Beszélgetés Dabi Istvánnal

Dabi István a költő (1943, Budapest), a soknyelvűséggel bíró ember, ki a nyelvek szövevényes jelrendszerében sok kultúrába belelát, kinél a költő és a műfordító kéz a kézben jár.  Ötvenöt év viharai című önéletrajzi ihletésű írása megrendítő eseménysorozatok egybefüggését tárja az olvasó elé. Azóta ismét odébb szaladt a fékezhetetlen idő. Véle együtt mi is, miközben ugyanazt érezzük, ahogy egyik versében írta: „… mert ezen az őrült világon/mi is kézen járunk.”

- Az Ötvenöt év viharait olvasva, meglepően kalandos élete volt már a kezdetekben. Nyelvtudásával már 18 évesen híressé vált. Melyik volt előbb, a vers, vagy a műfordítás? És hogya ött a nyelvek tanulása?

- Legelőbb – 9-10 –éves koromban idegen nyelvekkel kezdtem foglalkozni. Már16 éves voltam amikor lengyelül kezdtem tanulni, és csak 1972-ben telepedtem le Gdanskban, de már akkor négy versfordításomat minden javítás nélkül leközölték. A következő évben a Gdanski Rádió bemutatta fordításomban Szakonyi Károly egyik elbeszélését, egy hangjátékot, amit később még kétszer lejátszották. Utolsó alkalommal, amikor már nem laktam Lengyelországban, és ugyanebben az évben, 1973-ban megjelent pár versem egy kis újságban és a Gdanski Rádió is bemutatta egyik versciklusomat, majd az egyikhez egy neves zeneszerző zenét írt. Ismét bemutatták a Gdanski Rádióban egy operaénekes előadásában.

Előbb jött a műfordítás, habár az sem volt kezdetben a célom. Először is – mivel mérnök, vagy elméleti fizikus akartam lenni – csak a külföldön megjelenő fontosabb szakkönyveket akartam eredetiben olvasni. Majd amikor már a néprajz kezdett érdekelni (gimnázium 2.-3. osztály) azoknak a népeknek a nyelvét tanultam, akiket néprajzosként majd felkeresek. Ezután, amikor külkereskedelmi vállalatokhoz kerültem levelező-tolmácsként, a külkereskedelmi, s egyéb, inkább műszaki szókészletet próbáltam elsajátítani. Az irodalom, 5 éves korom óta érdekelt, rengeteget olvastam. Mivel jól tudtam, hogy kevesen tudnak idegen nyelveken olvasni, ezért – hogy segítsek nekik megismerni más népek irodalmát – úgy 18-20 éves koromban kezdtem – egyelőre csak magamnak, gyakorlásként fordítgatni. Saját művek írására komolyan nem gondoltam, habár megpróbáltam írni is. Igazán műfordító 1972-73-ban lettem, amikor kiköltöztem Gdanskba (Lengyelország), mert ott –lévén idegen állampolgár – az akkori szabályok szerint nem dolgozhattam külkereskedelemben, és attól kezdve majdnem tíz éven át csak lengyelre fordítottam, és ott kezdtem először verselni! És egészen 1980-ig majdnem kizárólag lengyelül írtam saját verseimet, amiket akkor beloruszra fordítottam, és a lengyelországi Bialystok városban megjelenő belorusz „Nyiva” c. hetilapban publikáltam. Lengyelországban 1980-ra már szinte minden jelentősebb lapban jelentek meg fordításaim, saját verseim, sőt több kiadóval is jó kapcsolatban álltam, mint lektor, korrektor, regények is jelentek meg a fordításomban, a varsói és a gdanski rádió munkatársa is voltam, azonban már magyarul is hallatni akartam a hangomat, ami azonban Magyarországon nem sikerült, ezért erdélyi és vajdasági magyar lapoknál próbálkoztam, ahol örömmel fogadtak, és rendszeresen publikáltak 1980-ig, azonban mihelyt visszatértem Budapestre, ők sem törődtek többé velem.
Magyarul verselni 2000 után kezdtem, mert többen, olvasva a fordításaimat (a MEK-ben található „Kaleidoszkóp” kötetek), csodálkoztak, hogy magam miért nem írok. És miért nem?
Ennyi nyelvet ismerve sokkal fontosabbnak – mintegy a kötelességemnek tartom, hogy bebizonyítsam a fordításaimon keresztül, hogy minden népnek, nemzetnek – a legkisebbnek is megvan a maga kultúrája. Ily módon segítek megismertetni azt az idegen nyelveket nem tudó – vagy legalábbis nem olyan szinten tudó, hogy az idegen nyelvű irodalmat élvezni tudják –embereknek. Ugyanakkor ily módon harcolok a rasszizmus és mindennemű diszkrimináció ellen.
A versírásnál az is a problémám, hogy attól félek, hogy valamelyik külföldi szerzőtől „lopok”. És semmi eredetit (sem formát, sem tartalmat) nem adok a saját műveimben. Szívesebben vagyok csak fordító, mint alkotó.

- Nem hagyott fel a további nyelvek tanulásával, annak dacára, hogy sokan kételkedtek tudásában. Mi hajtotta tovább? Mi motiválta?

A nyelvek számomra szinte kábítószerként hatottak, egyik hozta maga után a másikat, szinte megrészegedtem, amikor egy újabb nyelv került az asztalomra. Figyeltem az azonos nyelvcsaládba tartozó nyelvek hasonlóságát, eltérését. Próbáltam megtanulni, hogyan lehet megkülönböztetni az azonos hangzású, alakú, de mást-mást jelentő szavakat. Pár példa: Godina (bolgárul év) –lengyelül godzina – óra. Egyszer hallottam a vonatban: egy bolgár diáklány nagyon jól beszélt lengyelül. A lengyelek megkérdezték tőle, mennyi ideig tanult lengyelül.Ő büszkén kivágta: „dwie godziny = két órát. Pedig azt gondolta: dve godini = két évet.
Szlovákul: nyeh sza pácsi (kiejtés szerint – tessék, tessék venni. Lengyelül: nyeh se pacsi = nézzen körül.
Egy lengyel barátom mesélte, hogy Pozsonyban kenyeret akart venni (a kenyér szlovákul és lenyelül egyaránt „chleb”. Ő kéri a kenyeret, a kiszolgálónő oda adja neki, és mondja „nyeh sa pácsi” –tessék). Ő pedig úgy értette, hogy „nyeh se pácsi =nézzen körül. A barátom mondta nekem, hogy hiába nézett körül többször is –semmi különöset nem látott, a kiszolgálólány pedig értetlenül nézte őt, hogy miért nem vette át a kenyeret.Lengyelül a „sklep”= bolt, csehül „pince”. Egyszer Pestre eljött a cseh barátom, a lengyel feleségem mondja nekem: „chodzsmy do szklepu (menjünk a boltba), csehül ez azt jelenti., hogy „menjünk a pincébe”. A kapu előtt sokáig várjuk a cseh barátunkat, míg végül megjelent és kíváncsian kérdezte: Én lementem a borpincébe, ti hová mentek?
Vannak rosszabb dolgok is: a „szracska” szlovénül „Ing”, lengyelül „hasmenés”. Most legyen még egy dolog: lengyel barátom panaszkodott egy magyar étteremre. Ő pörköltet kért, de levest adtak neki „gulas” –lengyelül pörkölt a mi gulyáslevesünkkel ellentétben.
Felfigyelve az egyes nyelvek közötti hasonlóságokra, különbségekre, még inkább arra késztetett, hogy egyre több nyelvet ismerjek meg. És arra is rájöttem, hogy a legjobb fordítás sem azonos az eredetivel, ez is ösztökélt. No, és a fordításaimon keresztül meg akartam/akarom mutatni, hogy minden népnek/nemzetnek is megvan a maga kultúrája (a legkisebbnek is). Így harcolok a rasszizmus és mindennemű diszkrimináció ellen. Próbálom bebizonyítani, hogy ami eltérő, másmilyen, az nem rossz, csak azért mert eltér attól, amihez mi hozzászoktunk.

- A többnyelvűség Wikipédiájában úgy szerepel, hogy 103 nyelven ért és ír, 23 nyelven beszél. Gyarapodott ez a szám? Hogyan tanul?

- A nyelvek száma? Ezt én magam sem tudom meghatározni, mert én a nyelveket (csak) annyira akarom tudni, hogy nehézség nélkül –és csekély szótári segítséggel – megértsek egy írott szöveget és a szerzőkkel pár mondatos rövid írásos-párbeszédet tudjak folytatni. Sok nyelvvel úgy ismerkedtem meg, hogy amikor egy szerzőtől anyagot kértem – az eredeti nyelven és egy általam jól ismert nyelvű nyersfordítást, a legtöbb szerző, látva hogy mennyi nyelvet tudok, saját műveit csak eredetiben küldte és csatolt hozzá szótárt és nyelvtant (most csak azt közli, hogy az interneten hol találok ilyen szótárt, nyelvtant, vagy egyszerűen rám hagyja a probléma megoldását). Annak idején, így ismerkedtem az abházzal, adygeivel (cserkesz), csukcs, kadazandusun, cebuano, amhara, tigrinya, malgash stb. nyelvekkel.
Amikor polgári állásom is volt, az OFFI-ban,nem egyszer a kezembe nyomtak egy anyagot, amihez nem találtak fordítót „maga oly sok nyelvet tud, nem lesz nehéz ezt a nyelvet pár hét alatt annyira megtanulni, hogy ezt le tudja fordítani” – felkiáltással, és én makacsul meg is mutattam, hogy képes vagyok ilyesmire. Tehát a nyelvek száma? Nem tudom. Annyit tudok csak mondani (csak saccolva), hogy az irodai fordításokat, és a MEK-ben található „Kaleidoszkóp” c. 11 kötetes versantológiámban lévő fordításokat egybevetve, minimum 150 nyelv lehet. Itt azonban ismételten megjegyzem, hogy ezekből a nyelvekből (a többségükből) csak fordítok. Egyébként én sohasem törekedtem arra, hogy tökéletesen beszéljem e nyelveket, különösen arra nem, ami perfekt nyelvtudásnak neveznek. Számomra ez a meghatározás nevetséges, hiszen a saját anyanyelvét sem beszéli az ember perfektül (egy matematikatanár ismeri például a cipészek nyelvét? Vagy egy budapesti megért minden magyar tájszólást? Pedig a perfekt tudás az lenne, hogy kapásból megértsük, mit mond egy szabolcsi kádármester nekünk. Nekem még az is probléma volt néha, hogy pontosan megértsem a Budapesttől alig 50 km-re lévő Tápióbicskén élő földművest. Pedig mindketten igazi magyar nyelven beszélünk. Módszerem? Lásd „fekete könyvem” 9-15. oldalán írtakból Aláhúzom –végtelen sokszor – ne törekedjünk „anyanyelvi, perfekt (?) szintre, és ne akarjunk magyar létünkre tökéletesen olyan kiejtésre, mint a született franciák, németek, angolok… beszélnek, (hiszen úgyis észreveszik egyszer, hogy nem vagyunk közülük), de igyekezzünk úgy beszélni, hogy a beszédünk ne okozzon félreértést) Példa: Lengyel feleségem majdnem 40 éve lakik Magyarországon, de sokszor mondja öt helyett őt, török - tőrök, hattyúk – hat tyúk.
Nem beszélve ily „szörnyűségről” zöldség – zöld segg stb. Egy közös barátnőnk azt mondja, hogy a feleségemmel beszélgetni a számára olyan, mintha keresztrejtvényt fejtene. Gyermekeim születésük óta kétnyelvűek, de ha sokáig nem szólalnak meg lengyelül, a lengyelek külföldieknek tartják őket, pedig lengyel állampolgárok. A fiam most évek óta Lengyelországban él –pedig itt majdnem 40 évet élt, iskoláit, az általánostól kezdve, az egyetemet is itt végezte – ha hazajön, mindjárt érzem, hogy már „nem” magyar, bár jó a kiejtése, és a nyelvtudása is tökéletes, de…

- Hogyan dolgozik? És kiknek?

Hogyan dolgozom? Egy, szinte másodpercre elkészített „menetrend” szerint. Pontosan meghatározva, hogy mikor és mennyit fordítok, írok, olvasok, mikor írok leveleket, mikor megyek sétálni, mikor nézek TV-t. Ezért szinte mindenki bolondnak tart. A vasúti menetrend szerint a reggeli vonat nem mehet délben,délután vagy este, ezért ha valamiért nem tudom a reggelre bejegyzett munkámat (jelenleg a postám ellenőrzése, majd bengáli próza fordítás, utána üzbég versek fordítása, majd már kész munka ellenőrzése, letisztázása),akkor elvégezni, később már nem tehetem meg, tehát vagy kimarad, vagy ha valamelyik másik napon véletlenül marad egy kis „hézag”, akkor pótolom azt, de a reggel fordítandó anyagot nem viszem át délutánra, estére, pld, Tv-nézés helyett. Már megpróbáltam, de akkor semmiféleképpen sem voltam képes megbirkózni vele, vagy az általában 15-20-perces munkára „nem megfelelő időpontban” kétszer-háromszor annyi időt kell fordítanom.
A módszeremnél a legfontosabb a rend, - no nem az, hogy az asztalomon olyan rendben legyen minden, mint a nagy írók asztalán szokott lenni haláluk után, az emlékszobájukban, a múzeumban. Nem, én inkább a saját rendszeremet értem., A szótárak úgy legyenek elhelyezve a polcokon, asztalokon stb. hogy szükség esetén csukott szemmel is megtaláljam azokat. A fordítást mintegy napi penzumként végzem, se többet, se kevesebbet, mint a terv. Prózából – nyelveknek(hogy milyen fokon ismerem az adott nyelvet) megfelelően, illetőleg, ha nagyon ritkán megrendelésre készítek valamit, a sürgősségtől függően ½ oldaltól 3 oldalig , vers esetén – csak egy szabály van, minimum 10 verssor
Saját versek esetében – hangulat, amikor érzem, hogy írnom kell (ez lehet akár éjjel, vagy más, előírt, menetrendben szereplő anyag rovására) Kinek írok? Általában az ismeretlen olvasónak, aki, reményem szerint hajlandó elolvasni tákolmányomat.

- Verseit többnyire lengyelül publikálta. Szándékos ez, anyanyelvén, magyarul miért nem, vagy csak igen kevés. Mi az oka ennek?

- Mint már mondtam, én nem akartam költő lenni, sőt műfordító sem. Fokozatosan, véletlen történések sorozata tett azzá, ami vagyok. Talán az „Ötvenöt év viharai” c. önéletrajzi írásomban meg lehet találni a választ. Itthon sorban értek a kudarcok a műfordítói próbálkozásaim idején. Bármelyik kiadóban, annak idején a Szépirodalmi műfordításoknak a legfontosabb székháza – még most is – az Európa kiadó volt. Eleinte kedvesen fogadtak ott, mint lektort. Kaptam talán háromszor vagy négyszer lektorálandó anyagot (ld. Az „ötvenöt év viharai”-ban), a magyar Rádiónál is próbálkoztam, a Kossuth és a Gondolat kiadónál, a Magvetőhöz már nem jutottam el. Mivel mindenhonnan csak ígéreteket kaptam, a külkereskedelemben kezdtem dolgozni, hála a nyelvtudásomnak, egész jól kerestem. Ekkor az irodalmi ismeretségeimnél már ez is nagy baj volt, hiszen egy jól kereső kis senki, még azt a kevés pénzt is el akarja venni a szegény irodalmároktól, egyébként is ez a kis senki semmit sem tud, hiszen lehetetlen dolog ennyi nyelvet megtanulni – mondogatták.
Az én jelszavam pedig mindig „vagy mindent vagy semmit”, tehát ha az irodalom nem megy, leszek 100%-ban külkeres, és műszaki fordító, az OMIKK-nak kezdtem fordítani, azonban mindez igazán nem érdekelt, és magamnak fordítottam, sőt olykor-olykor írni is próbáltam. Ekkor ismerkedtem meg az erdélyi Bán Péter műfordítóval. Ő próbált az erdélyi irodalmi életbe beszervezni, de annak idején ez nagyon nehéz dolog volt. Tehát a magyar nyelvű műfordításról,teljesen lemondtam egészen 1972-ig, a versírásról pedig talán 2002-4-ig.1972 júniusában végleg Gdanskba költöztem, mivel ott, lévén idegen állampolgár, a külkereskedelemben nem dolgozhattam, kezdtem lengyelre fordítani és lengyelül verselni. Műfordításaimat és lengyel verseimet szinte AZ egész országban közölték, de 1980-ban egy szerkesztő kijelentette, hogy vagy keresztelkedjem át katolikussá (a családom után református vagyok, sőt a lengyel őseimet éppen református voltuk után űzték el katolikus honfitársaik), vagy lépjek be a Szolidaritásba, ha azt akarom, hogy továbbra is publikáljanak. Aztán hazajöttem Budapestre, de itt lengyel kémnek stb. tartottak és itt sem publikáltak sokáig, míg meg nem ismerkedtem a nemrég elhunyt neves litván fotográfussal, Normantas Pauliusszal, akinek a közbenjárására litván versfordításokat közölt az Alföld, és pár kisebb napi- és hetilap. Verseket nem írtam se magyarul, se lengyelül, de fordítottam, abban a reményben, hogy majd akad kiadó. Miután a fiam kiadta a nyelvekről írt könyvemet, egyik ismerősöm azt ajánlotta, hogy küldjem el a Magyar Elektronikus Könyvtárnak, hogy mások is olvashassák. Ezután a már kész világantológiám köteteit is kezdtem oda küldözni, majd amikor több olvasó arról érdeklődött, hogy vannak-e saját verseim is, gyors elhatározással kezdtem magyarul verseket írni, bár mindig félek, hogy semmi újat, eredetit nem adok, csak a lefordított verseket utánzom.

- Senki sem próféta a maga hazájában, tartja a mondás, de a megillető hely, a szakmai ismertség mégis csak fontos. Mit gondol erről?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném, ha Magyarországon megjelennének a műveim, fordításaim, saját verseim. Nem akarom azt mondani, hogy a szerkesztőknek egyáltalán nem tetszenek a dolgaim, hiszen Lengyelországban (újra ) kezdenek jó 30 évi szünet után publikálni,és itthon is jelent meg tőlem ez-az, legutóbb 2014-ben a budapesti Holnap kiadó adott ki a fordításomban egy litván könyvet gyermekeknek (igaz, a szerző konkrétan megnevezett engem, hogy csak én fordíthatom) – Kęstutis Kasparavičius: Florentin, a kertész.
A Magyar Rádió egy neves szerkesztője (férfi) bemutatásra elfogadta – nagy dicsérő szavak közepette – egy drámafordításomat – majd következő héten meghívott magához, ahol kereken közölte: légy a szeretőm. Visszautasítottam. Két nap múlva visszaküldte a már elfogadott fordításomat: „bocsáss meg, múltkor csak felületesen olvastam át – nagyon rossz a fordítás. Mintha sem az idegen, sem a magyar nyelvet nem tudnád. ”Egy másik szerkesztő lefordításra átadott egy rádiójátékot – oroszból. – Kifizette a honoráriumot, majd a saját neve alatt, egyetlen szó megváltoztatásával bemutatta. Amikor reklamáltam: hallottam, hogy a mi ideológiánknak nem megfelelő művet fordítasz. Mi nem dolgoztathatjuk a nép és az állam ellenségét – mondta. Egy neves költőnőnek nagyon tetszettek a fordításaim: túl sokat keresel a munkahelyeden. Mi szegények vagyunk, ne próbálkozz a kiadóknál.
A rendőrség elvitte a leveleimet, majd behívtak. Sok nyelvet tudsz, segíthetnél nekünk. Én szó nélkül eljöttem és pár hónap múlva megnősültem, külföldit vettem feleségül (a dolognak így kezdet nélkül vége lett.)
Hazajövetelem után lengyel kémnek, a Szolidaritás emberének tartottak, aki itt is sztrájkokat akar szervezni.
Én ezek után minden kapcsolatot megszüntettem, és nem érdekelt, hogy itthon senkinek sem kellek.2000 első éveiben Bán Péter közvetítésével megismerkedtem Cseke Gáborral és a Romániai Magyar Szóban megjelent egy cikk rólam, majd az”ötvenöt év viharai” és versfordításaim, az Új Magyar Szóban litván és lett népmeséket hozott le a fordításomban – a lap mellékletében Szonda Szabolcs. Tehát Magyarországon csend – vagy csak szünet?

- Jelenleg mely lapoknak, folyóiratoknak fordít? Ismert, ismeretlen szerzőket említene, akikkel és akiknek munkáival szívesen foglalkozik?

- Magyarországon egyelőre semelyiknek, most tervezem, hogy kapcsolatot létesítek néhánnyal. Lengyelországgal is elég rosszak jelenlegi kapcsolataim, ugyanis a lapok, ahol annak idején rendszeresen publikáltam, vagy megszűntek, vagy az ismerős szerkesztők velem együtt megöregedtek, sokan közülük meghaltak. A fiatalokkal igyekszem most felvenni a kapcsolatot. Egyetlen állandó kapcsolatom jelenleg a negyedévenként megjelenő „Metafora współczesności” szerkesztőjével, Alicja Maria Kuberska-val van.Rendszeresen a nyugat bengáli online ….. –ban jelennek meg minden hónapban angol nyelvű verseim. Olykor-olykor publikálok a szlovén Locutio-ban. Több külföldi (különböző nyelvű) folyóirat keres velem kapcsolatot (India, Indonézia, Bulgária, Albánia, Hollandia, Wales stb). Nagyon hálás vagyok erdélyi barátaimnak (Cseke Gábornak,Szonda Szabolcsnak, Zsidó Ferencnek és nem utolsó sorban Szente B. Leventének), akiknek köszönhetően visszatérhettem a romániai (erdélyi) magyar irodalmi életben.
Egyébként a MEK-ben megtalálható sok anyagom (saját verseim 4 kötetben, mesefordításaim, és amire a legbüszkébb vagyok, az eddig 11 kötetes világirodalmi költészeti antológiám (kb. 3500 oldal, versek kb 150 nyelvből, valamint pár prózai művem – saját és fordítás).Nekem nincs KEDVENC költőm, nyelvterületem. Én a tarka nagyvilágot kedvelem és mint már említettek ezt a sokszínűséget akarom megmutatni. Számomra mindegyik szerző egyformán kedves, akinek a művét fordítottam/fordítom, ha éppen tetszik az a vers. Nem nézem az elismert nagyságot.

- Meglátásai kezdő fordítók számára?

Tanácsaim: lehetőleg tudja az idegen nyelvet annyira, hogy írásban megértse, és ne szégyelljen szótár(aka)t használni, vagy egy anyanyelvű, lehetőleg irodalmat is kedvelő személytől segítséget kérni. És ügyeljen az árnyalatokra. Én igyekszem pontosan tartani az eredeti szöveghez és amennyire lehetséges, a formához is. Amikor David Jou katalán költő verseit fordítottam, Dora Janeva-Mednikareva bolgár költőnő sokszor figyelmeztetett, hogy sok helyen változtatni, mert a bolgár olvasó nem ismeri azt a fogalmat. Én ezt már szinte csalásnak éreztem. Lengyelországban az egyik gdanski költő, fordító arra hívta fel a figyelmemet, hogy a lengyel olvasónak nem szabad észrevennie, hogy fordítást olvas. Legyen a fordítás lengyel vers. Az én véleményem az, hogy a fordítás legyen a magyar olvasó számára könnyen érthető, de maradjon meg az eredeti „íze, illata”, vagyis az olvasó tudja mindjárt, hogy bár magyarul olvas, de nem magyar szerző művét. Ha vállalkozol nyersfordításból történő fordításra, lehetőleg legyen előtted az eredeti mű is. Sohase fordíts egy már költőileg lefordított fordításból! Hiszen minden fordító – aki általában maga is költő – beleadja a sajátját. És ha még abból fordítok és én is hozzáteszek valamit magamból, mi lesz abból? Ha visszafordítjuk eredetire, maga a szerző rá sem ismer a művére, csak meglepetten veszi talán észre, hogy mennyire hasonlít egy versére. És ajánlom azt is, hogy fordítás előtt ismerkedjünk meg lehetőségeink szerint az adott nép mentalitásával, kultúrájával, a szerző életkörülményeivel. Tervek? 76. évében lévő, már egy sztrókot átélt öregembernek miféle tervei lehetnek? Talán az, hogy a következő sztrók után még életben maradjon, ne bénuljon meg, jól működjön az agya. De ha arra gondolok, hogy az elmondások szerint anyai dédnagyapám 102 évesen egy baltával a kezében bukott le az udvarán a tuskóról, amikor gyújtós fát akart aprítani magának, mindjárt vannak terveim.

- További tervei?

- Hm... Hátha megélek még legalább húsz évet – mert annyira vannak terveim. Tehát, a világirodalmi antológiámhoz további köteteket tervezek, de ezekben nem országok, hanem nyelvcsoportok szerint rendeznék el 2-300 verseket mindenegyes kötetben, mondjuk ilyen címmel: 300 vers az indiai szubkontinensről (India, Pakisztán, Nepál, Bhután, Banglades, Sri Lanka, Maldiv-szk) (egyébként jelenleg éppen ezt csinálom, majd Afrika (Dél-Afrikai Köztársaságtól Egyiptomig, de Madagaszkár és más szigetállamok is), stb. egy bangladesi író Ali Ehoszan két könyve, egy litván regény, a költészeti antológiához hasonlóan különböző népek népmeséi, - számításaim szerint, ha a „menetrendem”-nek megfelelően tudok még dolgozni, ezt kb. 85-90éves koromra el is végezném. Az álmom az, hogy amikor a tervem szerint leírom az utolsó szót és leütöm a laptopomon az utolsó pontot, holtan a billentyűzetre bukik a fejem.