Beszélgetés Borcsa Jánossal

– Széles körű munkásságának alapjai – hogy egyik önéletrajzi vallomásának szavait idézzem – „a mindenkori első számú magvetőktől”, vagyis a szülőktől, a családtól kapott örökségben keresendők. Ön szerint a mai gyermekek megkapják az „erkölcsi tudás magvait”, amelyek a majdani egész, érett emberré váláshoz oly szükségesek?

– Az erkölcsi alapértékeket nem lehet – úgymond – lecserélni, újakkal, divatosakkal helyettesíteni, azok kőbe vésettek. Isten tíz parancsolatától ma sem tekinthet el az ember. S mindezeket az értékeket tényleg nem lehet elég korán „termő talajba” átültetni. Móricz Zsigmond írta az Életem regénye című könyvében, hogy „tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” Azt tartotta, nem is kell tovább írnia élete történetét, mert addig minden megtörtént vele.

Minden ember számára fontos időszak tehát az első tíz év, megeshet vele minden. Részesülhet igaz szeretetből, megtapasztalhatja a jóságot és az igazságot, az erényeket, de ezek ellentéteit is, próbatételek elé kerülhet. Ilyen esetekben van szerepe a szülő, a család józan ítélőképességének, helyes példamutatásának. Egyre nagyobb szerepe van ugyanakkor – pozitív és negatív irányban egyaránt – a médiának és a virtuális közösségeknek, így aztán még inkább felértékelődik minden közvetlen és valóságos emberi kapcsolat az egyes kisközösségeken belül, a példaemberek, a hiteles elöljárók, az elhivatott vezetők szerepe. És ahogy látom, vannak ilyenek, s teszik a dolgukat. Reménykedjünk tehát!

– Szülőfaluja, Kézdiszentlélek épített öröksége, valamint a falu fölé emelkedő Perkő képe önnek „az otthon érzését, az elindulás és hazatérés biztonságát jelentette. És egyfajta jogos büszkeséget.” Mit gondol, a mai fiatalok felismerik és értékelik ezeket a kincseket, amelyeket szülőfalujuk, egy adott hely nyújthat, vagy önazonosságuk keresésében más dolgokra tevődik a hangsúly?

– Nem egyik napról a másikra zajlik le az ember önazonosságának megtalálása. Tévutakkal és buktatókkal járó folyamat ez mindenkor, de az igénynek élnie kell az emberben, hogy helyét betölthesse, feladatát jól elláthassa. Az utóbbi negyedszázadban Európának ebben a régiójában is élhetünk a mozgásszabadság jogával, valóságosan megtapasztalható mindaz, amit a külföld, a nagyvilág nyújt, szembenézhetünk sokféle kihívással, sőt kalandoknak, csábításoknak is lehet engedni. Úgy vélem azonban, kevés az, aki képes a szülőhelyhez kapcsoló hajszálgyökerek elmetszésére, akit nem indít meg egy-egy hazai emlékkép, hangulat vagy íz.

– Írói, valamint könyvkiadói munkássága során érezhető-e, hogy lélektől lélekig eljutottak az olvasókhoz üzenetei? Lehet-e beszélni vidékünkön, Kézdivásárhelyen és környékén állandó, igényes olvasói rétegről?

– Kritikusként és irodalomtörténészként eleve egy szűkebb érdeklődő és olvasói körhöz szól az ember, habár én az új művek megismertetésében hasznosnak látom a rövid és olvasóbarát könyvismertetőket, továbbá a klasszikus irodalmi műveltség terjesztését, az örökségre való emlékeztetőket, sőt ilyenek írásától soha nem is zárkóztam el. Egy-egy díj és elismerés egyértelmű visszajelzés számomra, hogy munkámnak értelmét látja a szakmai befogadó közönség, de gyakoriak a közvetlen, személyes olvasói visszajelzések is. Egyik megyei napilapunkban nemrég közölt kisesszémmel kapcsolatban például valaki úgy fogalmazott, hogy abban az irodalmi ismeretek a való életünkből vett tényekkel ötvöződnek. Élet és irodalom mindenkori kérdésének frappáns megfogalmazásával szembesülhettem. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy üzenete tényleg eljutott az olvasóhoz. Persze, tudom, az utóbbi tíz-húsz évben nálunk is átalakultak az olvasási szokások, nem lehet nem tudomást venni arról, hogy a könyvesboltoknak megcsappant a forgalma, vagy hogy egy komoly társadalmi réteg már nem a nyomtatott könyv útján jut ismeretekhez vagy olvasói élményhez. De azért még nem jött el a Gutenberg-galaxis vége…

– Az irodalomkritikus hivatását illetően fogalmazta meg többek között, hogy „a kritikusnak teljes embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, és van tudása és élettapasztalata.” Nem lehet könnyű egy ilyen feltételrendszernek megfelelni.

– Tulajdonképpen a magyar hagyomány kötelez engem ezen a téren is, mindenekelőtt a 19–20. századi magyar irodalomkritikai és esszéirodalom, mondjuk a reformkortól a ma is alkotó mértékadó nagy írástudóinkig, akik felfogásában nemzet és haladás, magyarság és európaiság gondolata sohasem vált szét, akik egyik kérdést a másik ellenében sohasem játszották ki, s hivatásukat emberként és magyarként élték meg, akár mostoha vagy ellenséges társadalmi vagy politikai körülmények között is.

– „Talán a természetest érdemes megragadni és bemutatnia a tanárnak, hogy egy szerves értékrend alapjainak lerakásában, illetve kimunkálásában része lehessen” – írja egyik frissen megjelent kisesszéjében. Pedagógusi munkájára visszatekintve elmondhatjuk, ön is e kimunkálás részese volt. Mennyire tud egy mostani pedagógus a természetest megragadva nevelni, amikor annyira elrugaszkodott a világ ettől az értékrendtől?

– Ma is érvényes a bibliai példázat a sziklára épített házról. Ne gondoljuk, hogy alapok, örökség és fokozatos, áldozatos munka nélkül tartós lesz az, amit felépíteni szeretnénk. Nyilván azt se gondoljuk, hogy valamiféle új embert képesek vagyunk „létrehozni”. Hallgatva mindig a tapasztalatra és a józan észre, csak segíthetni áll módunkban – divatos és vakon követett elméletek nélkül –, hogy a ránk bízott teremtmény kiteljesíthesse azt, amiért a világra jött.

– Most is aktuálisnak tartja nemrég megfogalmazott erkölcsi intelmét, miszerint: „Se fű, se fa, hanem saját magad csonkítatlan, épen megőrzött valója légy!”?

– Sok minden szeretne lenni gyermekkorában, de talán felnőttként is az ember. Napjainkban mindenekelőtt sikeres és híres ember szeretnénk lenni, nagyon elcelebesedtünk, VIP-esedtünk. A kocsink rendszáma is ezt adja tudtára környezetünknek. Nincs két egyforma teremtmény, tehát ember sem. Ki-ki arra legyen büszke, ami benne nem másnak az utánzata, hanem az ő igazi valója. Hiszen még az a képletes megfogalmazás sem fedi kinek-kinek az igazi valóját, miszerint legyen az ember fű, mert az – úgymond – a zord időben meghajol, de nem pusztul el, vagy hogy legyen az ember fa, amely inkább derékba törik viharban, minthogy meghajoljon…

BORCSA JÁNOS

Borcsa János kritikus, irodalomtörténész, tanár és könyvkiadó 1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen. Az általános iskolát Kézdiszentléleken, szülőfalujában, középiskolai tanulmányait pedig Kézdivásárhelyen, az elméleti líceumban végezte. 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. 1976–1977 között a kézdivásárhelyi reál‒humán líceumban, míg 1977–1990 között a szentkatolnai általános iskolában tanított. 1990–1991 között a kolozsvári Dacia Könyvkiadó lektora és a Jelenlét című lap szerkesztője volt. 1991–1992 között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, majd 1992–2012 között a szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskolában tanított.
Tagja a Romániai Írók Szövetségének (1990), a Magyar Írószövetségnek (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (2002), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1994) és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének.
Tudományos fokozatai: az irodalomtudomány doktora summa cum laude minősítéssel (Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2000); a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja 2008-tól.
Szakmai kitüntetései, díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja 1986-ban, A Hét Nívódíja 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének díszoklevele 1997-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának Apáczai-díja 2012-ben, a Székelyföld  című kulturális folyóirat díja 2014-ben.
Részt vett nemzetközi irodalomtudományi konferenciákon és írói tanácskozásokon: Kolozsváron (1992, 1996, 2001, 2002, 2003, 2006), Budapesten (1993), Pozsonyban (1998), Árkoson (1994, 1996, 2009, 2012), Hargitafürdőn (2001), Kovásznán (1997), Gyergyószárhegyen (2012, 2014).
A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának vezetőségi tagja 2002–2007 között.
1998-ban Kézdivásárhelyen megalapítja és azóta vezeti az Ambrózia Kiadót.
Szentkatolnán a Bálint Gábor- és Bálint Benedek-ünnepségek és emlékkonferenciák egyik szervezője (1994, 1996, 2004, 2009).

Önálló kötetei:
Megtartó formák. Kísérletek. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984.
Szövegközelben – létközelben (tanulmányok), Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1994.
Szövegszigettenger (glosszák, kritikák, tanulmányok), Kolozsvár, Komp-Press, 1997
Méliusz József (monográfia), Bukarest–Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2001.
Irodalmi horizontok (reflexiók, tanulmányok, interjúk), 1995–2004., Kolozsvár, Komp-Press, 2005.
Őrzők és ébresztők. (Publicisztikai írások és kritikák, 1974–2006.), Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2007.
Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008., Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2009.
Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012.
Nehéz hűség. Jegyzetek. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2014.


www.morfondir.ro