Beszélgetés Hadnagy Józseffel

– Kolozsváron született, de Dicsőszentmártonban nőtt fel, ott érettségizett. Meséljen gyermekkoráról, ifjúságáról!

– A keresztényeket is ellátó kolozsvári zsidó kórházban születtem. 1953-ban a szüleim Dicsőszentmártonba költöztek. Pista öcsémet és engem az apai nagyszülőknél helyeztek el Kolozsváron, amíg édesapám és édesanyám megfelelő lakást találnak az évenként gyarapodó családnak. Nehezen alakuló-fejlődő gyerek voltam, idegennek éreztem magam a betűk és a számok absztrakt világában. Emlékszem, édesapám gombokkal tanított számolni, és én nem értettem, mire való ez a hókuszpókusz. Miért kapnak a gombok más-más nevet, mint az emberek?

És azok a képtelen, sose hallott nevek, nem is nevek, hanem számok, katonás sorrendben. És amikor mondom ezeket a számoknak nevezett neveket egymásután, nem neveket sorolok föl, hanem számolok. Mintha létrát kellett volna megmásznom gombból készült ingatag létrafokokon. Mindig visszaestem, aztán kezdtem elölről. Pista öcsém már rég a létra tetején volt, amikor nagy nehezen felküzdöttem magam az ötig. Édesapámnak mentő ötlete támadt, és öttől tízig gesztenyével helyettesítette a gombokat. Így sem volt egyszerű, de talán mert a gesztenye nagyobb, élőbb, érdekesebb és férfiasabb, könnyebben boldogultam. Csendes, visszahúzódó, az ötös és hatos osztályzatok között bukdácsoló tanuló voltam az első öt osztályban, az olykor előforduló hetest vagy nyolcast a tudás könnyebb tájain mint megmászott, ég közeli  csúcsot ünnepeltem. Jól jött volna egy pionírnyakkendő, hogy kitűzzem azokra a magaslatokra, de nem adtak: csupasz nyakkal kellett végiggyalogolnom a távolságot otthon és iskola között. A gyermekkor világában az idő hosszabb, egy év annyi, mint száz, az ég közelebb, a csillagok elérhetők, ezért elhatároztam, hogy megszerzek egyet-kettőt azokból a csillagokból. Felcsaptam hát katonának. Erős hadsereget hoztunk létre, aminek az volt a titkos fegyvere, hogy csak tisztek alkották. Nekem a „legalacsonyabb”, a „hadnagyi rang” jutott, de bár itt is sereghajtó voltam, vitézebbül teljesítettem, mint a tanteremben. Futott előlünk a mindenkori ellenség, mint az ördögtől. Győzelmeink csak a Nagy Sándoréhoz hasonlíthatók. Ekkor történt, hogy szerelmes lettem. A könyvbe. Az egyik tiszttársam, gyöngédségből Caragiale egyik szájhős szereplőjéről Nae Cațavencu-nak kereszteltük át, tűzszünetekben olvasott, amit én nagyon furcsálltam. Ahányszor csak fölkerestem, mindig könyv társaságban találtam. Kölcsönadta A három testőrt, elkezdtem olvasni, föltárult előttem a történetek, a mondatok, érzelmek, gondolatok, más országok, más emberek színes világa, és azután már két fronton verekedtem, többet képzeletben, mint a valóságban, mert az előbbiben könnyebb volt csillagot szerezni. Homlokom, vállam, mellem tele volt csillagokkal.  Immáron mint világhírű hadvezér szereztem hervadhatatlan érdemeket. Annyira szerettem a könyvet, hogy a tanórákon is olvastam, fél szemmel, mert a másik szememet a tanáron kellett tartanom, nehogy meglássa a tudományok szentélyében elkövetett szentségtörésemet.  Oktatóim biztosan észrevették, de reménykedtek: ha a tudományok nem, talán a könyv embert farag belőlem.  A mindenkori ellenséggel kötött tűzszünetek egyre hosszabbak lettek, és én egyre többet olvastam. Tizennyolc éves koromban már túl voltam a világirodalom könyvtárakban elérhető nagyjain. Tartós békét kötöttem mindenkivel, és elkezdtem készülni a nagybetűs életre: érettségi, egyetem, később nyelvtanulás. 

– Első verseskötete, az Égő fák aránylag későn, 44 évesen, 1994-ben látott napvilágot.  Sosem próbálkozott azelőtt versírással?

– Elkövettem úgy négy-öt alkalmi verset. Templomban és esküvőkön olvastam föl őket. Kolozsváron, egyetemista koromban, egy hideg és magányos tél szorításában elkezdtem írni egy Jób-drámát. Egy magyarországi költő, akinek a nevére már nem emlékszem, elvitte, hogy majd elolvassa, azóta nem hallottam se róla, se a befejezetlen Jób-drámáról. Rossz lehetett nagyon. Nem huszonévesnek való feladat.  

– Emlékszik még az első, nyomtatásban megjelent versére?

– Nem emlékszem. De arra igen, hogy nyúlfarknyi rövidek voltak. 

– Kik voltak, akik biztatták illetve más „égtájak felé” kalauzolták pályája kezdetén?...

– A Jób-dráma után, emlékezetem szerint, egyetlen verset írtam János öcsém esküvőjére. Afféle pohárköszöntőt. Erről fénykép is készült. Huszonhét éves lehettem akkor. Azután körülbelül nyolc-kilenc évnyi szünet. 1980-ban Marosvásárhelyre költöztem, a Bolyai utcai számítóközpontban dolgoztam, és munkaidő után sokat mászkáltam a főtér környéki kávéházakban, vendéglőkben. Sok emberrel hozott össze az éppen üres szék: megkérdeztem, szabad-e, hát persze, jött a rendszerint szívélyes válasz, helyet foglaltam, bemutatkoztam, bemutatkoztak – akkoriban ez olyan természetes volt, mint fölszállni egy buszra –, és folytatták  a beszélgetést ott, ahol abbahagyták. Ha kedvem volt hozzá, magam is bekapcsolódhattam a társalgásba, senki nem vette rossz néven… Ismeretség ismeretséget fialt, így kerültem kapcsolatba a helybeli tollforgatók egy részével, Bögözi Attilával, Lokodi Imrével, Markó Bélával, Nemess Lászlóval, Somogyi Veres Károllyal, Vitus K. Györggyel és másokkal, akikre per pillanat nem emlékszem. Markó Béla meghívott egy felolvasásra a frissiben alakult Igaz Szó körre; jó pedagógus volt, mert először megdicsért, hogy az Égő fák szép vers, aztán ugyanazon a lapáton hozta a kritikát is, hogy „ez a vers nem szonett”.
1989 tavaszán valaki beajánlott Izsák József irodalomtörténész tanárnak, az Illyés-monográfia szerzőjének, akivel hetente egy órán át versről beszélgettünk. Biztatott, hogy írjak, tehetséges vagyok, de meg kell tanulnom a költői mesterséget. Azt is mondta: ne koptassam el magam, ne akarjak állandóan ott lenni a lapok hasábjain. (Ez a „veszély” azóta sem fenyeget...) 1989 ősze már hullatta változás illatú leveleit, amikor Izsák József azt mondta nekem: – Jóska, neked távlatra van szükséged, beszéld meg a családoddal, és menj át Magyarországra. 
Nem ez döntötte el szökésemet Magyarországra, nincs az a költői pálya, amiért kockára tenném az életemet, de ezt a tanácsát sose felejtem el, bármi is sugallta. Mint ahogy azt a tanácsát sem, hogy olvassam a nagy költőket, mert ők a mérce. Olvasom én lelkiismeretesen a nagyokat és a kevésbé nagyokat is, magyarul és minden nyelven, amit ismerek, és arra a következtetésre jutottam, hogy viszonylag kevés a nagy költő és nagyon sok a jó vers, amelyeket nem nagy költők írtak. A mindenkori költők nagy része elfelejtődik: Király László szerint a Kárpát-medence jelenlegi kábé kétezer költőjéből három-négyre emlékeznek majd – igaza lehet, a történelem ezt igazolja, de akkor az elismerésért vívott harc mezején elesett költőket közös sírba temessék, és állítsanak műemléket a sír fölé, mert nélkülük úgy nézne ki a Kárpát-medence költészete, mint egy város, amelynek csak templomai vannak. Vilcsek Béla szerint a kritika válságban van (Vilcsek Béla: A kritika válsága – A válság kritikája): az én olvasatomban azért, mert a csúcs kevés, sokan osztoznak rajtuk, és a levegő ritka, egyre ritkább. A sok beszéd erodálja a csúcsokat. A kritikának változtatnia kellene a természetén, ki kellene vonulnia a néptelen városok templomaiból, ahol egyetlen hallgatósága az üres padokban szunyókáló langyos csend. Szinte hallom a helyüket nem találó, unatkozó legyek zümmögését.    
Nagyot ugorva az időben, 1994 karácsonya táján, az Égő fák bemutatásakor Dicsőszentmártonban találkoztam Bölöni Domokossal. Ő lett az irodalmi apám. Rendszeres virtuális műhelymunka folyik közöttünk, amióta van világháló. Minden versemet elolvassa, ha szükségesnek tartja vagy megkérem rá, véleményezi őket – szerencsés ember vagyok: láthatom saját verseimet egy olyan ember szemével is, aki jelentős író, kitűnő műértő, maga is versel, tanár, lap- és könyvszerkesztő, irodalomszervező, szenvedélyes szörföző (az internet hullámain), ráadásul jóindulatú és önzetlen barát egy személyben. A hibáiról nem beszélek, mert azokat Elekes Ferenc – sebészi precizitással – már „kivesézte”. 
Ha már itt tartunk, hadd ejtsek egy dicsérő szót a Súrlott Grádics szépirodalmi folyóiratról is, amit Bölöni Domokos Elekes Ferenccel együtt hozott tető alá: egy volt középiskolai, irodalombarát osztálytársnőm a magyarországi folyóiratoknál olvasmányosabbnak, lélekmelengetőbbnek minősítette számomra is meglepő elragadtatással. 
Dusa Lajos is hasonló szerepet játszott pályám alakulásában. Évente négyszer-ötször összeülünk és műhelymunkázunk. Lajossal Barát Pál festőművész hozott össze, akit viszont Hunyadi László marosvásárhelyi színész révén ismertem meg a debreceni színészvendéglőben egy különös összekülönbözésnek köszönhetően.  Hunyadi László a szomszédos asztalnál egy színtársulat érdemeit méltatta kérlelhetetlen lelkesedéssel, s ez az ott ülők némelyikének nagyon nem tetszett, fölálltak, és elindultak Hunyadi László felé, hogy jobb belátásra bírják a vitatott színház erényeit illetőleg. Akkor Barát Pál, Zsiga unokatestvérem és jómagam is fölálltunk, és beékeltük magunkat Hunyadi László és a támadók közé. A vihar hamar elcsitult, és visszaült mindenki a saját asztalához. Barát Pál akkor beszélt nekem Dusa Lajosról, akinek később be is mutatott.  
Összegezve: kell a rosta, nem kell ebből presztízskérdést csinálni. Ha jól emlékszem, az M1 rádió egyik adásában hallottam, hogy Ágh István, Nagy László testvére, éjjel hívta föl egyik költőbarátját, hogy mondjon véleményt az éppen befejezett verséről. József Attila Fejtő Ferenc biztatására írta meg az Eszmélet kilenc strófáját a harmadik után. „Nem dörgölődzik sült lapocka/ számhoz s szívemhez kisgyerek – /ügyeskedhet, nem fog a macska/ egyszerre kint s bent egeret.” Befejezettnek tűnik, de mennyivel emelkedettebb az utolsó strófa négy befejező sora: „Így iramlanak örök éjben/ kivilágított nappalok/ s én állok minden fülke-fényben, /én könyöklök és hallgatok.” 

– 1989. október 11-én éjszaka hagyta el Romániát. Ha tudta volna, hogy jó két hónap múlva meggyújtják a változás reménységét fölcsillantó fényeket, akkor is elhagyta volna szülőföldjét?

– A feltételes múlt „maga a meddőség. Semmi se származik belőle, csak bánat és bánat. Életünk irracionalitásának egyik jelképe éppen ez” – írta Füst Milán az Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében. Lélekben sosem hagytam el a szülőföldemet. Ha fa vagyok, itt a lombom, ott a gyökerem, és a gyökér nem vet árnyékot. 

– Sosem bánta meg azon éjszakai döntését, amikor csupáncsak két „nagyhatalom”: a Sötétség és a Hold „állt rendelkezésére”…?

– Nem egy-éjszakai, hanem hosszú vívódás után döntöttem a „dobbantás” mellett. Akkoriban a zöld határon: lőttek! Ha meglátnak, nagy valószínűséggel el is találnak. Az én szempontomból az a világ végét, illetve halálát jelentette volna. Dehogy bántam! Örültem, hogy a hatalommal folytatott pókerjátékból ezúttal én kerültem ki győztesen. 

– Mit jelent több mint negyedszázadon át Kelet-Közép-Európa egyik legszebb városában, Debrecenben élni, alkotni, s néha-néha hazarándulni gyermekkori éveinek színterére?

– A kezdet nehéz volt. Éveken keresztül gályáztam Németországban, Amerikában. Németországban mészárossegéd voltam, később mosogatófiú. Az Egyesült Államokban utcaseprő, szobafestő- mázoló, takarító. Már negyvenhetedik életévemet tapostam, amikor magyar kenyérhez jutottam, idegen nyelvtudásomnak köszönhetően. Ha nem ismerem az angol, német, román nyelvet, valószínűleg most is falakat mázolnék az Egyesült Államokban, sepregetném Chicago szeles utcáit, vagy bevándorlónak adva ki magam, valamelyik bajorországi német vendéglőben mosogatnék. 

– Közgazdászként költő, költőként közgazdász. Mennyire talál(kozik) e két hivatás az életében?

– Sosem találkoznak. Nem erősítik, és nem gyöngítik egymást. Somerset Maugham angol írót parafrazálva: ha mint költő meglátom a közgazdászt, átkerülök az utca másik oldalára.   

– A nagy utazók mindig visznek magukkal valamit; ön mit hoz Erdélybe, és mit vesz magához választott szülőföldje ajándékául?

– Jóindulatot, barátságot, bort és verseket. Valamennyi verseskötetemet elsőként Dicsőszentmártonban mutatták be. (Kivétel ez alól csak a Kő és tükör között című kötetem.) Cserébe ugyanazt hozom vissza: jóindulatot, barátságot, bort és verseket. A szülőföldnek ihlető kisugárzása van. A költőn múlik, hogy ebből mennyi és milyen intenzitással épül be a versbe. 

–  Kérem, sorolja fel versköteteit. Gondolt-e arra, hogy áttér prózára is, esetleg naplót vezet?...

– Égő fák (Custos, Marosvásárhely, 1994), Szürkén túli fények, (Custos, Marosvásárhely, 1996), Mint szép mesék kalóza (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2000), Hajnaltól hajnalig (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2006), Labirintus (Rím Könyvkiadó, 2008, Budapest), Kő és tükör között (Hungarovox Kiadó 2014, Budapest). Írtam kisprózát is. Az elsőt, az Ahogy én láttam… című lírai publicisztikát egy budapesti újságíró kérésére követtem el. Megígértem, s ezt követően három-négynaponként hívott, hogy kész vagyok-e, mikor fejezem be?  Nagy bajban voltam, mert középiskolás korom óta addig csak képeslapra és levélpapírra fogalmaztam prózát. Lila gőzöm nem volt, miképpen fogjak hozzá, ennek az embernek meg valaki jó tollú költőként konferált be. Röstelltem már a „hamarosan elkészül, még egy kis türelmet kérek” fajta válaszokat, és megígértem, hogy másnapra meglesz. Meg is lett, a jég megtört, és azután írtam még néhány kisprózát: Egér a próteán, Halál a Maroson, Széllel szemben, Isten muzsikusa, Evolúció a Hargitán, Keresztapa, Levél az elnökhöz, Elveszett bárány, Mint Vénusz a Napra, és még valahányat. Erdélyi és magyarországi lapokban jelentek meg. Tizenvalahány évvel ezelőtt belekezdem egy kisregénybe, az első fejezeten nagyjából túl vagyok; egyelőre nincs időm befejezni. Naplót nem írok, lótnak-futnak a napok, nincs kedvük beszámolókat tartani nekem, mégoly rövideket sem. Sok jó és rossz hatás ér – de nem ez az érdekes, hanem az, ami mindebből leszivárog a lélekmélybe s ott összekeveredik azzal az ősanyaggal, aminek nincs neve (jobb híján tudatalattinak nevezzük) – feszít, repeszt, nyomaszt, visszakívánkozik a felső szférákba, bebocsátásért kiált abba az egyetlen világba, ami még szabadnak mondható: a versbe. 

– Több nyelven beszél és ír, köztük angolul, németül és franciául.  Mit fordított más nyelvből magyarra, illetve hány versét tolmácsolták román nyelvre?

– Sir Philip Sydney (1554–1586) szonettjeit ültettem át magyarra egy egyetemista diák kérésére. Nemrég John Donne (1572–1631) verseiből fordítottam le néhányat, közöttük a No Man Is An Island című verset. Jacques Prévert verseiből is lefordítottam pár darabot. Tavaly Elekes Ferenc verseiből is fordítottam: angolra. Jól fordítható költő. 
Üdvös volna az összes magyar verset angolra fordíttatni, mert a demográfiai előrejelzések szerint két-háromszáz év múlva aligha lesz magyar olvasó. Körülbelül húsz versemet fordították románra és franciára. Valamennyit Izsák Márta. A Târnava, Cetatea Culturală és a belgiumi Traversée szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg. 

– Most, a XXI. század elején egyre többen beszélnek a vers haláláról. Ön hisz ebben?

– Nem tudok elképzelni költészet nélküli kultúrát. Az önkifejezés legmagasabban szervezett formája. A vers a tudatalattiból, ebből a folyton forrongó lávapokolból, az ember legbenső lényéből tör föl a tudat és tudatalatti törésvonalán.  A versírás egyfajta vulkánkitörés: az így keletkező szöveg szinte automatikusan formába rendeződik, s valamilyen teremtő csoda folytán azonnal életre kel. A vers halálában éppúgy nem hiszek, mint ahogy nem hiszek a vulkánok halálában. Mint megannyi költő, egy darabig hallgatnak, hogy annál nagyobb erővel röpítsék magasba a mélység alvó tündéreit. 
Én magam is teszek róla, hogy ne haljon meg a vers. Meg szoktam kérdezni egyik-másik kollégámat, barátomat, küldjek-e egy kis lelki táplálékot? A családomat sem kímélem. 

– Sárkánykapuk c. versében ezt írja: „első, második, harmadik/ sárkány állja utunk./A negyedikig ritkán jutunk.”  Próbált már eljutni a negyedikig?

– Körülbelül tíz-tizenöt évvel ezelőtt fölvettem a magyarságot a veszélyeztetett nemzetek képzeletbeli listájára.  Sárkányokat vizionálunk a jelenből a jövőbe léptető kapukba. Édesapám tizenhárom sárkánynak vágta le a fejét, azaz tizenhárom kaput tett szabaddá a jövő felé. Sokszor mondta: gyerekek nélkül nem lehet nemzetjövőt építeni. Tizenhárman vagyunk testvérek, és mindegyikünk boldogult az életben. Édesapám családja unokákkal, dédunokákkal, gyerekei és unokái férjeivel, feleségeivel együtt, kiszámítottam, Dicsőszentmárton magyar lakosságának 1,4 százalékát teszi ki. Van egy Magyarország, amelyik meg se születik, mert elvérzik az első vagy második sárkánykapu árnyékában. Én az ötödik sárkánykapuig jutottam el. De sok testvérem, unokatestvérem eljutott a hetedikig, nyolcadikig, tizenkettedikig. Sajnos, jelentős hányaduk idegenbe kényszerült. Ők a jövő igazi, ma már mesébe kívánkozó fejedelmei. Jogart érdemelnének, nem vándorbotot.   

– Sok mindent eltervezünk életünk elején, aztán megállunk, s elfogadjuk, mintegy beletörődünk abba, amit elvégeztünk. Ön készített-e már ilyenszerű „leltárt?”

– Magánemberként, meghatványozva mindazt, amit elértem, beteljesült embernek mondhatom magam. Az árván maradt Robert Frost költő akart lenni, de a nagyapja egyetlen szomorú évet adott neki a költővé váláshoz. „Húsz évet kérek, nagyapa!” – könyörgött Robert Frost. Az öreg nem állt kötélnek, és Robert Frost kénytelen volt, kissé túlozva, az eke szarva fölé görnyedve írni verseit. Pontosan húsz év telt el így, amikor Angliában megjelent első két kötete, amelyek azon nyomban az amerikai költészet koronázatlan királyává tették. 
Mint költő úton vagyok. Összerakva a versírásra fordított időket, még egyetlen árva év se kerekedik ki belőlük, azt hiszem.  Költőkirály tehát nem lesz belőlem, már csak azért sem, mert semmi kedvem, hogy a következő tizenkilenc évet csak versírással töltsem. Nemrég, életemben először, beneveztem egy pályázatra, úgymond nyertem, de nem jelent számomra többet, mint egy ingyen fürdőjegy. Jobban örülök, ha valamelyik csöppet sem udvarias, kifinomult ízlésű író- vagy költőbarátom azt mondja: ez a vers jó. 

– Milyennek kell lennie egy jó versnek, hogy ne hulljon ki az idő szigorú rostáján?

– A jó vers a mélyből fakad, több évezredes felezőidővel. Nem lehet jó vers az, aminek a megértéséhez ezer-kétezer év múlva „ékírásszakértőket” kell fogadni.