegett az autó oldala, úgy éreztem, vénáimba reccsen a rozsdás hang. A fürdőtelepen rendőr állított meg, tisztelgett, kérdezősködött, kapkodva válaszoltam. Visszavezetett a korláthoz, unottan állította ki a javításhoz szükséges jegyzőkönyvet.
- Megesik – sajnálkozott kötelességtudóan.
- Igazán... – örültem.
- Kár nem történt – legyintett.

A fürdőteleptől mintegy harminc kilométer a falu. Remegő óvatossággal vezettem, szívem összevissza vert. Barátom kapujában Lajos kutya fogadott. Jól megtermett labrador, gyerekes örömmel viháncol körbe. Nyomában ismeretlen eb ólálkodott.
- Luca! Vissza! - kiáltotta egy szálkás, középkorú férfi az udvar végéből. Kezében fűrész.
- Na... megjöttél – lépett ki Sándor a tornácra.
- Nem, a hologramomat küldtem.
- Ezen még gondolkodj – intett fölényeskedve.
- A könyvek? - kérdezte.
- Az autóban. Segíts, több doboz van.
Megállt a jármű mellett. Végigsimított a hosszú karcoláson.
- Korlát?
- Marhaság... - mérgelődtem.
- Bádogos kell, festő. Nem lesz olcsó mulatság.
Becipeltük az öregotthon számára gyűjtött könyveket.
- Azért megválogatom – mosolygott Sándor a dobozokba nézve.
- Ő kicsoda? - böktem a férfi fele. Éppen deszkát szegezett.
- Külföldre készül, a felesége után. Itt hagyja a kutyáját. Ólat épít neki.
- Lajos elfogadta?
Sándor nevetett.
- Azonnal. Szuka. Kérsz sört?
- Vezetek.
- Attól még... - itta ki a poharát.
Bátortalan déli napsugarak nyaldosták az udvart.
- Gyere, kiülünk – ölelte fel a poharakat, üvegeket.
Kelletlenül követtem.
- Na... - terpeszkedett el a hideg nyugágyon. - Hogy vagy?
- Valamit javultam. Igaz, nem sokat.
- Mióta tart? Egy éve?
- Olyasmi.
- Az idegekkel nem lehet játszani.
- De azok játszhatnak velünk – mosolyogtam.
Versekről, regényekről kezdtünk beszélni. Az idegen férfi olykor odajött, verejtékét törölgetve itta sörét. A kutyáját dicsérte. Nem lesz baj vele, kutyaiskolába járatta, bizonyos vezényszavaknak feltétel nélkül engedelmeskedik. Be is mutatta. Luca szaladt, ugrott, halottat játszott, hátára feküdt, egy helyben maradt, fadarabokat hozott vissza.
Lassan készült az ól. A férfi inkább emelgette a poharat, mint a deszkákat.
- Beviszed? - kérdezett a barátom.
- A városba? - rezzentem össze.
- Hja... - mutatta Sándor a szanaszét heverő, letargikus sörösüvegeket.
- Mikor készül el?
- Amikor kell. Perccel sem hamarabb. Sietsz?
- Nem tudom – ingattam a fejem. Sándor furcsán nézett, nagyot köpött. Cigarettát sodort, hallgatott. Lajos a fejét térdemre tette, olyan bánatosan nézett, hogy önkéntelenül is nevetni kezdtem.
- Ne simogasd, rád szokik.
- Vannak nők, akiket semmiféle simogatással nem szoktathatsz magadra.
- Azok annyit is érnek – köpött ismét.
Az idegen letette a poharat, visszament a készülő ólhoz. Néha félredobta a szerszámot, Lucát ölelgette, paskolta. Az állat boldogan csóválta farkát.
Sándor nagyot sóhajtott.
- No... Mi a baj?
- Az van elég, hát minek beszélni róla?
Sápadva laposodtak a napsugarak. A kutyaház elkészült, hárman toltuk a helyére, a tornác alá. Billegett.
- Belülről kell megtámasztani egy deszkával – mondtam.
Azok ketten csak hümmögtek. Kalapácsot, szeget, deszkát fogtam, bemásztam az ólba. Az idegen takarót hozott.
- Nem jó. Nedvesedik. Szalma kell – szóltam.
Beráztuk a rozsdás szalmát, az idegen beleheveredett.
- Megférnek. Még melegük is lesz.
- A macska is – mondta Sándor.
Kacagtam:
- Rajtuk alszik?
Az idegen ide-oda hempergett az ólban. Lihegve kimászott. Részeg, gondoltam. A francba.
- Luca! Helyedre! - mutatott az ólba.
Lajos megelőzte sorstársát, beszaladt. Luca kelletlenül követte.
- Jó lesz – dünnyögte tömött orrhangon gazdája. Kutyája kidugta a fejét, mire ráparancsolt: - Maradsz!
- Na akkor... - ült le barátom a nyugágyra. - Biztos nem iszol?
- Nyugtatóra?
- Ezt benyakaljuk, aztán mehettek.
- Nem búcsúzok – mondta az idegen. Kutyáját az ólba parancsolta, ment ki a kapun. Sándor kezet nyújtott, vállon veregetett.
- Vigyázz magadra.
Beültem az idegen mellé. Az önindító folyton vacakolt, ha kimelegedett a motor, nem indult a jármű. Most bekattant, a motor felpörgött.
Ideges óvatossággal vezettem. A kanyargós út kiszáradt gilisztaként fúródott az agyagos domboldalakba. Félúton nézett rám az idegen.
- Köszönöm.
- Nincs mit.
- Mindig van, amit – válaszolta.
- Külföldre?... - kérdeztem. Ostoba pszichológus lennék, gondoltam dühösen.
- Muszáj.
- A felesége mit dolgozik?
- Nem tudom pontosan. Takarít, házakhoz jár. Azt hiszem...
- Itthon mivel foglalkozott?
- Aktmodell volt egy művészeti iskolában.
- Gyerekük van?
Elsápadt, a fejét rázta.
Beértünk a városba. Mutatta az irány a lakásához.
- Feljön? - kérdezte, miután megérkeztünk. Nyitotta a kocsi ajtaját.
- Nem állíthatom meg az autót.
Becsukta az ajtót, nagy levegőt vett.
- Nem lehet gyerekünk – mondta.
- Igazán sajnálom.
Kezet nyújtott, kiszállt, felszaladt a lépcsőkön.
Feltekertem a zenét, üvöltöttek a hangszórók. A központban rendőrautó szegődött nyomomba. Akkor álltam meg, amikor felgyújtotta a villogóját.
- Maga nem hall? - rántotta fel a rendőr a kocsim ajtaját.
- Elnézést, hangos volt a zene.
- Mi történt a jármű oldalával?
Mutattam a délelőtti jegyzőkönyvet.
- Meg kell büntessem.
- Miért?
- Nem ég a hátsó bal lámpája.
- A baleset miatt.
- Állítsa meg a motort.
- Nem tehetem, nem indul az autó. Kérem, írja meg a büntetést.
- Ellenáll a hivatali vizsgálatnak?
- Kiszállok, rendben? Hogy láthassa, nincs szándékomban elmenni.
Kiléptem a járműből, a rendőr hátrált. Övtáskáját matatta.
- Kérem... arra semmi szükség.
- Hallgasson! - kiáltotta.
Egyre hátrált. Kő került a talpa alá, elesett. Vértócsa jelent meg a tarkója alatt.

*

A kötelező vérvétel kimutatta a szervezetemben lévő nyugtatókat. Gyógyszereimet elkobozták, hiába érveltem, hogy több éve pánikbeteg vagyok, orvosi tanácsra szedem az antidepresszánst, nyugtatót. A függőség kialakulásáról valójában mit sem tehetek – iparkodtam megértetni magamat.
Másnap késő délutánra az elvonási tünetek borzalmassá váltak. Egész testem bizsergett, remegett, levegő után kapkodtam. Attól tartottam, epilepsziás rohamom, agyvérzésem lesz.
- Drogos? - kérdezte a kihallgató tiszt.
- Nyugtatófüggő – nyögtem.
- Miért? - kérdezte kíváncsian. - A pia nem elég?
- Évek óta nem iszom. Pánikbeteg vagyok.
Furcsállva nézett.
- Uralkodjon magán, ember.
Ha képes lettem volna rá, szemberöhögöm.
- Ügyvédet akarok.
- Előbb kihallgatjuk.
- Ügyvédet. Csak akkor. Jogom van hozzá.
Mérgesen nézett.
- Nézze, ha nem kapom meg a gyógyszereimet, kinyúlhatok. Ezt akarja?
- Maga ezt akarja? - vigyorodott el.
Hallgattam.
- Miért lökte fel?
- Nem löktem meg.
- Százan is látták, hogy igen.
- Hazudnak.
- Százan nem hazudnak.
- Ezrek, milliók is hazudhatnak.
- Ne filozofáljon.
Kabátomhoz lépett, zsebemből kivette a gyógyszeres üvegcsét. Az asztalra tette.
- Ha bevallja, a magáé.
- Nincs mit bevallanom.
Meredten nézett. Felállt, kiment a szobából. A gyógyszert magával vitte.
Időérzékemet elvesztettem. A szoba szürkésfehér falai hol kitágultak, hol agyonnyomtak. A padlóra ültem, térdeim közé szorítottam a fejem.
Később Sándor lépett a szobába. Akkorra már szólni sem bírtam. Elsápadva nézett, majd szó nélkül kiment. Az idegen utasommal tért vissza. Tanakodtak, egy szót sem értettem a beszédükből. Majd Sándor két tablettát nyomott a számba, megitatott.
- Szedd össze magad, ember – suttogta.
A megkönnyebbülésem leírhatatlan volt. Mélyeket lélegeztem, remegésem elmúlt. Néhány óra múltán az utcán voltunk.
- Köszönöm – szorítottam meg barátom kezét.
- Ne köszönd – legyintett bosszúsan.
- Mindig van, amit köszönni – nevettem.
Felkapta a fejét.
- Ezt attól az állattól hallottad? - kérdezte.
- Állat? - képedtem el.
- Rendőr. Hamarabb is kiszedhetett volna a szarból. Azt hitte, drogos vagy. Mocskos gazember.
- Nyugodj le.
- Hallgass! - kiáltotta. - A nővérem férje! Tudhatná...
- Nem tudhatta.
- Nem – nézett rám úgy, hogy azt hittem, megüt.
Néhány percig mentünk a girbegörbe utcákon.
- Itt az autód – állt meg egy sarkon.
Beültünk.
- A rendőrnek mi baja lett?
- Elhasadt tarkóján a bőr. Hazaviszel?
- Vezess te.
- Aludj nálam. Holnap kipihenten mégy haza. És szokj le arról a szarról.
Hallgattam.
Félúton megkérdeztem:
- Voltaképpen mi a bajod?
- Családi – dünnyögte. Cigarettára gyújtott.
- Bánt, hogy a nővéred külföldre ment?
- Szökött – válaszolt. - Előle.
- Veri?
- Nyomorultul bánik vele.
- Váljanak el.
- Szeretik egymást – nyomta el a cigarettát.
Megérkeztünk. A két kutya örömmel ugrált körülöttünk. Sándor megetette őket, addig szótlanul kuksoltam a konyhában.
- A belső szobában alszol – mondta a barátom. Leverte lábáról a sarat.
- Mennék inkább.
- Maradj. Nekem is jót tesz.
Bort töltött.
- Luca a gyermekük – mondta.
- Jól nevelték – mosolyogtam, bár robbantam darabokra.
- A nővéremnek nem lehet gyermeke. Így a kutya... – mondta akadozó nyelvvel.
- Ez a gond a házasságukkal?
- Nincs hüvelye. Ritka genetikai rendellenesség. Ezért úgy bánik vele... - mormogta. - Hát a kutyával jobban.
- Megyek – álltam fel.
Ködösen nézett
- Isten veled – mondta. Töltött.
A két kutya egymás mellett aludt. Macska settenkedett az ól körül.