Beszélgetés Péterfy Gergellyel

Anyai ágon Áprily Lajos dédunokája és Jékely Zoltán unokája, írni a nyolcvanas években kezdett, első novelláskötete 1994-ben jelent meg Félelem az egértől címmel – azóta több regényt is írt, de ismert magyar filmek forgatókönyvét is jegyezte. A színész-énekesnő Péterfy Bori testvérének az útütő irodalmi sikert a Kitömött barbár című történelmi regénye hozta meg.

- Rak-e terhet egy íróra az, hogyha olyan felmenői vannak, mint neked a nagyapád, illetve a dédapád?

- Az embert szorongással tölti el a nagy ősök árnyéka, ha ugyanazon a pályán akar indulni, de minél távolabbiak ezek az ősök, ez az árnyék annál illékonyabb. Az embernek az apjával van elszámolni valója vagy az apja világához képest lesz valamilyen vagy valaminek az ellentéte.

Az én édesapám szobrászművész meg festő, amikor kisgyerek voltam, engem a terpentinszaggal meg a gipsszel ki lehet kergetni a világból. Amikor írni kezdtem, akkor számot kellett vetnem azzal, hogy sosem lehetek költő, még hogyha lett volna kedvem is verset írni. Legfeljebb dráma- és regényíró lehetek, mert ebben a két műfajban kevésbé aktiválták magukat az őseim. Jékelynek ugyan vannak jelentős prózaművei, de a regényírásnak nem mestere.

- Novellistaként indultál, majd többek között fikciós történelmi regények is következtek. Ezeket a kétezres évek elején írtad, amikor nem feltétlenül volt divat ilyeneket írni. Mi volt a motiváció?

- A kilencvenes évek végén és a kétezresek elején jelent meg három kisregényem, amik nem történelmi regények, hanem kortárs környezetben játszódnak, majd írtam két meseregényt, amik történelmi- illetve fantasy-világban játszódnak. Ezeken kísérleteztem ki a magam nagyregény-technikáját, amit majdnem megléptem a Halál Budán című írásomban, de a Kitömött barbárban már nagyregény-világot raktam össze.
Az, hogy ezek történeti szituációkban játszódnak, nekem sohasem okozott gondot, talán azért nem, mert klasszika-filológusnak tanultam. Tőlem Athén aranykora vagy a Római Birodalom nincs túl messze, az egyiptomi vagy a sumér irodalom talán már igen. Tehát az antikvitás nincs messze, a középkor sem, az újkor pedig végképp nem. Amikor a 18. századról írok – vagy a Halál Budán a barokk-korban játszódik – akkor nem érzem távol magamtól azt a világot.
Másrészt nem is olyan értelemben történelmi regények ezek, mint ahogy a 19. századiak, például Walter Scott regényei, amelyek minden ízében megpróbálják reprodukálni az akkori életet, embereket a bakancstól az ételekig, a nyelvhasználaton keresztül. Az a céljuk, hogy az olvasót visszaröpítsék egy régi világba, ahol az emberek jobbak, nemesebbek, az érzelmek igazabbak.
Az én regényeim nem ilyen értelemben nyúlnak a múlthoz, hanem inkább egy játéktérként kezelik a jelen és a múlt idő közötti intervallumot, illetve a múlt teljesen megszűnt tárgyait szintén játékként kezelik és nem akarnak felépíteni egy díszlet- illetve papírmasé-világot, amikben az olvasó sétálgat. Ezek a regények a ma kérdéseiről, a mai emberről szólnak, a történetiséget mint játékot és eszközt használom fel.

- Több film – a Bányató, a Kalandorok, az Igazából apa – forgatókönyvét is jegyezted...

Szerettem forgatókönyveket írni, bár mindig azzal kellett számot vetnem, hogy ez egy ipari folyamat része, nem olyan önálló alkotás, mint egy regény megírása – abba sok ember beleszól, a producernek, a rendezőnek megvannak a maga igényei, vannak technikai, pénzügyi feltételei, amelyekhez igazítani kell a cselekményt és az epizódjait. Ez egy alkalmazott művészeti munka, aminek ráadásul olyan sok szabálya, kötöttsége van, amelyek az én szabad lelkemnek egy picit szűk keretet jelentettek. Ráadásul a világban nem is igazán azok érdekelnek, amit dialógussal meg tudok fogni, hanem a leíró és elbeszélő nyelven keresztül tudok behatolni a dolgokba – legalábbis néha ez a benyomásom támad magamról. Ezek izgalmas kiírások voltak, amelyek edzették az írói készségeimet, feladat elé állítottak, amit igyekeztek professzionális módon megoldani.

- Egy írót ma lehet-e, kell-e menedzselni? Magyarországon egy író emelkedhet-e olyan státuszba, mint egyik-másik popsztár, sportoló vagy divattervező?

- Ilyen intézmény egyelőre nincs az íróknál, csak ügynökeik, akik a külföldi jogaikat érvényesítik. Valahogy meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a populáris kultúra vagy bulvárkultúra, illetve a „magas kultúra" az két különböző műfaj. Bármennyire is jólesne az embernek, ha olyanfajta ismertségnek örvendhetne, mint egy híres pornószínésznő vagy színész, be kell látnia, hogy ez nem működik.
Az a fajta celebség, amit mindig kísér hátulról a nép csendes gúnykacaja is, szerintem a magas művészetre nem alkalmas. Mondjuk Térey János, Kemény István, Bodor Ádám művészete nem alkalmas arra, hogy lefordíthatók legyenek olyan üzenetekre, mint hogy Dundikának kiújult egy sömör az intim részein. Be kell látni, hogy az ismertségnek van egy ilyen foka, aminek az az ára, hogy a sömörünkről kell beszélnünk.

- Nem Pesten élsz, hanem Kisorosziban: nyugalomban a családoddal, kertészkedsz, sportolsz, írsz. Ez a nyugalom tud olyan löketet adni, ami további irodalmi művek megírására ösztönöz?

- Azt nem tudom, csak remélem. Nem vagyok egy igazán nyüzsgő figura, nekem egy napból nagyon sok órányi oldott magányra van szükségem, ami vagy kávéházi magányt jelent vagy a családomban eltöltött magányt, de nem egyedüllétet. Egyedül lenni gyűlölök, akkor inkább bemegyek egy kávéházba. A városra, Budapestre is szükségem van, de abból általában elég hetente-kéthetente néhány óra vagy délután, amikor a barátaimmal kommunikálok. Nekem ennyi ebből elég, a napom nagy részét úgy szeretem tölteni, hogy írok, másrészt meg elmegyek futni vagy a gyúróterembe, ahol felemelem azt a tizenhat tonnát. Fizikailag jól érzem magam, az agyam kitisztul, a legjobb ötletek pedig az edzőteremben jutnak eszembe és gyorsan felmondom a telefonom diktafonjára.

- Hogy szoktál írni? Kézzel, papírra vagy telefonon, tableten, számítógépen?

- Nagyon szerettem kézzel írni, de praktikus okokból rá kellett jönnöm, hogy azt a részét gyűlölöm, amikor valamit kézzel megírtam és utána be kellett gépelni. Ezért átszoktam a számítógépre, ami azt jelenti, hogy van egy otthoni asztali gépem a dolgozószobában. Felteszem felhőbe az anyagot, de ha bemegyek egy kávéházba, mindig viszem magammal a tabot és azon dolgozom tovább.

- A Kitömött barbár elég nagyot „szólt", legalábbis az olvasók visszajelzései alapján. Ezt tekinted a fő művednek, vagy az még várat magára?

- Persze, hogy hátravan! Van egy olyan perspektívátlansága az embernek saját magával szemben, ami lehetetlenné teszi azt, hogy megítélje külső szemmel, hogy hogy is néz ki. A Kitömött barbár egy összefoglalója annak, amit eddig csináltam, de úgy érzem, hogy még nagyon sok mindent nem tudok és nagyon sok mindent meg akarok tudni, így nagyon sok mindent meg akarok írni. Meglátjuk, hogy azokból mi sül ki, mennyire találkozik majd a közönség ízlésével.


www.uh.ro