Végh Attila kolozsvári estjéről

A kolozsvári Helikon-estek legutóbbi meghívottja Végh Attila volt, József Attila-díjas költő, író, esszéíró, beszélgetőtársa Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője.  Az estet a szerző készülő természetfilmjének rövid bevezetője indította, melyet lélegzetelállító felvételekkel tűzdelt, irodalmi narrációnak is nevezhetnénk.  A költő gimnazista korában kezdett bele a természetfotózásba és filmezésbe, ott csatangolt a budai hegyekben. Az irodalommal később kezdett foglalkozni, első verse huszonegy éves korában jelent meg az Élet és Irodalomban.

A korai hatások között rengeteg, egymástól távol eső név bukkant fel, mint magyartanárnője, ki általános szellemtörténettel látta el, vagy Hamvas Béla, ki „ nagyon jó indító, de nem szabad túl sokat időzni rajta”. Hibáinak felemlegetése ellenére is úgy vélekedett róla, hogy „ott van a lét megérzésének középpontjában”.
Mint kiderült, Végh Attilánál gyakorta összefonódik, szintézist alkot irodalom és kép, például a „A Víz könyve” című természetfotókat és esszéket tartalmazó könyvből.  Bevallása szerint míg egyes versei könnyedek, fiatalosak, mások filozófiától terhesek, visszaköszön belőlük Hegel vagy Nietzsche.
Az est ritmusa ezen a ponton igencsak felpörgött, a sztorik, anekdoták és mélyenszántó gondolatok feszes ütemben váltották egymást.  Szó esett a hagyomány és neologizmus kényes egyensúlyáról, hisz mindkét véglet rombol, esztétikailag nem tud kettéesni. Végh Attila stílusa az ókorban gyökerezik és a jövőbe nyúl, gyakran játszva a jövő és az emlékezés dualitásával. Hogy miért nihilisták a mai fiatalok? Hogy is ne lennének azok, amikor óvodás koruk óta mást sem hallanak, minthogy vége mindennek, tönkretettük a bolygót, minden lassú haláltusát vív. 
Aztán a hangulat teljesen feloldódott, mint tinta a vízben, a szavak a hiányolt dohányfüstben. Törpeegér-fotózás, sztorizgatás, felolvasás, régi folyóiratok lapjai. És a végszó: „A természet filmje nagyrészt láthatatlan.”