Szente B. Levente versei

Felemelkedettek

A büszke Hadrianust,
ki látta önmagát, a rómaiak legjobbikát,
a dicső cézárt, láttad-e szemtől-szemben?
Ki parancsot adott
ama kőfalak építésének egészéhez,
miközben a távoli Rómában, hús-vér
fantomok aranyért, árulásban,
dicsfényben és lázban, megszegett ígéretekkel,
Jupiter templomában könyörögve elégtek.
Ki úgy hitte, a barbár özönt megállítja,
és kikiáltotta, hogy a kitalált isteneket,
kardokkal legyőzheted,
de jövőt, jövő teremthet.

Uram! Te tudod,
a létrának két oldala van.
E földön, bár egyet is, betartani mily nehéz
a parancsolatoknak.
Cézárok jöttek és mennek!
Lám, mivé lettek ők is, kik
innen-onnan, királycsinálókkal
felemelkedtek.

Majd elválik

majd elválik -
elválik szépen minden, mint bőr a hústól

az inak, idegek, minden szövet
ahogy lecsusszan a csontról

pazarul, hanyagul
mint a házirend és a gyermek

vagy az utcán kézfogás után egy-egy ember
majd elválik -

fog-e fájni, ha a nehéz viselet is elkopik
és fogasra kerülnek a kalapok

A ház belülről

a polcokon még ott voltak
az antikvárium illatú könyvek
meg azok a kövek és az ősvilági lenyomatok
és a már sárga fényképek között turkáltál éppen
amikor elhúztam a régi sötétítőt – emlékszem
te éppen sóhajtottál hogy mennyire fáj
én rád néztem mereven kissé riadtan tán
mozdulatlan álltam ott
köröttünk megannyi gyönge fényárny
a régi tárgyak és bútorok között
a fali tükör mint szétmázolt tér-idő kapu
és összerezzentem mert
féltettelek tán most
ebben a megfeszített percben elveszítelek
mintha lelkünk összekapcsolódott volna mégis
olyan volt akár a ház belülről -

csak a küszöb volt mi bent tartotta a meleget

(délibáb kerít)

és az idő huszonegy perc
és ezerkilencszázhetvenkettő méter

és a lélektől a szívemig ér
és ver és csitít
és merő kényszer-fal szorít, öregbít
és köröttem délibábok hada születik
és oda-vissza térít, körül kerít
és haza akarok menni
és ha kell a végállomásig
és az embertől az emberig
és egy mosolytól ölelésig jutni –

de ezt már, szinte sehol nem ismerik.

Látnom kell
(lapszéli naplójegyzet)

el kéne mondani valakinek,
mikor fát ültetettünk a régi kertben,
anyám kendője alól éppen kilestek a hajtincsek.
aztán, almástésztát hozott nagymama.

mi a porban fürdőző verebeket néztük értetlenül.
eső lesz - hallottuk szólni csöndesen.
apa láncot cserélt épp a kutyán.

hiába volt változóban a világ,
aki elment, annak hiánya, rendületlenül ma is fáj.

lám: valami furcsa tályog feszül szememre mégis,
de látom engedi, mit látni, mégis látnom kell.