Interjú Tófalvi Zoltán történész-íróval

– Erdély legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában, Korondon született. Kérem, meséljen gyermek- és ifjúkori éveiről!

– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is. Tamási Áronnak – a legnagyobb magyar írónk egyikének– intelme semmit sem veszített időszerűségéből: „Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége.” „Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Korond és a Sóvidék több kötetre tervezett helytörténeti és néprajzi monográfiája megírásra vár. Dédelgetem magamban azt az álmot is: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.

Miközben osztálytársaim, a velem egyívású barátaim a „serke bál”-ba – a gyerekek és fiatalok számára szervezett táncmulatságba indultak –, én megbabonázva hallgattam a vasárnap délutáni kapuszéki beszélgetéseken a Budapestről hazaköltözött Oláh Pista bá – mert Korond ólommázzal telített levegője nélkül nem tudott élni! –, Tófalvi Vári Mihály – „Libbentrotty”, ahogyan sántasága miatt nevezték – , Molnos Peti Fábián, Molnos Peti Lajos „csillagszórós” meséit arról, hogy Füge váránál akkora kígyót láttak, hogy a farka a több kilométerre lévő Firtos váráig ért, és éppen szopta egy tehénnek a tőgyét. Mintegy varázsütésre, kibomlott előttem Korond – mese és valóság keveredésében – született története. Megőriztem nagyapámnak, Tófalvi Katlan Sámuelnek az első világháború után, orosz hadifogságból, nagyanyámnak, a Gyulakutához tartozó Csöbből származó Miklós Juliannának írott gyönyörű betűkkel rótt leveleit. Nagyanyám Segesváron német gimnáziumba járt, anyanyelvi szinten írt és beszélt németül, románul. 1916-ban, a román hadsereg betörésekor, ő volt a tolmács a tisztek és a falu elöljárói között. A tolmácskodásért „hálából” elvitték a család teljes vagyonát, a két lovat és házépítésre előkészített gerendákat, deszkákat, mindent, ami mozdítható. Sajnos nagyapám, a hadifogságból hazatérőben valahol Budapest közelében tífuszban elhunyt. „Háborús gyerekként”, 1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – ismét Tamási Áronnal szólva – „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés.” Áldott emlékű édesapámat – aki a gazdálkodás, földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt– az erdélyi erődök, az „Árpád-vonal” védelmére hívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom, édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Szivárványos mesékre emlékszem, amelyek a drámai történéseket is balladai magasságokba emelték. Nem véletlen, hogy az egyik legszebb népballadát, a Júlia szép leányt is korondiként tartjuk számon, és a Butyka Imre balladája sok-sok változatával ugyancsak a fazekasok falujában született. Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Legtöbbször Molnos Peti Lajoséknál, a kovácsnál tartották. Másodikos koromtól – mivel szépen olvastam – oda állítottak, hogy minden este egy-egy irodalmi alkotást olvassak fel. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, a Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött az emlékezetembe. A Versekben tündöklő Sóvidék című antológia bevezető tanulmányában Király László és Molnos Lajos visszaemlékezéseit idéztem: nem véletlen, hogy az évszázadokon át a „világ végére” szorult, észrevétlenül rejtőzködő Sóvidék a huszadik század közepén elemi erővel robbant be a köztudatba: rangos költők, írók, képzőművészek sora született, élt, él az ölelésnyi táj vonzáskörében.

– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába, amikor számos jóképességű diák járt a mindössze három évvel korábban alakult középiskolába. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, mely szerint senki nem lehet próféta saját hazájában. Olyan kiváló tanárok tanítottak Korondon, mint Beder Tibor, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc, aki először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát, Czegő Zoltán költő, szerkesztő. Korond szerelmesei között, a korábbi tanítók, tanárok közül, hadd említsem meg Benczédi Sándort, aki valójában Korondon lett szobrászművész, Haáz Sándort, aki itt indult el a népviselet- és a néptánckutatás útján, Kedei Zoltánt, aki festőként, grafikusként szülőfaluja, Rava mellett Korondot tekinti választott szülőföldjének. Az én időmben, sőt Marosvásárhelyre való távozásom után is, Korondon tanított Asztalos Ferenc, az RMDSZ parlamenti képviselője, Csata Béla alapító igazgató, aki később Szatmárnémetiben, majd Nyíregyházán francia szakos tanárként, idegenvezetőként futott be jelentős karriert. És itt él Ambrus Lajos, a Firtos Művelődési Egylet elnöke, a jelképes elnevezésű Hazanéző folyóirat főszerkesztője, több sóvidéki vers- és próza-antológia szerkesztője. Korondon volt magyartanár a négy éve elhunyt feleségem, Tófalvi Mária, iskolai könyvtáralapító, több tanulmány szerzője. Szőcs Lajos és István Lajos helytörténeti és néprajzi kutatásokkal pályázatok egész sorát nyerte Budapesten, majd önálló kötetet publikáltak a korondi taplóművességről. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását. Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyik dékánja, a prózaíró-költő Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas, akit meghívtak az Amerikai Egyesült Államokba is. Szász Árpád, atyhai származású kiváló matematikus tanítványom 1990 után Kovászna megye főtanfelügyelő-helyettese lett. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam. Azt a tantárgyat, amelynek bevezetését 1956 őszén követelték a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem később börtönbüntetéssel sújtott diákjai.

– Milyen kapcsolatot ápolt Korond nagy szülöttjével, Páll Lajossal, aki költőként, festőként, de emberként is kivételes egyéniség volt? 

– Páll Lajost 1962 októberében ismertem meg, amikor kiszabadult a szamosújvári börtönből. Bármilyen furcsán hangzik, Kicsi Antal tanársegéd mutatta be: korondit a korondinak. Lajos alig volt több negyven kilónál! (Most fejeztem be a nagy tanulmányt – majd önálló kötetben is megjelenik – Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról. Ebben többször szerepel a nevem, mint olyan személyé, aki gyakran keresi fel Páll Lajost. Megtisztelő, hogy nevemet Bözödi György és Cs. Szabó László társaságában említik. Mindketten Baumgarten-díjasok, Cs. Szabó Lászlót posztumusz Kossuth-díjjal is kitüntették.) Páll Lajostól könyveket kölcsönöztem, s közben a festészetről, költészetről beszélgettünk, klasszikus muzsikát hallgattunk. Olyan köteteket olvashattam, amelyeket az egyetemi könyvtárakban sem lehetett megtalálni: a tíz kötetes Erdély öröksége, Szabó Dezső Életeim két kötetét, Cs. Szabó László remekművét, A római muzsikát, Ripl-Rónai József képzőművészeti feljegyzéseit, Bözödi György Székely bánját. Az egyetemes magyar szellemi élet sok-sok kiválóságát Páll Lajos műtermében ismerhettem meg, ugyanis a Tanorokban felépített háza, műterme valóságos zarándokhellyé vált. A megfigyelési és követési dossziéja ismeretében ma már tudom: a sok-sok látogató közül nem kevesen azonnal jelentették, miről beszélgettek a korondi „remetével”, akit a dossziéban – kideríthetetlen, milyen logika alapján – a „Petraru” fedőnéven emlegettek. Az első kiállítását is azért rendezték a szülőfalujában, hogy jelenthessék: hogyan vélekedik a börtön utáni életéről? A Várakozók, Hintázó, Kapuállítók, A fazekas házában, A kaszás képeibe belemagyarázták a nacionalizmust, irredentizmust. Amikor a torjai születésű, brazil és portugál állampolgár Illyés Elemér elegáns müncheni rendszámú kocsijával megjelent Páll Lajosnál – hogy könyvet írjon az erdélyi magyarság helyzetéről – egész ügynök-hadsereget mozgósítottak, még a későbbi vendéglői beszélgetéseket is lehallgatták és román nyelvre lefordították. Akadt olyan székelyudvarhelyi orvos, aki arra is vállalkozott, hogy elutazik az akkori Jugoszláviába, még a kiállítás lehetőségét is felvillantja, hogy kiderítse, ki volt az a két szabadkai úriember, aki Páll Lajost felkereste. Páll Lajos a börtön-emlékeiről nem szívesen beszélt. Csak akkor tudtam megszólaltatni, amikor az 1956-os – később MÚRE-nívódíjat nyert – dokumentumfilmet forgattuk. Akkor már hiteles élményeim voltak szenvedéseinek színhelyeiről: Peripraváról, Luciu-Giurgeni-ről, Grădináról. A tífuszt a Grădinar-i munkatelepen, a rizsföldeken, döglött kutyák, macskák között dolgozva – miközben a Duna vizét itták – szedte fel, hajszálon múlott az élete. A magyar irodalomtörténet nagy szerencséjére, Varga László életfogytiglani kényszermunkára ítélt abrudbányai, marosfelfalusi, majd marosvásárhelyi református lelkész csodálatos memóriája megőrizte Páskándi Géza, Páll Lajos börtönben fejben írt verseit. Két gyönyörű Páll Lajos olajfestmény, egy akvarell és egy tusrajz boldog tulajdonosa vagyok. Az Ő tusrajzával illusztráltuk a Forrás-sorozatban megjelent első kötetemet, a Pogány fohászok faluját. Azt már kevesen tudják, hogy Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának 1954. október 13-i marosvásárhelyi bemutatójához a díszletek egy részét Páll Lajos festette. 1956 tavaszán a századik előadáson jelen volt Illyés Gyula és felesége, Flóra asszony. Erre az előadásra a díszleteket ugyancsak Páll Lajossal újíttatták fel. A páholyban az Illyés-házaspár mögött ott ült Lajos is. 1970. február 20-án volt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Németh László A két Bolyai című drámájának a bemutatója. Németh László a bemutató előtt – Vekerdi László, Sütő András, Veress Dániel, Illés Jenő társaságában – Korondon felkereste Páll Lajost. Meghívták az ünnepi bemutatóra. Mindennek a megfigyelési és követési dossziéban valóságos „irodalma” van.

– Alig nyolc évet tanított szülőfalujában , mert 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt a következő tizenhárom rádiós év, a Ceauşescu-éra leghírhedtebb korszaka? 

– Szerettem a rádiót, mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. Rádiót úgy is lehet hallgatni, hogy az ember közben tesz-vesz, főz, vagy éppen takarít. Már a legelső segesvári kiszálláson, 1972-ben, Kovács István, Csifó János és Vajna János egyből dedobtak a mélyvízbe. Szerencsére találtam egy közel százéves idős bácsit, aki nagyszerűen beszélt a városról, annak múltjáról, és arról hogyan él Petőfi Sándor emléke a segesvári magyarság kollektív emlékezetében. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Minden adás előtt megjelent a cenzúra két-három Cerberusa, akik többször meghallgatták az egyes műsorokat, és csak azután kerülhettek adásba, ha a dobozra ráütötték a „B(un de) t(ipar)” – azaz: „közlésre alkalmas” – pecsétet. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal, az akkor már akadémiai kutatóval készült nagyinterjú. Megadatott, hogy olyan művész- és szellemi nagyságokkal készíthessek mélyinterjút, mint Lohinszky Loránd, dr. Kós Károly, dr. Jakó Zsigmond akadémikus, dr. Pataki József, dr. Imreh István, Beke György, a Jászvásáron lakó dr. László Attila régész, Dénes Ferenc vegyészkutató – kutatásainak eredményeit a Nobel-díjat odaítéló bizottság is számon tartotta –, a szobrász Tőrös Gábor Nagybányáról, Kalmár Zoltán Nagyszebenből (1990 után ő alapította és szerkesztette a Nagyszeben és környéke című időszakos kiadványt), Toró Tibor egyetemi tanár, fizikus , Fábián Ernő, Gazda József tanár és Gazdáné Olosz Ella textilművész Kovásznáról, dr. Zeno Barbu professzor, aki tökéletes magyar nyelvtudásával, irodalmi ismereteivel egyike volt azoknak, akik egyformán otthonosan mozogtak az erdélyi román, magyar és szász kultúrában. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem, a kérdőívekre élő szóban adták meg a válaszokat. 

– …És 1985-ben megszünik a rádió, Önből pedig egyik napról a másikra kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, Erdély falvait pásztázó tv-szerkesztő, hétköznapi megélhetésükért küszködő egyszerű emberek hangos-képes megörökítője lesz... 

– A marosvásárhelyi rádióstúdiót egy telefonértesítéssel 1985. január 13-án szüntette meg Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Mindenképpen jelzi: a román központi hatalom, ha az érdekei úgy kívánják – vagy nemzetközi nyomásra – „Megszólal a Székelyföld” – ahogyan az történt 1958. március 2-án a marosvásárhelyi területi rádióstúdió megalakításakor –, máskor pedig akár egyetlen telefonértesítéssel is megszünteti nemcsak a területi rádióstúdiókat, hanem az 1969-ben alapított, országos jelentőségű és nemzetközi hírnevű bukaresti magyar nyelvű tévéadást is. Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Bár hetente kutattam a Maros megyei könyvtár dokumentációs részlegén, a Teleki-tékában, arról álmodni sem merttem, hogy egyike leszek az oda átigazolt hat rádiósnak. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isăroiu propagandatitkár kerek perec kijelentette: „Azért tesszük oda, hogy ott elvérezzen! Ne mind írkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl.” A SZER folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: (Reményik Sándornak Az ige című versét idéző, Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett műsor volt).
 „A nyelv ma néktek végső menedéktek,
 A nyelv ma tündérvár és katakomba,
 Vigyázzatok jól, mikor beszéltek.”
Óriási botrány lett belőle. Koppándi Sándor fő pártcenzor „kedvenc üldözöttjé”-vé váltam. Leutazott Bukarestből, hogy „megrúgódjon”, „móresre tanítson”, ugyanis a nagyernyei vetélkedő után közöltem – „volt pofám”, mondta Koppándi – Bözödi György vallomását Makfalváról, idéztem a Székely bánja című kötetben megjelent, ma is érvényes sorokat. Nem szerettem a nyárádtői kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást – korábban erre nem volt példa –, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. Minden álszerénység nélkül: Nyárádtőn ma is tisztelettel emlegetik a másfél éves időszakot. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.

– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, a kötet címét pedig Alsósófalva adta. Miről szól a könyv?

– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok fűzére. Sóvidék gyűjtőnéven 1659-ben említik először az írásos dokumentumok a Korond pataka, a Kis-Küküllő felső folyása mentén meghúzódó falvakat, tanyabokrokat. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só „fakó kerekű” – azaz: ráf nélküli – szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából, a siklódi Hegyi Péter feljegyzéseiből, és megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky 
Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Atyhának korábban volt kisdedóvója, mint Marosvásárhelynek. Nem véletlen, hogy Thoroczkai Wigand Ede – akiről Keserű Katalin művészettörténész, egyetemi tanár írt kiváló monográfiát – Nyárádszentlászló után Atyhára tervezett impozáns faluházat. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kénytelen elhagyni a települést, majd kinevezték Fiume kormánybiztosává, hogy mentse a magyar művészeti és kulturális értékeket. Nemrég kaptam meg a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben – a Milyen város Szováta? címet viselő tanulmányban – utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy Ady a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza megegészségesedni… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi, az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom volt lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek. A szolokmai Új hold, új király című, esztendőfordulót idéző mondókát és annak információs hátterét tanítani kellene. 

– 1996-ban a Mentor adta ki A sóvidéki népi fazekasság c. munkáját. Sosem gondolt arra, hogy ezt tovább kellene bővíteni és újból kiadni?

– Az volt a tervem, hogy a múzeumi gyűjteményekben és magángyűjteményekben lévő páratlan értékű sóvidéki, vagy sóvidékinek tartott kerámiát mesterenként azonosítom. Kutattam a budapesti és kolozsvári Néprajzi Múzeumban, a nagyszebeni Bruckhental Múzeumban, a bukaresti Falumúzeumban, a magyarországi Szentbékállán lakó Molnár Endre mérnök egyedülálló gyűjteményében, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban, a makfalvi helytörténeti múzeumban, Puskás Sándor szobrászművész, valamint a jelenleg Szentendrén lakó dr. Sipos József kerámia-gyűjteményét is tanulmányoztam. Beszéltem Benkő Elek régésszel: hogyan lehetne a sóvidéki népi kerámiát radioaktív módszerrel településenként, mesterenként azonosítani? Akkor derült ki: az azonosítás bokályonként, tányéronként 15–20.000 forintba kerül! Több ezer fazekastermékről van szó! Félő, hogy a tervem soha nem valósul meg. 

– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai 1956-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések tisztázása. A történésztől kérdezem: miért kellett mindezt ennyire megszenvednie az erdélyi magyarságnak és kisebb mértékben a románságnak? 

– 1956-ban hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom napjaiban a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román-magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Mindez óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román-magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történész szakma elé. Már megjelent öt kötet. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintottak! A romániai magyarságot a számbeli arányánál jóval nagyobb mértékben sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió.

– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség (2012) című kötetbe készítettem interjút, Ön azt mondta, hogy egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről van szó és mennyire haladt megírásával?

– Az említett 1000 oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetapparátus kíséretében tárom az olvasók elé, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott „Emlékiratával”, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a „Székely Köztársaság” tervezetét. A két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakossácserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdést”. Ennek egyaránt voltak támogatói és ellenzői. A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdést” orvosolni. Sabin Manuilă, aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként, 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csere-berékkel – telepítenek át Nagy-Romániából. A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román-ukrán-orosz lakosságcsere-tervet. Szerencsére, a front közeledése miatt nem valósulhatott meg. 1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld autonómia tervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómia tervezetben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómia tervezetének alátámasztására. Ezt azzal a meggyőződéssel tettem, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak nagyon jó érvekkel alátámasztott filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből...

– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza, Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, lakása van a Gecse utcában?

– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja, főbérlőként,1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk az 1945-ben született Dósa György Alberttől, akiről a szekus-dossziém 2011. januári átvételekor kiderült: „Demeter” fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott tartótisztjének! 1989 végnapjaiban követte, hová menekítem az értékes könyveimet. Nemcsak rólam, másról is jelentett. Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították. A három vaskos kötet gyalázatos feljelentéseit közzé fogom tenni, mert ehhez hasonlókat nem olvasott a szekus-dossziék „utánozhatatlan stílusához” már hozzászokott magyar olvasó. A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, (románul CNSAS), 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta, azonosította a „Demeter” fedőnevet. Dósa György Albert – aki szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Ștefan cel Mare 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzátartozó kertet dr. Sabău Pop Ioan ügyvédnek, egyetemi tanárnak. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat! Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs. Amikor a marosvásárhelyi Táblabíróságon, Ítélőtáblán nyílt napot tartottak; a „jogerős”, „visszavonhatatlan” ítélettel a kezemben én is bementem ahhoz a bíróhoz, aki a tanács elnökeként az ítéletet meghozta. Amikor megmutattam az általa szignált ítéletet, elkezdett hebegni-habogni. Azóta, ha találkozunk az utcán, hangosan köszön. Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő – akinek mindene volt a kert, az udvar, az általa teremtett virágoskert – nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta lelkét Teremtőjének. Az volt utolsó kérése, hogy szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően betörés volt lakásunkban: elvitték az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tüntek el! Amit ott hagytak, a több tízezer oldalt, szétszórták a lakásban. Három hónapig dolgoztam, amíg a megmaradt dokumentumokat rendszereztem. Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…

– Megértem felháborodását, de, gondolom, ez nem vette el teljesen a munkakedvét. Min dolgozik jelenleg? 

– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai c. sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Közben publicisztikai kötetet állítok össze; az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki próza-antológia, benne az én Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén, 2014 januárjában az ausztráliai Adelaide-ban – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló.

– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.

– 1982-ben elnyertem a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat által meghirdetett nemzetközi szociográfiai pályázat első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját, ahová a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányomat és filmet adtam be. Ugyanabban az évben a Román Televízió magyar adása is kitüntetett. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés-nívódíjjal jutalmazott.  A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabadsajtó díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent, vivisectiora emlékeztető nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat 2014. március 15-én kaptam, Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam szülőfalumtól, Korondtól, a Hazanézőtől kapott elismeréseket. Ezek mind arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazatérnem!