Interjú

Beszélgetés Dabi Istvánnal

Dabi István a költő (1943, Budapest), a soknyelvűséggel bíró ember, ki a nyelvek szövevényes jelrendszerében sok kultúrába belelát, kinél a költő és a műfordító kéz a kézben jár.  Ötvenöt év viharai című önéletrajzi ihletésű írása megrendítő eseménysorozatok egybefüggését tárja az olvasó elé. Azóta ismét odébb szaladt a fékezhetetlen idő. Véle együtt mi is, miközben ugyanazt érezzük, ahogy egyik versében írta: „… mert ezen az őrült világon/mi is kézen járunk.”

- Az Ötvenöt év viharait olvasva, meglepően kalandos élete volt már a kezdetekben. Nyelvtudásával már 18 évesen híressé vált. Melyik volt előbb, a vers, vagy a műfordítás? És hogya ött a nyelvek tanulása?

- Legelőbb – 9-10 –éves koromban idegen nyelvekkel kezdtem foglalkozni. Már16 éves voltam amikor lengyelül kezdtem tanulni, és csak 1972-ben telepedtem le Gdanskban, de már akkor négy versfordításomat minden javítás nélkül leközölték. A következő évben a Gdanski Rádió bemutatta fordításomban Szakonyi Károly egyik elbeszélését, egy hangjátékot, amit később még kétszer lejátszották. Utolsó alkalommal, amikor már nem laktam Lengyelországban, és ugyanebben az évben, 1973-ban megjelent pár versem egy kis újságban és a Gdanski Rádió is bemutatta egyik versciklusomat, majd az egyikhez egy neves zeneszerző zenét írt. Ismét bemutatták a Gdanski Rádióban egy operaénekes előadásában.

Beszélgetés Szabó T. Annával

Tizenöt évet élt Kolozsváron egy nagy nyelvész unokájaként Szabó T. Anna, utána Szombathelyre költöztek szüleivel. Bár szüleinek döntéséhez nem sok köze volt, mégis sokáig lelkifurdalása volt emiatt. Ma már úgy érzi, a kiköltözés jót tett neki: itthon ugyanis mindig „kisanna” volt, Szabó T. Attila unokája, míg Magyarországon senki lehetett. „Senkinek lenni pedig jó, ha valaki akar lenni az ember.” Szabó T. Anna pedig, amióta az eszét tudja, költő akart lenni. A költő pedig rövid idő után írótársat is kapott maga mellé: Szabó T. Anna és Dragomán György immár 23 éve házasok. Alkotói kapcsolatról, női költészetről, anyaságról is beszélgettünk.

– Költő. Az emberek nagy többsége még mindig egy szakállas, bajszos férfit képzel maga elé, ha meghallja ezt a szót. De itt beszélgetünk most Szabó T. Annával, aki költő, költőnő a maga valóságában. Te is találkozol még ezzel a sztereotípiával?

– Érdekes, mert amikor nem találkozom vele, akkor én hozom elő. Még azt hozzá kell tennem, hogy általában halott is a jó költő, ezt is hozzá szokták tenni. Érdekes módon a gyerekek ismerik a legjobban a kortárs irodalmat, az olyan iskolákban, ahol a tanítónénik hoznak kortárs irodalmat, vagy ahol a szülők vesznek könyvet, ott mindig azt látom, hogy a gyerekeknek felragyog a szeme, és ismerik a kortárs költészetet, ami nagyon jó érzés. Azt hiszem, hogy egy mai gyerek nem gondolja ma már, hogy a kortárs költészet nem létezik. Aztán egyre kevésbé tanulják. Annyi tananyag van magyarból, hogy nem jutnak el a kortársakig. De szerencsére vannak olyan antológiák, mint például a Szívlapát, amelyek kortárs költőket mutatnak be gimnazistáknak. Egészen fiatalok is vannak benne, és nagyon sok nő is.

Interjú Kozma Máriával

Beszélgetés a 70. évét nemrég töltő Kozma Mária íróval műhelytitokról, egy kis genderről, történelmi regényről, irodalompolitikáról, empátiáról.

– Hogyan kezdődött irodalmi pályája?

– Nem is tudom, hogy pályakezdésnek nevezhető-e, de mindenesetre az első írásom, ami nyomtatásban megjelent, a Pionír újságnak köszönhető harmadikos kisdiákként. Egyetemista voltam, amikor 1967-ben az első karcolatom megjelent az Utunkban, és éppen csak végeztem az egyetemmel, amikor megjelent a Forrás-sorozatban az első kötetem Festett káposztalepke címen.

Beszélgetés Bogdán Lászlóval

- Nemrég töltötted hetvenedik életévedet, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal jutalmazott. Mit jelent a hetven év, mit jelent a díj?

- Hetven év? Nem tudom… Mindenesetre kilátó is, hogy meddig látnék el, de ezt önhibámon kívül nem tudom, mivel a látásom megbízhatóan romlik... Behunyt szemmel nézelődök, mostanában az életemben és egy regényben. A díj? Minden díjnak örül az ember. Szerencsésnek tarthatom magam, számtalan díjat kaptam, nem lehet megszokni, de azt hiszem, ez semmifajta kihatással nincsen éppen arra, amit írok.

Beszélgetés Varga Gáborral

-Idén töltötte hetvenedik évét, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal ismerte el eddigi munkásságát. Mit jelent ez a hetven év, mit jelent a díj?

- Az EMIA-díj számomra nagy meglepetést és nagy megtiszteltetést jelen. Meglepetést, mert igazán nem gondoltam volna, hogy valaki a Székelyföld szívében, Váradtól 350 kilométerre számontartja az én partiumi ügyködésemet. Ez igazán jólesett... Az pedig, hogy olyan személyiségekkel ülhettem eggyütt az ünnepeltek asztalánál, mint Gálfalvy Zsolt, vagy Bogdán László, számomra igazán megtiszteltetést jelentett...