Beszélgetés Pethő László Árpáddal

– Kezdjük egy pontosítással: sokáig Pethő László néven publikált, így maradt meg az erdélyi olvasók emlékezetében, mégis most Pethő László Árpád néven jelennek meg könyvei. Miért kellett nevet változtatnia?

– Nevet nem változtattam, csak elővettem második keresztnevemet, az Árpádot, mely születésem óta megvolt. T.i a Magyar Irószövetségben van még egy Pethő László, aki csak prózát ír, és a névazonosság miatt döntöttem így.

– Egyik vallomásában írja: a halandó ember számvetéssel tartozik életéről. Miről kell(ene) beszámolnunk életünk alkonyán, amikor úgy érezzük, megettük kenyerünk javát?

– Bizonyára mindannyian úgy vagyunk életünkkel, hogy számot kell adni róla, főleg ha alkotóként tevékenykedünk. Persze a szó elszáll, de ha könyvek maradnak utánad, akkor megítélhető vagy. Az idő nagyon gonosz rosta! Isten lábát fogva viszont reménykedhetsz, hogy akad tetted, írásod, versed, melyre emlékezni fognak utódaid is.

– Kolozsváron született, Marosvásárhelyen és Brassóban járt iskolába, s végül a Brassói Lapok szerkesztőségében kezdte pályafutását. Kik voltak a Cenk alatti városban, akikre mindig szeretettel és tisztelettel gondol?

– Brassó számomra sokat jelentett. Akkor, a diktatúrában is megmaradt háromnyelvű városnak (még nem árusították ki a szászokat), és ez aktívan jelen volt a kultúrában is. Lendvay Éva kedves kolléganőm is szervesen részt vett ebben a szellemi jelenlétben. Számomra Balassi, Berzsenyi, Arany János, Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky János, Csoóri Sándor, az ókori görög mitológia és a Biblia jelentették azt a szellemi hátteret, amelybe kapaszkodhatott a mindennapi újságírásba belefáradt lélek.

– Későn érkező utasként, szinte negyvenéves volt, amikor megjelenik első verseskötete a Forrás sorozatban, a Visszatérés (1983). Miért kellett ennyit várnia, hisz azután gombamód láttak napvilágot kötetei?

– Tulajdonképpen későn kezdtem el írni. Huszonöt éves koromban vettem komolyabban. Akkor több hitele és hatása volt a leírt szónak, prózának, verseknek. Ám nemcsak emiatt késett első kötetem, hanem politikai meghurcoltatásom és 1975-ben való bebörtönzésem miatt. A kötet anyaga 9 évig „pihent” a bukaresti Kriterion könyvkiadó fiókjában. Gondolom, a belügy éber ügynökei is alaposan áttanulmányozták; féltek az elvtársak a leírt, de főleg az olvasók elé kerülő könyvektől.

– Kiket ismert Erdély nagy költői, írói közül, akik jó irányba vitték szekere rúdját addig, amig itthon élt?

– Elsősorban Kányádi Sándort említeném, aki verseimről mondott véleményével ösztönzőt adott, úgymond költővé avatott. Szívesen jártam akkor, az 1970-es években a Napsugár szerkesztőségébe, ahol Fodor Sándor, Bálint Tibor (nyugodjanak békében) alkotta azt a közösséget, melyben jól érezhette magát a pályáját kezdő író, költő. Kántor Lajos volt az, aki, mint a Korunk versszerkesztője, közölte is verseimet, majd később véleményezte kötetemet. Akivel még közelebbi, baráti, irodalmi kérdésekben ösztönző kapcsolatot tartottam, az Lászlóffy Ali volt, ő bátorított kötetem összeállítására, és amikor bajban voltam Kolozsvárott a belügyesek zaklatása miatt, javasolta és segített a Brassói Lapokhoz való kerülésemben.

– Több verset írt Visky Árpád emlékére. Milyen kapcsolat fűzte a tragikus sorsú színészhez?

– Visky Árpád nagyon kedves, lelki jó barátom volt. Megérdemli a nyugodalmat, ugyanakkor a megemlékezést is! Egy levélben, írásban fogalmazta meg, hogy a vers legyen mondható, dallamos. Ő maga is írt verseket, tehát költő is volt. A marosvásárhelyi színháztól való eltávolítása előtt pódiumműsor keretében készült bemutatni Bolyai-poémámat. Természetesen megakadályozták. Majd tragikus sorsának színhelyére, Sepsiszentgyörgyre távozott. Meggyőződésem, hogy nem önkezével vetett végett életének. Meggyilkolták! Szellemétől, színészi alkatától féltek. Idézném itt azt a versszakot neki dedikált versemből, melyet akkor a cenzúra kivett kötetemből: „Te is tudod:/ jaj annak a népnek/ mely csak a/ gyomráért lázad/ s hétszer keserves/ kinek hazája/ csak a háza.”

– Néhány kötetét Kusztos Endre és Molnár Dénes illusztrációi díszítik. E két képzőművész alkotásai állnak legközelebb az ön által létrehozott szellemi értékhez?

– Kusztos Endre apám által lett ismerősöm, majd barátom. Én verset, verseket dedikáltam grafikáihoz, ő pedig csodálatos műveivel ajándékozott meg. Klasszikus értelemben a grafikaművészet egyik fejedelmének tartom. Molnár Dénessel pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyetemi évei alatt a családom bérelte az ő marosvásárhelyi lakását, így neki fizetve az albérletet, valamelyest hozzájárultunk egyetemi éveinek költségeihez. Ezután kértem meg Bolyai-poémám illusztrációinak elkészítésére, végeredményben egy kötet teljes megszerkesztésére. Oly jól sikerült, hogy Molnár Dénes halála után(2000) – végülis itt Magyarországon – kötet lett belőle. A Mentor kiadó nem vállalta a megjelentetését. Tehát kijelenthetem, hogy e két képzőművész, grafikus barátom művei meghatározóak voltak könyveim egyharmadánál az esztétikai kivitelezés emelésében.

– Mikor kezdett haikut írni, ami oly divatos napjainkban, mint Petrarca idejében a szonettek?

– A haikuírást - három sor, 5/7/5 szótag soronként - ujjgyakorlatnak tekintettem. De hamar rájöttem, hogy egy-egy haiku akár versszaknak is felfogható, és magyaros versformává alakítva teljes értékű vers lesz belőle. Most már inkább így alkalmazom, több-kevesebb sikerrel.

– 1987-ben költözött Magyarországra, aminek minden bizonnyal nyomós okai lehettek... Miért hozta ezt a döntést?

– Áttelepülésem indoka nagyon egyszerű: politikai üldöztetésem Romániában. Lehetetlenné tették nemcsak alkotói munkámat, hanem egzisztenciális létünket is, fenyegettek, állandó zaklatásnak kitéve családom tagjait is. Az i-re akkor került fel a pont, amikor anyaországbeli barátaim valahogyan eljuttatták első kötetemet Münchenbe, és a Szabad Európa rádióban ismertették azt, illetve elszavalták 2-3 versemet 1986-ban. Horribile dictu, október 23-án megjelent lakásomon a szolgálatos belügyes, hogy otthon vagyok-e? Értettem a célzást… Beadtam az útlevélkérelmemet, és amikor ideadták, tételesen kijelentették, hogy ez az utolsó, amit kaphatok… Másfél évvel a „kint maradásom” után a családom is követhetett.

– A Wikipédia mindössze három kötetét– ez akár bántó is lehet – sorolja fel, holott, jól tudjuk, sokkal több jelent meg eddig. Kérem, sorolja fel ezeket, műfaji megoszlásban.

– Első, Magyarországon megjelent kötetem, mely még az otthoni termés eredménye: A gömb másik fele (versek), melyhez Csoóri Sándor írt fülszöveget, ajánlást. Ezt követte: Közeledvén a feltámadáshoz (válogatott versek), melyhez Molnár Dénes illusztrációit használtam fel. Szintén versek a  Hónaljig lángolás, majd a Hajlatok tüzében, melynek érdekessége, hogy a fiam képeslapgyűjteményéből válogattam hozzá illusztrációkat. Következett az Álomfoszlásban (versek és dráma), egyetlen kísérletem, elkalandozásom a dráma területére. Jött a már említett Bolyai-poéma az  Arccal a végtelen felé, Molnár Dénes grafikáival. Ezt követően – mivel figyelmeztetett már Csoóri Sándor ajánlásában, hogy ne tagadjam le múltamat – nekiveselkedtem, és két prózakötetben megírtam önvallomásaimat: Kinek a kezében a lámpás? és Földreszálltan címmel, de a jelent sem hagyva ki, mindkét kötetet beszélgetésekkel fűszereztem, melyek újságírói munkásságomból adódtak. Bálban bál című kötetem válogatott és új versekkel jelent meg, és az idén, tehát 2014-ben látott napvilágot a Honfoglalások (versek) és a Begubózott pillangók. Ez utóbbi már az öregkorhoz közeledő ember kórházi élményeit mondja el rövid, lírai prózában.

– Verseinek van egyfajta megkapó dallamossága, ki próbálkozott a megzenésítéssel?

–Úgy ahogy Visky Árpi, Dinnyés József is felfigyelt verseim dallamosságára, és jó párat megzenésített ezek közül. Balassi maga is dallamra írt verset. Most fordítva történik. Tudjuk Kányádi verseivel kapcsolatban is, hogy milyen hatása és sikere van a megzenésített versnek. Azt írtam Bálban bál című kötetem bevezetőjében: „A vers ünnep. Jó lenne, ha minél több lenne belőle. Euridikét többször kellene felhoznunk az alvilágból, mert sokan e világból is alvilágot teremtenek. Elfelejtenek énekelni, verset mondani, ünnepelni. Legyünk hát Orfeuszok minél többen!”

– Legyünk!