Beszélgetés Dimény H. Árpáddal

– Első versei 1996-ban jelentek meg az Előretolt Helyőrségben, majd a Helikonban. Aztán több mint tíz év telt el, amíg ismét közölni kezdett erdélyi és magyarországi folyóiratokban. Első verseskötete – Apatológia címmel – ehhez képest is viszonylag későn, 2014-ben jelent meg. Az életesemények befolyásolták a késői első kötetet, vagy költői alkat kérdése, hogy lassabban készülődött?

– Az első versközlések után valójában két-háromévente jelentkeztem kisebb verscsomaggal, amiből a jobbak rendszerint meg is jelentek a hazai lapokban, a Székelyföldben, a Helikonban, merthogy akkoriban máshová nem is küldtem verseket, igaz, nem is lett volna, amit küldeni, mert keveset írtam. Akkor azt hittem, annyi elég. Azóta sokszor végiggondoltam, miért így alakult, miért kellett annyi időnek eltelnie a kötet megjelenéséig. Nyilván szerettem volna, hogy kötetem legyen, de ez csak ifjúi türelmetlenség és ábrándozás volt bennem, hiszen sem mennyiségileg, sem pedig minőségileg nem volt meg a szükséges versanyag. Az alázat nem volt sehol.

Nem tagadom, az életesemények – édesanyám betegsége, édesapám halála, a kutyám halála, Lili kislányom megszületése – is közrejátszottak abban, hogy többet kezdtem írni, ezek tetten érhetők a versekben, és feltehetőleg elindíthattak bennem valamit, ami mindvégig ott volt. Segítettek kiírni magamból azokat az érzéseket, amiket nem tudtam elmondani, kibeszélni.

Alkati kérdéssel is magyarázhatnám a későbbi jelentkezést, de az tény, hogy akkor kezdtem el többet írni, amikor megváltozott a munkaköri beosztásom. Amikor újságíró voltam, megvolt a kötelező napi penzum, és költői túlzással élve, ez valószínűleg elfojtotta bennem a lángot. Szerkesztőként már nem kellett írnom, témák után kutatnom, több időm maradt magamra.

– Az első kötet megjelenése után mindjárt a figyelem középpontjába került: a Székelyföld kulturális folyóirat Szabó Gyula-díjjal jutalmazta mint pályakezdő költőt. Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője laudációjában így értékelte jelentkezését és verseit: „aztán egyszer csak történik valami, és a költő […] valósággal ontani kezdi magából a szívszorító, szebbnél szebb verseket. Mi lehet vajon ez a »valami«, ami ennyire váratlanul megszólaltatja az íróemberben ama bizonyos »mélyzengésű húrt«? Nos, agyonszabályozott világunkban – hál’ istennek – erre még nem alkottak törvényt, úgyhogy ez a »valami« lehet »bármi«: egy őszi falevél aláhullása, egy madár furcsa bukfence a levegőben, vagy éppen szeretteink halála…” Ezt követően – 2014 decemberében – az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) Méhes György-debütdíját vehette át. Mit jelentenek a díjak Dimény H. Árpád számára?

– Mint már említettem, ifjoncként nem úgy viszonyultam a költészethez, ahogy most azt elvárom magamtól. Nem dolgoztam meg a kötetért, nem dolgoztam meg azért, hogy költőnek nevezhessenek. 2014-ben ért be az a munka, ami elsősorban az olvasásról és az írásról szólt. Akkor kaptam két, számomra fontos visszajelzést, a Székelyföld-díjat és az E-MIL debütdíját. Mindkettő visszaigazolás volt, hogy jó úton haladok.

– Többek között az Irodalmi jelen lírarovatában is közöl. Itt egy olyan szerelmes verset olvashatunk öntől (Adyde a csókod), amely Adyra is utal, őt is megidézi. Varga Melinda a Kortárs versdialógusok című írásában arról szól, hogy a rovatban megjelent költemények „beszélgetnek” egymással, pedig nem megadott témára készültek. Mi a véleménye a versek (költők) közötti „párbeszédről”?

– A klasszikusok mellett igyekszem napirenden lenni a kortárs költészettel, sok mindenkit olvasok, olyan költőket is, akik nem az én szájam íze szerint szólalnak meg. Úgy látom, a témáink valóban hasonlóak vagy azonosak, hiszen a költészet az élet köré szerveződik, és azt írjuk le újra és újra, azzal az igyekezettel, hogy mégis más és más legyen. Ilyen szinten beszélhetünk valamiféle párbeszédről, ami mégsem az. De létezik tényleges párbeszéd is. Saját példákat mondok. Fekete Vince a Film című versét Lövétei Lázár Lászlónak ajánlotta, tehát mondhatjuk, ők ketten beszélgettek. Ez olyan hatással volt rám, hogy megírtam a Film noir versemet. Beleszóltam, belekontárkodtam a nagyok dolgába. Vagy László Noémi Semmi himnuszát is mondhatnám, ami szintén elindított bennem valamit, és megszületett a mindenről című versem.

– Ezt írta nemrég a Litera folyóirat Netnapló rovatában: „Az őszinteséget szeretik az olvasók, mármint azt, ha az író kitárulkozik, teremtett világán keresztül beengedi őket valós világába, otthonába.” Hogyan és meddig engedi be Dimény H. Árpád, a költő „valós világába” az olvasót?

– Gyanútlanul és teljes bizalommal. Versírás közben nem működnek a fékek, a félelmek nem hétköznapiak, olyankor nem számít, mert nem tudatosul bennem, hogy védtelen vagyok. Nem gondolok arra, hogy a versekben leírt dolgokkal visszaélhetnek, és valószínűleg azért nem, mert az én világomban én vagyok a teremtő. Bármikor le tudom húzni a függönyt, megváltoztathatom a díszletet, lecserélhetem a szereplőket, vagy megváltoztathatom a történetek fonalát, hiszen bármennyire is őszinte a tartalom, az mégsem a valóság. Az olvasóban mindig ott marad a kétely…

– Ugyanebben a naplóban írja: „Három kicsi szív egyenletesen dobog, asszonykám elcsigázott teste hív”. Mit jelent önnek a család?

– Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a feleségem a múzsám. Értő múzsa, a gyerekeim pedig ebbe nőttek bele, lassan felfogták, hogy az ő édesapjuk egy kicsit más, egy kicsit furább, mint más apukák, de úgy érzem, büszkék erre. A fiaimmal írtunk már közösen gyerekverseket, amelyek hamarosan érkeznek a Székelyföld gyerekversszámában. A költő Dimény Árpád tudja a helyét a családban, rendszerint nem bolygatja fel a rendet, este jön elő, amikor már mindenki alszik, és a kicsi szívek, az alvó múzsa lélegzetének ritmusára ír.

– Ön nagyon aktív a „neten”, a közösségi oldalakon is. Az Apatológia olvasásába is bekapcsolta a közönséget. Miért? 

– Nevezhetjük ezt versmarketingnek is. Ha úgy vesszük, a kötetem egy termék, amit el szeretnék adni, és itt elsősorban nem a pénzre gondolok. A világháló, a Facebook sok jó lehetőséget rejt magában, az egyik éppen az, hogy általuk sokkal több emberhez és sokkal gyorsabban eljutnak a versek. Erre mások is rájöttek, sok költő, író – főleg a fiatalabbak – él ezzel a lehetőséggel, a piac itt is telítődik, ezért kell aktívnak maradnom. Fel kell hívnom magamra az olvasók figyelmét, majd fenn is kell tartanom az érdeklődésüket. Azonban van árnyoldala is ennek a szabadságnak, éspedig az, hogy ez a verskínálat nem megy át egy szakmai szűrőn. Folyóiratok esetében éppen ez határozza meg azok színvonalát. Kellenek az útmutatók. Az nem fejlődik, akinek egyetlen versét sem dobta vissza egyetlen szerkesztőség sem.

– Könyvbemutatókon, találkozókon gyakran folytat beszélgetéseket más költőkkel, írókkal (Jónás Tamással, Fekete Vincével, Varga Melindával stb.) Szívesen teszi ezt?

– Valójában szívesebben beszélgetek költőkkel, írókkal közönség nélkül. Lámpalázas típus vagyok. Persze minél több ilyen beszélgetést vezetek le vagy veszek részt benne, annál természetesebb lesz ez a fajta beszélgetés is. Amúgy meg úgy tartom, ez is a szakma része, elhívni más költőket, írókat a saját közegedbe, és bemutatni őket, munkásságukat. A múzsámnak is tartozom annyival, hogy a Haszmann Pál Múzeum „irodalmi műhelyét” megtöltsem élettel.

– A Költők a Sétatéren rendezvény keretében Király Zoltán, Lövétei Lázár László, Szálinger Balázs és Szentmártoni János mellett Fekete Vince önt is faggatta. Milyen volt a fordított szerep? Milyen élményeket szerzett a „sétatéren”?

– A fordított szerep is ugyanolyan lámpalázzal jár, vagy talán még többel, hiszen nem tudom, mit fognak kérdezni. A Sétatér-felolvasókörút felért egy csapatépítő kirándulással, jó társaságba keveredtem, olyan alkotókkal olvashattam fel, akiket emberként és költőként is tisztelek, akiknek a munkásságát ismerem, és akiktől sokat tanultam, most viszont úgy érzem, a barátaimnak is nevezhetem őket.

– A Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője. Mit jelent a szerkesztői munka a költő számára?

– A költő számára semmit, és mégis sok mindent. Egyfajta anyagi biztonságot, de alkotásra fordítható szabadidőt is, sőt – mint már a beszélgetés elején említettem – a szerkesztőnek köszönhetem, hogy egyszemélyes törzsemben nagyobb szerepet és több teret kapott a költő.