"Fásult kebelnek nincs költészete"

Igazi csemegével szolgált a legutóbbi (március 3., Bulgakov) kolozsvári  Helikon-est, amikor is három szerző egyszerre megjelent kötete került terítékre: Horváth Előd Benjámin Az amnézia útja című verseskötetével érkezett, Nagy Kata az Inkognitóablakot tárta elénk, míg Tolvaj Zoltán Fantomikerével ismerkedhettünk meg. Mindhárom kötet a József Attila Kör és a Prae.hu gondozásában jelent meg Budapesten 2016-ban. A szerzőkkel André Ferenc beszélgetett. 

Három költő szenvedélyes vitája

A beszélgetés azzal a felvetéssel indult, hogy mindhárom kötet egyik központi motívuma valamilyen formában az emlékezés. Tolvaj Zoltán az emlékezésben – akárcsak a mindennapi életben – a dualitással találkozik, ez adja a drámai mélyerezetet. Benji számára az emlékezés egy folyamatos kísérő, mely minduntalan hozzátesz, vagy elvesz az eredeti tartalomból, pontosan ezért nincs teljes felejtés és nincs tiszta emlékezés. Nagy Kata elmondása szerint csak az emlékeiből él, amikor ír, emlékezőgéppé válik, mert csak a múltból tud írni, a jelenben. 
Mindhárom kötet egy hosszú folyamat eredménye, Horváth Benjinek 8 év, Tolvaj Zoltánnak 10, Nagy Katának pedig úgyszintén 10 év anyagát öleli fel a kötet. 
Mindhárom szerző szabad versekben érzi jól magát, de ahogy Benjámin megfogalmazta, jelen van egy mutáns formában a romantika, hisz mind Zoltán, mind Benji formaversekkel kezdték. Ez amolyan iskola, amit ki kell járni. 
Amikor André felvetette, hogy a forma elvetése a hagyomány elvetését is jelenti-e, igen érdekes vita alakult ki a három szerző között. Zoltán szerint a magyar nyelv remekül alkalmas a formára, a ritmikára, a strófára, de a költészetben is van egy evolúció, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. 
Felmerült, hogy akkor mi a mai költészet inspirációja, utalásrendszere? Zoltán szerint a tendencia a kulturális kódrendszerek lecsupaszítása irányába mutat, még ha ez azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a líra egy alanyi siránkozássá válik.  Benjámin szerint ezzel a csupaszítással egy ősnyelvet keresünk, ami ha létezik is, nem lehet más, mint a hang maga. Ettől függetlenül a hagyomány körülvesz, bennünk van, és ezt nem tudjuk elfeledni, csak az egyensúlykeresés lehet a megoldás. Kata felhívta a figyelmünk egy jelenségre: a fiatal írók szoronganak attól, hogy nehogy valamire hasonlítsanak, minduntalan igyekeznek kimosakodni mindenféle utalás gyanújából. 
Ennek ellenére Benjámin úgy látja, hogy fontosak az irodalmi előképek, mert az olvasás pillanatában átéljük őket, Zoltán azonban úgy gondolja, hogy a cél kitörni saját kötöttségeinkből. Az irodalomban korábban elfoglalt helyeket nem érdemes újra felfedezni. Kamaszkor után el kell vetni ezeket a kincseket, mert nem a mi kincsünk. 
Egy előző gondolatra visszautalva felmerült az örök kérdés: baj-e, ha siránkozó a vers? Kata számára az vált fontossá, hogy eltávolodjon kissé a költészettől, hogy ne szolgáltassa ki érzelmeit, vásárra víve a bőrét. Szeretne boldogan verset írni.  Zoli egy Arany János idézetet állított szembe a kérdéssel: "Fásult kebelnek nincs költészete." Benjámin is ellentétes véleményt fogalmazott mg: nem szereti a "teher alatt nő a pálma" felfogást. Emberek vagyunk, siránkozás és boldogság között. 
Az est a fiatal szerzők szenvedélyes vitájának köszönhetően igencsak pörgősre, tanulságosra és elgondolkodtatóra sikeredett, s minden résztvevő legalább egy új kedvenccel gyarapodva térhetett haza.