Beszélgetés Cseke Gáborral

A magyar költészet napja alkalmából Cseke Gábor szerkesztésében Első versem címmel antológia jelent meg a a Magyar Elektronikus Könyvtárban és a KáféFőnix internetes magazinban. Ennek kapcsán (is) faggattuk a szerkesztőt, de természetesen más, régebbi irodalmi "ügyek" is terítékre kerültek.

- Érdekes ötlet ez az Első versem-antológia. Miért volt rá szükség? Amiért Goethének is a kis négysorosai tűnnek érdekesebbeknek manapság, vagy…?

- Szükség nem az Első versem-re volt, hanem az ötletre. Ötletre mindig szükség van. De hogy a kérdésnél maradjak: négysoros és első vers között nem igazán látom az összefüggést, még ha Goethéről is lenne szó. A félszáz válaszból gondolom szépen kitetszik, hogy a költő emberek mindenféle verssel képesek kopogtatni az irodalom ajtaján, de ezek csak nagyon ritkán lesznek remekművek.

- Kik ezek az “első verses költők”? Nem nevek listáját kérem, mert azt a MEK-en vagy a Káfén megnézhetik, hanem hogy miképpen alkotnak azok közösséget?

-Egy honlap közösségét azok az emberek alkotják, akik rendszeresen rákattintsanak az illető címre és maguk is átélik a weblap mindennapi életét. A megkérdezettek így vagy úgy, a Káfén (is) közölnek, amit én is szolgálok. Olyan költőt nem mertem megkérdezni, aki ezzel a kérdéssel válaszolhatott volna a felkérésre: Mi az, hogy Káfé főnix?

- És hogy került a képbe a MEK?

-  A Magyar Elektronikus Könyvtár, ez a sokat próbált, idők dacolásának céljával létrehozott virtuális raktár ott lép be a képbe, hogy 2013-as projektünk anyagát is híven őrzi és terjeszti, s minden jogunk megvan azt hinni, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ami az Első versem összeállításból a Káfé honlapon előhívható (hogy jövőre például mi lesz a Káfé sorsa, az ma meg nem jósolható!), az egycsapásra, egyetlen dokumentumban e-könyvként letölthető a MEK-ről, akár hosszú évek múltán is.

- Váltsunk témát, menjünk vissza egy kicsit a múltba! Mesélj arról, hogy elkészítetted a tükörfordítását több magyar költőnek!

A Fontos versek című játékomról lenne szó? Amit aztán értelemszerűen követett a Szemelt versek is… Már ez is rég volt. (Sajnos, nekem már minden régi, ami nem ma van…) Úgy gondoltam kb. tíz évvel ezelőtt, ideje megvallanom lírai preferenciáimat. És elővettem a számomra kedves kortárs költők elérhető műveit, s Karinthytól eltérően nem paródiát írtam a számlájukra, csupán egy parafrázist: milyen is lenne az ő versük, ha történetesen én írnám meg – helyettük, de nem a nevükben? És nem ugyanazt, amit ők, hanem annak lehetőleg az ellenkezőjét? Ebből szerintem egy jó 50-50 verses kötet lett, máig hálás vagyok, hogy kiadta az Irodalmi Jelen, volt némi visszhangja, elmúlt. Ennek folytatását próbáltam megteremteni a Szemelt versek sorozattal, hasonló elgondolás alapján, de aztán a cél előtt lefulladt a motor. Mindkét válogatás elérhető viszont a MEK-en, összegyűjtött verseimben… (Lám csak, ez is a MEK…)

- Kötetben összehoztad a románok egy részét, annak ellenére, hogy a viszont szeretet többnyire elmaradt. Miért tetted? Csak nem a magyar olvasóközönség nyer ezáltal?

- Gyorsan leszögezem: elsősorban magamnak fordítok. Amikor nem tudok írni. Engem a fordítás maga sokszor meggyógyít, tanít, visszahoz a költészet, az önálló alkotás ösvényeire. Terápia. És iskola. Két költészeti antológiám (Kölcsönsorok 1 és 2) szintén a MEK-en várnak a végzetükre, de ennél jobbat is mondhatok: legjelentősebb fordítói munkámnak azt a négy, költői életművekből válogató kétnyelvű kötetet tartom, amelyeket Dan Culcer, Kocsis Francisko, Ioan Es. Pop és Ion Dumbravă legjobb verseiből állítottam össze. A Dan Culcer-könyv (Utopie / Utópia), illetve a Dumbravă kötet (A fehér őrház / Cantonul alb) meg is jelentek az Ardealul kiadó gondozásában, többiek a MEK-en. A Dumbravă verseihez készült műfordítói jegyzeteimben írtam: „Amióta Dumbravăt fordítom, nem tudok verset írni. Ő tud, én meg őt követem, s így ketten írjuk majdnem ugyanazt. De mondhatnám úgy is: nem tudok verset írni, ezért fordítom a Dumbravă verseit. Mert ő tud. A készen kapott jó verseket öröm megírni.” Az utolsó mondatot tessék halálosan komolyan venni!

- Amikor a Milos könyvét írtad, nem magadról, hanem egy közösségről írtál, mesélj!

- A Milos könyve szintén egy olyan képződmény, ami csak az interneten létezik. És életre hívó atyja, ösztönzője, mindenese – már nincs köztünk. Andrassew Iván eltűnését keményen megszenvedtem. Nem nagyon irkáltam erről, de most meg kell vallanom: az anyaország irodalmát és szellemiségét ő közvetítette felém. És az összetartozás tudatát is. Ilyen értelemben közösségi könyv a Milos könyve. Amiből, a maga idején, kinőtt egy másik, egy írott könyv: a Jelentések magamról (Polis, 2009). Ami félig-meddig ugyanaz, és mégis egészen más. Ha nagyon összehúzott szemmel nézünk rá, akkor nem más, mint egy tékozló fiú élményei-meséi.

- Neked köszönhetően erdélyi magyar meg csángó költészet van a MEK-en, miért áldozol másokra annyi időt?

- Úgy érzem, az alkotók emberileg többet érdemelnének annál, amit kapnak. Nem pénzre, anyagi javakra célzok, hanem figyelmet, érdeklődést, törődést. Egy költőnek az a legnagyobb elégtétel, ha olvassák és ha komolyan veszik. És mert ezt magamra nézve is érvényes igazságnak tartom, és mert erőmből-tudásomból megtehettem, azt mondtam magamban: miért ne áldoznék? Ráadásul ki se kellett találnom semmit. Nemrég fedeztem fel a világhálón eltűnt barátom vallomását 2013-ból, a Várad című folyóiratban. Meglepett és megérintette a szívemet: „Kőrössi) P. József: Van neked egy érdekes történeted, hogy hogyan került fel több mint ezer vers erdélyi költőktől. Andrassew Iván: A főszerkesztő – már nem emlékszem melyik lapnál – azt mondta nekem, hogy megjelent Markó Béla kötete, s csináljak vele egy interjút a költészetről, nem a politikáról. Végigjártam a könyvesboltokat, és nem találtam meg a kötetet. De más erdélyi költők verseit sem találtam. Ismertem az internetről Cseke Gábort és felvetettem neki, hogy mi lenne, ha azt csinálnánk, hogy 10-20 verset betennénk és sorba vennénk az erdélyi költőket. Két évig dolgoztunk úgy, hogy nem is ismertük egymást. Összegyűlt több száz költő és 1700 vers. Az lett a címe, hogy Erdélyi és csángó költészet. Ez az egyik legjobb munka volt, amit csináltunk, persze tök ingyen. Egy igazi férfi csinál egy gyereket, ír egy könyvet és ültet egy fát, a mondás szerint. Most már magától épül, egyetemisták gépelik be, elküldik Gábornak és akkor mehet. Mai napig gyarapszik, fantasztikus csoda az egész.”

- Feltetted egy kisregényemet a MEK-re, feltetted mások műveit, több tucat szerzőjét, hogyan válogatod meg őket?

- Először ismerősöknek próbáltam meg kedveskedni, igazából az e-könyvszerkesztést gyakorolni. De már régen nem válogatok. Azok az idők elmúltak. Ma már ők válogatnak meg engem. Ez, ha éppen torlódnak a feladataim, teher ugyan, de kellemes teher. És én elfogadom az ő választásukat, mert megtehetem – és ezzel szabadnak érzem magam. Most eszembe jut gyerekkorom  epizódja, amikor nagyapám a könyvkötészetre tanított pinceműhelyében. Annyira lelkesedtem azért, hogy egy-egy rongyos, széteső könyvből újat varázsoljak, hogy amikor már kitanultam a mesterséget, rendelés hiján képes voltam könyvtáram köteteit megrongálni, csak azért, hogy utána beköthessem!

- 2013-ban volt egy mostanihoz hasonló összeállításod a költészet napjára, van olyan ismerősöm, aki mai napig minden sorát és rajzát tudja…

- Sajnos, minden évben nem terem ennyi babér. A jó terméshez is idő kell. Úgy látszik, három-négy évenként beérik egy-egy nagyobb hozam. Eleinte arra gondoltam, hogy az Első versem-hez is felkérem majd Pusztai Pétert, hogy játsszunk szerkesztői-grafikusi négykezest. De elszégyelltem magam, nem akartam aprópénzre váltani baráti kapcsolatunkat. Rájöttem: a mostani összeállítás jobbára szöveghez kötött, illusztrálását megoldja néhány történetesen meglévő, jellemző fotó. De úgy látszik, a  gondolat nem csak engem foglalkoztatott, mert pár napja jelentkezett Pusztai Péter, rajzos haikujával s szándékával, hogy akár egy sorozatra is készen áll, ha megfelelő „hangszerelőre” bukkan. Ahogy a fejest meg szokás ugorni, azonnal bevetettem magam: megcsináljuk! Április 11-én jelent meg a Pusztai Péter-Cseke Gábor: Képes haiku no.1, majd sorra a többi: No. 2, 3, 4, stb. Ameddig játék marad a játék…


Az ankét teljes anyaga egyetlen dokumentumban letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/15300/15315/, vagy a Káfé oldalán, a nevekre kattintva.