Borcsa János

Borcsa János

Erdély: lenyűgöző szépség!

Ha Ferenc pápa újságírói kérdésre mondott volna országunkról kedves szavakat romániai látogatásáról a repülőn hazafelé tartva, kevésbé tartottam volna figyelemre méltónak, ami elhangzott. De mivel a hosszú és kimerítő fedélzeti sajtótájékoztatót berekesztő szóvivő szavai után még mindig volt „kibeszéletlen” dolog a Szentatyában, ezért érzem éppen ezt a gesztusát és az ekkor megfogalmazott gondolatát kiemelendőnek.

Magyari Lajos szava lélekcserélő időkben

Várjuk a szavát, akiben bízunk. Gyermek a szüleiét, gyönge az erősét, útrakelő vagy pályakezdő a tapasztalt, bölcs emberét. Ezzel függ össze az is, amit a leírt szóról tartanak, hogy tudniillik annak nagy hitele van. Legalábbis addig, amíg el nem játsszák, le nem járatják. Valamikor a magyar ember kimondott szava is – ahogy máig emlegetik – kontraktus volt, azaz felért egy szerződéssel.

A mindenséggel mérd magad

Azt tartják, a mindenkori alkotó ember, a tudós vagy művész törekvését az egyetemesség igénye szabja meg általában, de hogy a mindennapok emberében is él ez az igény, nem tagadható: a boldogság és az igazság utáni vágyban vagy a hit iránti szükségletében legalábbis valami efféle munkál és nyilvánul meg. József Attila mintegy összefoglalóan a szellem és a szerelem kettősében látta „megfoghatónak” ezt az összetett kérdéskört.

Karácsonyi dal kisugárzása...

Karácsonyi dalok töltik be ilyen tájt kis- és nagyvárosok tereit, a templomokat s bizonyára a magánlakásokat is. Igaz, mostanában a nagyvárosi eleven forgatagot s az ember önfeledt szemlélődését bármely pillanatban hangoskodó betolakodók s rejtélyes indíttatású ámokfutók zavarhatják meg. Faluhelyekről viszont olyan híradásokat kapunk, amelyek vallásos népszokások, a szálláskeresés, a betlehemezés újbóli kezdeményezéséről és továbbéléséről szólnak vidékünkön is. A betlehemezést bemutatva jegyezte meg egykor a vallásos néprajz egyik nagy tudósa, Bálint Sándor, hogy „a pásztorok szerepében és kellékeiben ősi pogány képzetek is meglapultak.

Éljen a csirihau!

Mondhatni nem telik el nap, hogy ne értesülnénk természeti katasztrófáról, földindulásról, falvakat, városokat elsöprő sárlavináról, lávakitörésről, szökőárról, kellemes hangzású női nevekre hallgató (!?), pusztító erejű szelekről, elképesztő viharokról, az időjárás szélsőséges megnyilvánulásairól északon és délen, keleten és nyugaton, s tapasztaljuk, mindezekkel szemben tehetetlen az ember, sőt az egész civilizáció rendre csődöt mond.

Felhám

Nem kell abszolút hallása legyen az embernek, hogy anyanyelve „zenéjét” idegen nyelvi környezetben is felismerje. Zenét mondok, vagyis nem egyes szavak és mondatok felismerésére gondolok, csak arra, amikor egy soknyelvű hangos társaságban érzékeljük például a magyarul beszélők „szólamát” is. Az otthon hangulatát kelti az emberben, no meg egyfajta védettséget érzünk. Élményt jelent egy ilyen hirtelen felhangzó „szólam”, még ha rövid időre, egy-két hétre hagytad is el az anyanyelvi környzetet, mondjuk egy utazás, egy nyaralás kedvéért.

Ez a világ...

Hogy sok volt-e vagy kevés faluhelyen egykor a mesterember, nem tudnám megmondani, de úgy vélem, gyermekkorom székely falujára visszaemlékezve, hogy volt éppen elegendő kovács és kerekes, ács és kőfaragó, gépész és asztalos, timár és szűcs, szabó és cipész... Ki-ki szavahihetőségének és munkája minőségének függvényében tölthette be helyét a faluközösségben, általában – ahogy szokták mondani a fúró-faragó székely emberről – mindenhez es értettek, de az olyan is könnyen kivágta magát a jogosan elégedetlenkedő ügyfél előtt, a mesterség becsületét védendő, aki nem mindig tartotta be ígéretét, netán gyatra munkát végzett.

A jelenlét nemesítése

Nap mint nap kisebb-nagyobb döntések elé kerül az ember, válaszolnia kell hát a kihívásokra. Ebből kifolyólag mondják válaszoló lénynek, olyannak, aki válaszai megfogalmazásában, döntései meghozatalában gyakran fordul múltbeli tapasztalataihoz, illetve a múltról felgyűlt és rendszerezett ismeretek tárházához, a történelemhez. S teszi ezt abból a felismerésből kifolyólag, miszerint a történelem az élet tanítómestere, a régiek szavával szólva: historia est magistra vitae. (Titus Livius)

Mindent és mindent?

Hogyne vetődne fel éppen manapság, egy sok szempontból meglódult világban a kérdés, hogy van-e mit tanulnunk a természettől? A saját gyökereik által helyhez kötött fáktól például. Igaz, nemcsak helyhez köti őket a gyökér, enélkül egyáltalán létfeltételeik szűnnének meg. A gyümölcsre való várakozást, mondhatni a jövőt illetően pedig azt is tudni véli a népi bölcsesség, hogy nem esik messze az alma a fájától, de hogy bizakodásra ad-e ez okot, nehéz lenne egyértelmű választ adni erre a kérdésre, minthogy az is agyonvitatott kérdés, hogy jó-é a vén fa árnyékában pihenni, vagy nem? Legalábbis a nemzedékek közötti megértésre és együttműködésre vonatkozóan...

Minek látszik?

Megjelenése, 1959 óta szerintem nem született jelentősebb magyar regény, mint az Iskola a határon. Ebben az esetben a címbeli határ szó szerint is értendő, lévén hogy arról a katonai alreáliskoláról kapunk képet, amelyben maga a regény írója, Ottlik Géza (1912–1990) is diákoskodott az 1920-as években, akkor a Hunyadi János nevét viselte az intézmény, és a magyar–osztrák határhoz közeli Kőszeg városában működött.

Subscribe to this RSS feed