Szilágyi, Bukarest

Fekete Vince

A hét elején Bukarestben jártam. Szilágyi Istvánt hívták meg az ottani Magyar Kulturális Intézet estjére, s engem kértek fel a ceremóniamester szerepére. Négy év alatt négy alkalommal készítettem Szilágyival egy-egy nagybeszélgetést; elsőre Kolozsváron, az egy teljes napot vett igénybe, a Helikon szerkesztőségében kezdődött és a Szilágyiék lakásán ért véget valamikor tíz óra után. Szilágyi István épp akkor töltötte a hetvenet, és a Székelyföldnek kellett készítenem vele egy életinterjút. Hatvan-hetven oldal lett akkor abból az anyagból, és megegyeztük, hogy újabb ülésekben folytatjuk majd a diskurálgatásainkat, és ilyenformán, az évek folyamán kibővíthetem még az ott elhangzottakat.

 Azóta még három alkalommal, három ülésben beszélgettünk, közönség előtt, mindhárom rögzítve, és mindháromszor, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, és most itt, Bukarestben, túlfutottunk az egy órán, szinte megdupláztuk mindannyiszor az egy-egy irodalmi est idejét. Ennek ellenére, soha nem tapasztaltam, hogy fészkelődnének a székükön a hallgatóság soraiban, mert Szilágyi jó előadó, magával tudja ragadni a közönségét, s el is tudja kápráztatni, el is tudja ringatni őket.
Lakatos Misivel indulunk Kézdiről, ő most a „sofőröm”, fél tizenkettő is van, mire nekivágunk az útnak, s négy óra előtt, két megállással, kávézással, ott is vagyunk az intézet kapuja előtt, ahol Szilágyi és egy igen kedves hölgy éppen ránk várakozik. Esik az eső a fővárosban, és az úton is végig szemerkél, míg felmegyünk Predeál felé, majd beereszkedünk a román alföld irányába. Szokásos forgalom mindenütt, ami nem véletlen, hiszen egyetlen autóút vezet át a hegyek között Szinajánál, Predeálnál, ami összeköti  Bukarestet az ország közepével, Erdéllyel, és ha csak nem repülővel jössz, akkor ezt az egyetlen útvonalat kell igénybe venned.
Kávé, tea az irodában, majd felvonulok a szobába, egy kicsit belenézni a jegyzeteimbe, ki kell találnom, hogy milyen „útvonal” mentén kalauzolom, irányítom a beszélgetést, hogy ne kérdezzem ugyanazokat a dolgokat, amiket már egyszer megkérdeztem, és mégis érdekes, gördülékeny legyen az egész, és a közönség kíváncsiságát, érdeklődését is maximálisan kielégítsük.
Nem számoltam meg, de olyan harminc ember gyűlt be az estre, köztük a hungarológia tanárnője és a hungarológia diákjai, pár „kultúrcsöves”, akik az esőben a meleg teáért, kávéért, meg a meleg szobáért szoktak betérni az intézmény rendezvényeire, s néhány civil érdeklődő. Fogalmam sincs, hogy vannak-e románok is a hallgatóság soraiban, mindenesetre az intézmény munkatársai készültek, és egy szinkron-fordítót is alkalmaztak, aki egy laptop segítségével egy az egyben felvezette a kivetítőre a beszélgetés gyorsfordítását. A Magvetőnél három évvel ezelőtt megjelent elbeszélés-kötetének nyitó darabjával, a Kísérlettel indít, ami az Agancsbozótból korábban kiszakított, átírt másfél flekknyi anyag. Látszólag egy damaszkuszi kard megedzéséről szól, a Balgala-templomban talált leírások szerint, amelyet – a recept előírásai alapján – át kell ütni egy izmos rabszolga testén, hogy annak ereje átszálljon az acélba. 

Hihetetlen, gyönyörű, és borzongató. Identitás nélküli valakik, akik gazdáiktól azt a parancsot kapják, úgy rendelkeznek velük, hogy… stb. És az írás alatt 1985 szerepel. Nem kell mondani, aki átélte, tudja, miről van szó. Ráadásul még a rabszolgák (sorshúzás alapján) maguk közül kell kiválasszák a feláldozandó izmos rabszolgát. Vagyis bármelyikük lehet a kiválasztott. „Az embert – írja a befejezésben Szilágyi – a gyávasága rendszerint gyilkosai cinkosává teszi.” Vajon hány ilyen cinkos volt 1989 előtt, a diktatúra abszurd világában Romániában? Ez – természetesen – csak költői kérdés, de el lehet gondolkodni rajta. Sok mindenről szó esik a szinte két óra alatt, regényírásról, életről, halálról, Zilahról, megfejthetetlen furcsaságokról, haszonnal nem járó foglalatosságokról, hogy mit csinál az író, amikor nem ír, az olvasásról, a készülő regényéről, saját hősökről, a kedvencről ezek közül, és az időről, a múló időről stb.
A La Taifas nevű francia vendéglőben ér véget az est, részemről (és a Szilágyiéról is) diszke bárányból készített Frigărui de berbecuţi nevű román ételkülönlegesség elfogyasztásával, ha már a román fővárosban (igaz, annak francia vendéglőjében) vagyunk. És a vacsora fénypontjaként beszélgetés egy számomra addig ismeretlen valakivel, akivel, úgy éreztem, mintha legalább húsz éve ismernők egymást. Olyan ráhangolódás, olyan – valahonnan már meglévő – szálak, kötődések felbukkanása, amilyenekről nem volt tapasztalatom az utóbbi időben. Mintha hirtelen villany gyúlt volna egy addig félhomályban levő szobában, és csodálkozva fedezi fel az ember a bent levő szép, még mindig meglévő enteriőrt.

A teljes írás itt olvasható: http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/1814-fekete-vince