Beszélgetés Thimár Attilával

Holnap-antológia tegnap és ma

A Holnap irodalmi antológia Nagyváradon, 1908-ban és 1909-ben megjelent 1. és 2. kötetét a modern magyar irodalom kiindulópontjaként, Ady szavaival, a „magyar lelkek forradalma”-ként emlegetik az irodalomtörténészek. Thimár Attila nem kisebb feladatra szánt el magát 2014-ben, mint „bemutatni az elkövetkező idők irodalmát. Ennek apropóján beszélgettünk.

 - Hogyan lettél a kötet szerkesztője?

- A kötet ötlete a Holnap Kiadótól származik, a kiadó vezetője, Milkovich Eszter kért meg, hogy csináljunk egy olyan antológiakötetet, amelyben friss, fiatal szerzők műveit válogatjuk össze. Azért lettek ezek végül elbeszélések, mert azok iránt manapság nagyobb az érdeklődés. Kiválogattam a szerzőket, akiket aztán megkértem, hogy adjanak egy-egy írást a kötetbe. Nagyon fontos volt, hogy ne már megjelent szövegekből válogassak. Itt az alkotók személye volt az elsődleges, akik első közlésre hoztak létre valamit ebbe az antológiába. Erre nem túl hosszú idejük volt, de a társaság jó része megírta a novelláját.

- Miért éppen ezekre a szerzőkre esett a választás? Mit kerestél?

- Van egy alapvető problémám a magyar irodalom mostani helyzetével, amit a ’90-es évektől kezdve érzékelek. Volt akkor egy nagy kultúrpolitikai, irodalompolitikai változás; az új rendszer egyik eleme, hogy az irodalom kereskedelmi, piaci viszonyok közé került. Az lett a fontos szerző, aki népszerű és jól el lehet adni a könyvét. ’90 előtt még azok voltak a fontos szerzők, akiket az irodalmi berkek és a közönség fontosnak tartott. Onnantól viszont az lett megkerülhetetlen, aki bevételt is hoz a kiadónak. Ennek viszont lett olyan következménye is, hogy a szerzőnek egyrészt állandóan produkálni kell, mert így tud fennmaradni ebben a helyzetben. Másrészt eltolódnak a mércék, mert ami népszerű, jól eladható és már egyszer bejött, azt érdemes folytatni. A kísérletező újítás pedig sok esetben háttérbe szorul. Én pedig pont ezt kerestem. Kik azok, akik megpróbálják új utakon folytatni a magyar prózaírást. Akik eljutnak egy olyan határterületre, egy kísérletező út első állomására, hogy átalakítsák, megújítsák a kortárs irodalmat. A válogatásban az is nagy segítséget jelentett, hogy az utóbbi időben az NKA Könyvkiadási Kollégiumában dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy idestova öt éve folyamatosan nézem azokat a kéziratokat, amelyeket a pályázatokhoz csatolnak a szerzők. Ha nem is a szépirodalom egészére, de a nagy részére rálátásom van. Így nem volt olyan nehéz kiválasztani azokat, akiket látni szeretnék az antológiában.
 
- A közönség szerinted miért nem annyira vevő a kísérletező szerzőkre?

- A közönség semmilyen szerzőre nem vevő. Arra kíváncsi, akiket a reklám- és marketing-hadműveletekkel megismertettek és megkedveltettek vele. Én sajnos nem hiszem, hogy a mai olvasók nagy részénél az esztétikai szempontok döntőek lennének. Viszont vannak olyan jól bejáratott stratégiák, amelyekkel valakit ismertté és kedveltté lehet tenni, és az utána is ismert és kedvelt marad. Egy igazán komoly mű megírásához régen is hosszú idő kellett. Horatius kilenc évet emlegetett, de Ottlik is tíz évig üldögélt a regényén, miután visszadobták. A nagyon magas és kiművelt szépirodalom és a népszerű irodalom között ez a legnagyobb probléma, hogy a népszerű irodalomhoz társul egy olyan kényszer, mely szerint évente újat kell termelni. Nincs idő, hogy az ember kidolgozza. Ez teljesen logikus. Ha valakinek van ideje tíz évig dolgozni egy regényen, akkor vagy marha szerencséje van, hogy eltartják, vagy éhen hal.
 
- Ha megnézzük, hogy egy támogató szervezet szerint mennyi idő alatt kell megírni egy könyvet: az is egy év...

- Összehasonlíthatjuk Esterházy Péter és Nádas Péter publikációs tevékenységét. Én a kettő között esztétikai érték szempontjából hatalmas különbséget látok. Esterházy általában évente megjelentet egy könyvet, Nádas nyolc-tíz-tizenöt évig is üldögél egy opuson. Ezen mindenkinek érdemes lenne elgondolkodni. Létezik ez a két út, és én úgy gondolom, ez megmutatkozik a kiadott művek színvonalában is. Most direkt két olyan szerzőről beszéltem, akik népszerűek, és nyilván Nádas Péternek megvan az a szerencséje, hogy nagyon jó író, meg tudja engedni magának azt, hogy ne évente kelljen kiadnia valamit.

- Az egyik szerző azt mesélte, azokkal a szavakkal hívtad föl, hogy „újítsuk meg a magyar prózát!” Az előbb említett piaci viszonyok nem fognak megváltozni. Milyen újításra van így lehetőség?

- Én úgy érzem, a népszerű szerzők ugyanazt csinálják. Jönnek divathullámok is, amiket egymástól átvesznek. Gyermekirodalom, gyermekmese, gyermekversek, aztán volt egy családregényes vonulat, másoknál a történelmi regény. De éppen azért, mert állandóan produkálniuk kell, nincsen idejük vagy energiájuk arra, hogy új utakat is kipróbáljanak. Ez biztosan nagyon jó, főként a kiadók szempontjából, de hosszú távon, 20-30-40 év múlva visszatekintve nem lesz ez túl szívderítő. Ezzel a könyvvel legalább létrehoztunk valami mást.
 
- Milyen szövegek érkeztek? Milyen típusúak ezek az elbeszélések?

- Nagyon különbözőek. Így is válogattam a szerzőket. Magam és a többiek számára is központi elemként kijelöltem, hogy a nyelvi megformáltságuk legyen átgondolt és lehetőség szerint magas. Nem biztos, hogy a történetvezetéssel vagy a történet különlegességével kell variálni, sokkal fontosabb annak a kérdésnek a körbejárása a szépirodalmon belül is, hogy mit lehet kezdeni ma a nyelvvel, mi az, amit hiteles és érvényes megszólalásnak tarthatunk. Ez nagyon nehéz. Egyrészről vannak még sokan, akik egy hagyományosan megszokott, plasztikus megszólalásmódban, stílusban, retorikával rögzítenek szöveget. A skála másik szélén vannak, akik teljesen köznapi módon, szlengesen, vagy annak is a durvább változatában. Úgy gondolom, hogy a kettő között kell találni olyan lehetőségeket, utakat, ami még elég hitelessé teszi a szöveget ahhoz, hogy ne legyen se túl ünnepélyes, se túl lezser. Hozzátenném: az antológia szövegei kifejezetten jól olvashatóak. Eleve olyan szerzőkben gondolkodtam, akik a kísérletezést és útkeresést is azzal a belátással próbálják megvalósítani, hogy gondolnak a befogadóra. Ezeknek nem az a lényege, hogy csináljunk egy extravagáns kötetet, amit senki sem akar végigolvasni. Az egyik szövegben például végig E/2-ben szólal meg az elbeszélő, ami nem annyira szokásos a prózában. Vagy 2-3 elbeszélő szólamú egy történet, amelyet tipográfiailag különít el a szerző, egy-egy szöveget több szempontból olvashatunk el. Ez sem újítás, a leghíresebb példa az Iskola a határon Ottliktól, de amíg ott egy történetet két ember lát, akik barátok, itt két ember, két különböző nézőpontból látja ugyanazt a történetet, ráadásul úgy, hogy az egyik nem látja a cselekményt. Ő kívülről nem lát semmit, a másik pedig bent van a történetben, onnan meséli el.
 
- Egy működőképes kiadónak 10-ből 3 könyve sikeres kell legyen. Ezekben pedig ritkán van kortárs vers- és prózakötet. Miért kell a magyar kiadók jó részének mégis antológiákat megjelentetni, amelyekben ilyen-olyan szempontok alapján, de mégiscsak szemlézi az alkotókat?

- Én nem szemlézni szerettem volna, hanem kialakítani egy olyan közösséget, melynek tagjai később is tudnak egymással valamit kezdeni. Együtt dolgozni, esetleg megszülető szövegekről beszélni. Nem volt szándékom, hogy a mindenféle, most létező elbeszéléstípust szemlézzem, hanem hogy egy hasonlóképpen előremutató, új utakat kereső társaságot tudjak szervezni, akik akár jövőre is és azután is meg tudnak jelenni egy kötetben, mert hasonlóképpen gondolkodnak a kortárs irodalom megújításáról. A sikeresség relatív. Itt rögtön tudta a kiadó, hogy ez a könyv üzletileg nem lesz siker. Lehet, hogy a nullszaldót se fogja elérni. A kiadó szempontjából ez egy olyan befektetés, amely nem anyagi szempontból fog megtérülni. Presztízsértéke van annak, hogy nagyon fontos és jó szerzők publikálnak együtt, és így ez egy jó könyv lett. Vannak a Holnap Kiadónak olyan könyvei, amelyekből valószínűleg sokkal nagyobb anyagi siker származik, aminek egy részét befektették egy olyan vállalkozásba, amely nem anyagilag térül meg, hanem a kiadó rangját fogja emelni.
 
- Ez egy egyszeri vállalkozás, vagy sorozatnak szánjátok?

- Reményeink szerint lesz a következő évben is. Én már úgy is készülök, hogy nézem, kit lehetne a 2015-ös antológiába felkérni. Persze az még nagy kérdés, hogy ez az egész hogyan sül el. Ha nem sikerül elérni a közönség ingerküszöbét, hogy rácsodálkozzanak: ez milyen jó könyv!, akkor meg kell gondolni, hogyan folytassuk.
 
- A kiadó neve miatt lett Holnap antológia a kötet címe?

- Nem. A nagyváradiakra visszaemlékezve. 1908-ban jelent meg Nagyváradon egy antológia nagyjából hasonló célzattal, hogy valami progresszívet, haladót mutasson fel a magyar irodalomban. Én pedig úgy gondoltam, hogy most is eljött ennek az ideje. Annak egy folytatása volt, remélem, hogy ennek több lesz.
 
- Az általad megfogalmazott probléma valószínűleg nem ezzel az antológiával fog eltűnni. El tudod képzelni a kortárs irodalomban egy kísérletező szerző diadalútját?

- Leginkább az lehet az útja, hogy megtanulja, hogyan lehet olyan könyvet csinálni, ami jól eladható. Vagy központi támogatásokat próbál szerezni és megjelentetni pár száz példányban a könyvét, ami évekig fog porosodni valamelyik kiadó raktárában. Aztán ha szerencséje van, valamelyik irodalomtörténész száz év múlva felfedezi. Nem szeretjük beismerni, de a könyvkiadás ugyanolyan kereskedelmi tevékenység, mint a kávéeladás. Ez azért nagyon furcsa nekünk, mert hozzászoktunk az 1947 és az 1990 közötti időszakban, hogy az irodalomnak egészen más szerepe volt, hiszen egyfajta szellemi önvédelmet jelentett egy elnyomó rendszer ellen. Ezt az ellentmondást sokan próbálták áthozni, miközben az egész tökéletesen megváltozott. Véleményem szerint néhány millió forintból bármilyen szerzőt sikeressé lehet tenni.
 
- Mennyire tudtok foglalkozni azzal, hogy valóban megtalálja az olvasóit a könyv?

- Nagyon kellene ezzel foglalkozni. Nehéz. Olyan személy, hogy „író”, manapság nem nagyon létezik. Majdnem mindenkinek van polgári foglalkozása, és emellett passzióból vagy félig passzióból ír. Aki foglalkozásszerűen író, az sem az írással foglalkozik, hanem azzal, hogy menedzselje magát. Író-olvasó találkozókon vegyen részt, ösztöndíjakra pályázzon. Itt mi is szembesültünk azzal, hogy az energiák végesek. Szeretnénk, hogy eljusson a közönséghez a könyv, rajta vagyunk az ügyön.

- A kézzelfogható kötet mennyire lenyomata az elképzeléseidnek?

- Jobb lett, mint reméltem. Amikor az ember fölkér másokat, hogy „van három hónap, írj meg egy nagyobb terjedelmű szöveget…”, maga is bizonytalan, hogy mi lesz. Túl rövid ez az idő. De szerencsére mindenki komolyan vette a feladatot, a többiek is azt gondolták, hogy szükség lehet új utak felkutatására.

Az antológia szerzői: Balázs K. Attila, Falvai Mátyás, Jász Attila, Király Farkas, Mechiat Zina, Potozky László, Thimár Attila, Vincze Ferenc, Zsidó Ferenc, Zsolnai György


Az interjú teljes terjedelmében a www.ambroozia.hu oldalon olvasható.