Beszélgetés Gál Éva Emesével

—Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő „asztaláról” került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a  vidéket?

—Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.

—Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót  választotta a Főiskola elvégzése után?

—Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem él és dolgozik.

—1980-ban elvégzi a Ion Andreescu Képzőművészeti  Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra „derekán” volt Kolozsvár  többé-kevésbé  megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak  Kolozsvárról?

—Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófia tanárom volt a főiskola első évében, aki elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki bátorkodtam megmutatni első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: "Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni." "Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket!" - tanácsolta akkor egykori tanárom. Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül.
Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör, (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok ), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket.
Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön "női líra" jelzőjét aggatták rám, és  e szerint kezdték a verseket boncolgatni. Őszintén mondom, azelőtt eszembe se jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Csak azután gondolkodtam el, hogy valóban több a férfi költő, mint költőnő. Ám, ezeknek a múltban bizonyára társadalmi okai voltak. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.

—Mi következett a főiskola elvégzése után?

—A főiskola közvetlen elvégzése után közelharcot kellett vívnom, hogy elfoglalhassam a Gyergyóújfalusi általános iskola rajzkatedráját, mert akkori igazgatója, Melles Géza nem volt hajlandó a katedrát meghirdetni, hogy továbbra is a felesége taníthassa a rajzot minden végzettség nélkül. Emiatt kinevezéskor egy Bákó- megyei iskolát kellett választanom, aztán egész nyáron járnom a tanfelügyelőségeket, míg végre sikerült a Gyergyóújfalusi rajzkatedrát elfoglalnom, amelyhez hozzátartoztak a Tekerőpataki rajzórák is.

—Mi volt előbb: a vers vagy a rajz?  Emlékszik még első  versére és  az első rajzra?

—Természetesen a rajz volt előbb, hiszen a 2 éves gyermek már rajzol, de aligha ír verset. Első versemet elemista koromban, 1- 2 osztályosan írtam. Itt el kell mondanom, hogy a nővéreim 4 illetve 6 évvel idősebbek nálam, és az ő olvasmányélményeik meghatározóak voltak fejlődésemre, még óvodás voltam, amikor olvasták az  Egri csillagokat  és az Aranyembert  és egymással megbeszélték az olvasottakat. Engem hajtott a kíváncsiság, hogy miről beszélnek, ezért alig vártam, hogy megtanuljak olvasni, és 1. osztályos korom végére ki is olvastam mindkét regényt. Volt  szüleim könyvespolcán egy régi, főleg   XIX. századi költőket felvomultató antológia, a Magyar költészet kincsesháza. 2 osztályos koromban ezt volt az első találkozásom a költészettel. Olvastam a verseket, s egyszer csak arra gondoltam: miért ne írhatnék én is? Azt hiszem, hogy az elemi ösztön szintjén fakad az emberből, hogy ami tetszik, azt ő is kipróbálja magán. Így írtam meg elemista koromban bűnrossz zsengéimet, amelyek a nagyanyám kertjéről, kakasáról és az évszakokról szóltak.

— Ha ennyire sikeres volt a költészetbe való „belépés” — a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve— ,miért választotta a Képzőművészeti Főiskolát?

—Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. A képzőművészeti oktatás 5. osztálytól kezdődik, 5-8 osztályos koromban csak szakórákra jártam be a képzőművészeti iskolába, általános oktatásra az akkori 3-as számú iskolába jártam magyar tagozatra, amelyből később a Kölcsey magyar líceum lett. Valahonnan a tudomásomra jutott, hogy Marosvásárhelyen van magyar tagozatú képzőművészeti líceum, és eredeti tervem az volt, hogy a 8. elvégzése után oda iratkozzam be. De, amikor 7. osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a Zene- és Képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult, a nagyobbik a Zene konzervatóriumban, a kisebbik a Zene középiskolában. Anyám   azt mondta,  hogy nem tudnának egyszerre három gyermeket fenntartani távol a szülői háztól, Ha a magyar tagozat mellett döntök- ígérte anyám,- járhatok továbbra is magán rajzórákra.   Már két éve jártam magánórákra Litteczky Krausz Ilonka grafikusművészhez, akitől nagyon sokat tanultam, de ő sajnos, 8. osztályos koromban meghalt. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot,vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Nekem akkor már túl kedves volt a rajz, és 13 évesen úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. Így kerültem 8. osztálytól át román tagozatra. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeretfurdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos  kötelezőolvasmányokat is.

—1980-ban és 81-ben  Markó Béla illetve  Szávai Géza kötetének  készíti el a borítót,  amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb „megrendelés” a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?

—A grafika szakon, ahol végeztem, természetesen tanultunk könyvgrafikát is, és 4. évben az volt a követelmény, hogy egy kiadónak tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion  legendás grafikusától a Markó Béla  Lepkecsontváz  című verseskötete borítójának megtervezésére. A  Szinopszis  kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, (mint pl. több kötetét Dr. Panigay Róbertnek) illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt,  amit lányomnak engedtem át.

— Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával,  egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba:  a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a „gömböt” tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?

—Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Forrás kötetem címe egy kötetben található verscím, amely versben az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett  fém-gömbszobrával illusztrálhassuk.

—Családja valódi művészfamilia:  férje, Burján Gál Emil  híres szobrász, Enikő lánya  festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus…  Van úgy, hogy a három művész „összedolgozik”?

—Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítsük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk belőlünk fakadt, ám költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa.
Ám, ha művész famíliáról van szó, a mi "   csak a felszín: egyik nagyapám festőművész , rajztanár volt, aki Budapesten a Szinnyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát a XX. század elején, másik nagyapám fényképész volt, aki kedvtelésből szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám 12 évet tanult hegedülni, és idős korában is napi fél órányi hegedülés jelentette számára a lazítást. Érdekes módon a szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, míg én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. Meg kell említenem, hogy a férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.

—Meg  kell kérdezzem: költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?

—Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.

— Harmónia c. versében —   a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom — ezt írja: „Maradj velem/ nincs a versemnél szebb szobám,/ nincs a szavaknál melegebb karom”. Ezt Gál Éva Emese , a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat   a képzőművész Gál Éva Emese?

—A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott ÖRÖKÖLT CSEND című kötetemben jelent meg.  Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad. de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.

— Mikor ír és mikor fest? Felváltva végzi vagy párhuzamosan?

—Verset nagyon kevés kivétellel mindig késő este, éjszaka írtam és írok, miután már  minden napi kötelességemet teljesítettem, és nyugodt szívvel magányba vonulhatok.  Az persze megtörténhet, hogy nappal ugrik be egy verssor, vagy gondolat, de kifejteni, foglalkozni vele csak éjszaka tudok. Rajzolni, pasztellképeket készíteni év közben általában szombat és vasárnap délután van egy kis időm. Mindig van egy megkezdett képem, amin akkor dolgozom, amikor időm jut rá. Most, hogy még tanítok és háztartást is vezetek, a rajzolásra szánható idő nem több, mint heti 4-5 óra. Idén szeptembertől nyugdíjas leszek, nagyon remélem, hogy több időm lesz azzal foglalkozni, amit szeretek.

—Sok idő kell, hogy az ötletből kész alkotás szülessen? 

—Egy szonett, vagy rövidebb vers megírásához gyakran elég egy este, de a verseket napok múltán is átolvasom, korrigálom, pontosítom a formát, kizárom az ismétlődéseket, mert a versírás hevülete pontatlanságokat, gyenge rímeket, hibákat is eredményezhet, amelyeket - a hevületből kilépve - józan fejjel lehet helyrehozni. Egy hosszabb lélegzetű vers, szonettkoszorú megírása viszont heteket is igénybe vehet. A képzőművészet terén: a munkát csak akkor kezdem el, amikor kiforrott elképzelésem van arról, hogy mit akarok megrajzolni. Hogy mennyi idő alatt készül el, az a rászánható időtől függ.

— Min dolgozik jelenleg?

—Pillanatnyilag nagyobb lélegzetű versen nem dolgozom. Meg kell említenem, hogy több mint 3 éve szerkesztettem meg a tizedik verseskötetemet, amely azóta is a Kriterion Könyvkiadónál vesztegel: nem nyertek a kiadásához támogatást. Bár gyűlnek az újabb versek, amíg a megszerkesztett kötet nem nyer " zöld"  utat, nincs miért a következőt megszerkesztenem. Képzőművészként pillanatnyilag egy kicsit szürrealisztikus, jégbe zárt világ érdekes formákat teremtő képén dolgozom, de amíg nincs meg, nem mondok többet róla.

—Nemsokára kerekévfordulós lesz: betölti a 6. ikszet. Melyik kívánságát dédelgeti legtöbbet?

—Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia...


A beszélgetés teljes változata a Népújságban olvasható.