Interjú Ködöböcz Gáborral

Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az egri Eszterházy Károly Főiskola Irodalomtudományi Tanszékének docense. A Kálnoky László Irodalmi és Művészeti Egyesület elnöke, a Tokaji Írótábor kuratóriumának tagja, a Magyar Írószövetség Észak-magyarországi Írócsoportjának titkára, 2007 óta az Agria című irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat alapító főszerkesztője.

- Egyik kutatási területed a határon túli irodalom, főként az erdélyi, konkrétan Kányádi Sándor munkássága. A másik célszemély, Nagy László. Miért éppen őket választottad? Mi az ami megfogott Kányádi illetve Nagy költői világképében? Mennyire hasonlít a két nagyság költészete?

- Ami a két költőt számomra összekapcsolja, az legkedvesebb egyetemi tanárom, későbbi mentorom és barátom, Görömbei András személye. Szakdolgozatomat Nagy László hosszú énekeiről (A Zöld Angyal; Menyegző), Ph.D-értekezésemet pedig Kányádi Sándor költészetéről írtam, és mindkét esetben ő volt a témavezetőm. A poétikai eljárásokat illetően kettejük között szembeötlő hasonlóságok nincsenek, értékviláguk viszont számos érintkezést mutat. A közösségi-nemzeti horizont hangsúlyos jelenléte okán hit, hűség, helytállás, illetve tisztaság, tisztesség, tartás dolgában egymást múlják fölül. A hagyomány újítását az újítás hagyományával egybekapcsoló munkásságukban mindketten arra törekszenek, hogy átvigyék a „Szerelmet a túlsó partra”, s a folyamatos szolgálat, az állandó készenlét mindig a „Szabófalvától San Franciscoig” szemlélődő magatartást jelenti. Jól tudván azt, ami Kányádi Sándor talán legfrappánsabb hitvallásában fogalmazódik meg: „Aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”. Minden poétikai és habitusbeli különbség dacára ezért is lehetnek ők együtt említhető etalonok, kultúrhistóriai jelentőséggel bíró megtartó szellemek, sőt úgynevezett „égtartó emberek”.   

- Szerencsés-e területi alapon felosztani az egyetemes magyar irodalmat? Például Kányádi Sándort hol magyar, hol erdélyi, korábban romániai stb. költőként emlegették, mint ahogy korábban Vári Fábián László és Nagy Zoltán Mihály kárpát-ukrán irodalmárok voltak. Szerinted a nyelven kívül mi az, ami összeköti és mi az, ami megkülönbözteti az anyaországi literatúrát az elszakított részek magyar irodalmától?  

- Egyáltalán nem szerencsés, hiszen - a világon egyedülálló módon- Magyarország mindenütt önmagával határos. A földrajzi felosztásnak persze megvan a maga logikája, hiszen a művek egy bizonyos térben és közegben születnek, ráadásul a szomszédos országokbeli magyar irodalmak feltételrendszere igencsak tarka képet mutat. A kisebbségi léthelyzetben, az irodalom, a kultúra, a tudomány és az oktatás intézményrendszerében s ezek működésében  nemegyszer jelentős különbségek vannak. A szülőföld és haza nap mint nap megtapasztalt ellentmondása, a kettős űr szorongató élménye, az otthontalanság érzése, az asszimiláció és felmorzsolódás fenyegetése viszont tagadhatatlanul közös. A határon túli magyar irodalmat jó ideje oktató tanárként magam is pontosabbnak és helyénvalóbbnak tartom a határok fölötti magyar irodalom, illetve az egyetemes magyar irodalom megjelölést. Az Illyés-féle ötágú síp metafora valamikor igaz volt, manapság viszont már megszámlálhatatlanul sokágú és sokszólamú sípról beszélhetünk. A „haza a magasban” ugyanakkor változatlanul érvényes, hiszen ma is létezik egy országhatárokkal dacoló, spirituális, szellemi értelemben vett haza, ami a nyelvi, kulturális, történelmi hagyományok legtágabban értett közösségét jelenti. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy írótáborokban, könyv- és lapbemutatókon járva örömmel tapasztalom, hogy a szomszédos országok magyar irodalmában és irodalmi közéletében a hazai irodalomra is jótékony hatású folyamatok mennek végbe, az új erőre kapó frissesség és tettrekészség egyre inkább új távlatokat nyit az egyetemes magyar irodalom előtt. Magam is azt vallom, hogy nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok leküzdésében.

- Gondolom, az erdélyi mellett figyelemmel kíséred a többi elszakított Rész-Magyarország irodalmi életét. Mikor ismerkedtél meg a kárpátaljai magyar irodalommal? Kinek a művét olvastad először?

- A kárpátaljai magyar irodalomról a nyolcvanas évek elején hallottam először, Béládi Miklós, Görömbei András és Bertha Zoltán jóvoltából. Az első és máig meghatározó olvasmányélményem Vári Fábián László Széphistóriák című bemutatkozó kötete 1991-ből, amit Egerben vendégeskedve 2010. április 12-én dedikált a szerző. Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regénye is kivételes élményt jelentett, amit 2003. június 13-án az Írószövetségben dedikált a szerző.  

- Sajnos ma nemcsak a határok, hanem a politika is alaposan megosztja a magyar nemzetet, nincs ez másképpen az irodalomban sem. Ma több irodalmi szervezet, szövetség létezik. Az egyik tábor szerint ma Magyarországon tudatos kultúrharc folyik, ami a hatalomnak nem tetsző művészek, irodalmárok háttérbe szorítását eredményezi. Mi a véleményed erről a megosztottságról, burkolt, avagy nyílt acsarkodásról, ami napjaink közéletét jellemzi?

- A megosztottságról, a szekértáborosdiról azt gondolom, hogy fölöttébb nagy luxus és erőpocsékolás, amit történelmünk során többször is megszenvedtünk. A hiábavaló és fölöttébb káros jelenségre a leghatásosabb, mindenféle papolásnál hatásosabb válasz a személyes példamutatás lehet. Habár nem mindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kell tenni, amit lehet. Megjegyezve persze, hogy az igazi dialógushoz jóindulatra, józanságra és tisztességre lenne szükség. (És talán a Márainál olvasható vallomás megértésére is: „Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret”.) Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy különösebb érdek és igény sem fűződik az érdemi párbeszédhez. Nagy kár, mert a fentebb már idézett Kányádi-vers (Játszva magyarul) szellemében akár az értelmes konszenzusra és a közös cselekvésre is lehetne esélyünk.