Beszélgetés Kapui Ágotával

– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről!

– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Én voltam a figyelmük középpontja, szeretetük tárgya, mindenki az én kívánságomat leste. Nagyanyám mindig azt főzte, amit szerettem és az ebédem mellől még végzős diákkoromban sem hiányozhatott a szelet csokoládé.

A kényeztető szeretet mellett azonban sok volt az elvárás, két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, figyelték az eredményeimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Így történhetett, hogy a teljes Zola-sorozatot elolvastam már kilencedikes koromig. Kisgyermekként nagymamám sokat olvasott nekem, rengeteg népmesét, Benedek Eleket, majd Grimmet, Andersent, és mindent, ami a meseirodalomhoz tartozott, mert soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be ne rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára, Kosztolányira. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája. Édesapám a Bánátból jött és benősült egy székely családba. Először tanfelügyelő volt hosszú évekig, majd a 2. sz. Líceum (népnyelven „leány lici”) aligazgatójakén irányította az iskolát. A kosárlabda szerelmeseként abban reménykedett, hogy majd én is sportoló leszek, követve a példáját. Nagy csalódás lehetett számára, hogy alacsony maradtam, és egész életemben képtelen volta elkapni egy labdát. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol megismerkedhettem a többnyelvűséggel, hiszen magyarok, románok, németek és szlovákok éltek jó szomszédságban, beszélték egymás nyelvét, tisztelték egymás kultúráját. Nagyapám kovács volt, és a napi megterhelő munka után, a mennyezeti lámpa alatt állva olvasott hajnalokig, gyakran németül és franciául is. Csendes, kulturált, udvarias ember volt, aki inkább egy értelmiségi benyomását keltette, csak a kezei árulkodtak arról, hogy milyen kemény fizikai munkát végez.  Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett engem, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam. Jól tanultam, versenyekre jártam, díjakat nyertem és megpróbáltam mindenből úgy teljesíteni, ahogy a szüleim elvárták tőlem azért, hogy szombatonként elmehessek buliba, találkozhassak a barátaimmal és normális, átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhessem magam.

– Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma már oktalanul „elhíresült” Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, 70-es évek elején?

– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, hiába kényszerítették rá csak azért, hogy múltját, hagyományait elfeledje, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, olyan tudást kaptam itt, amelyből egész életemben megéltem, bárhová is sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Magyarországi éveim alatt értettem meg igazán, hogy milyen szerencsés voltam, hogy mikós diák lehettem.

– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol „kötöttek ki”: a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy az újságszerkesztők asztalán?

– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Ma már nem írok verset, de most is emlékszem, milyen volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szó, egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, és rögtön arra késztetett, hogy bezárkózzam a szobámba és továbbgondoljam, papírra vessem, játsszam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… Már általános iskolásként szerettem ezt a „játékot”, és izgatottan vártam, mi fog belőle kikerekedni. Siettetni nem lehetett, nem akkor jött, amikor akartam, de ha jött, tudtam, hogy ebből a „játékból” valami kialakul, és én ezt szeretném érezni egész életemben. Rettegtem a névtelenségtől, hogy egyszer elfelednek, azért is érintett meg kora kamasz koromban a mulandóságtól való félelem. Akkor határoztam el, hogy a nevemet soha nem adom fel, amíg élek, nem fogok asszonynév mögé rejtőzni. A halandóság tudata, ennek elfogadása nagyon lassan került a helyére bennem, és hogy nem lettem költő, annak rengeteg külső és leginkább belső oka van, mert a világ és az egyén is változik. A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoport Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról, megtanultam tőle, hogyan kell egy rovatot megtervezni, felépíteni, a szerkesztés ábécéje mellett emberileg is nagy hatással volt rám.

– Ki biztatta elsőbben és később is, hogy elinduljon ama „kaptatós”, olykor égbe emelő irodalmi kapaszkodón?

– Berde Zoltán tanár úr indított el ezen az úton, majd úgy hozta a sors, hogy megismerem Kányádi Sándort, akit a későbbiekben szellemi apámnak tekintettem. Az irodalmi olimpia az 1970-es években nagyon rangos megmérettetés volt, amelyet Kolozsváron rendeztek minden évben középiskolások számára. Aki ott az élmezőnyben végzett, annak lehetősége nyílt arra, hogy ismertté váljon. A zsűriben híres írók-költők, újságírók és irodalomszervezők voltak, a győztes dolgozatokat lehozták az Utunkban, és fórumot biztosítottak a fiatal költőpalántáknak a megjelenéshez. Az 1974-es irodalmi olimpiát sikerült megnyernem, és akkor éreztem először (és tán utoljára) életemben, hogy enyém a világ. Ez az euforikus hangulat nem tartott sokáig, de életem egyik legszebb korszaka volt. K. Jakab Antal az Utunkban megjelentette az egyik versemet, majd a Korunkban, a marosvásárhelyi Igaz Szóban is jelent meg egy-egy írásom. Kányádi Sándornak köszönhetően megszerettem a gyermekverseket, az ő hatására kezdtem én is írni. Így nyílt meg számomra a Napsugár, az akkori gyermeklap, amelyet igen rangos költők-írók szerkesztettek. Megismerem a főszerkesztőt, Farkas Jánost, majd Bajor Andort, Fodor Sándort, a halhatatlan Csipike-könyvek íróját. Jó volt köztük lenni, azt hittem, ha elvégzem az egyetemet, én is velük dolgozhatok majd, amire kaptam is ígéretet.

– Emlékszik még első versére, amelyik megjelent nyomtatásban?

– Az első igazi megjelenés, amely elhúzta előttem a költővé válás lehetőségének mézesmadzagát, az Utunkban volt, az irodalmi olimpiát követően. A Otthon című versem lázadónak számított az otthoniak szemében. A szüleimnek fájt, hogy szeretetüket és törődésüket béklyóként élem meg, és úgy érzem, hogy korlátoznak a szabadságomban. Büszkék voltak, de ugyanakkor éreztem hangjukban a szemrehányást és a csalódottságot. 

– Miért választotta épp a magyar-francia szakot a kolozsvári BB Egyetemen?

– Valahogy ez olyan magától értetődő dolog volt, természetes, mint a lélegzetvétel. Tanárszülők gyermekeként ez volt a példa és a küldetés számomra. Beleszülettem ebbe a közegbe, erre készítettek egész életemben. A családi legendárium számon tartott egy francia kötődést is. Apai dédnagyanyám Elzász-Lotaringiából származott, telepesként került családjával a Bánátba. Franciák voltak, ezt a nevük is őrizte. Édesapám fontosnak tartotta, hogy megtanuljam a nyelvet, hiszen a nagyapám is beszélt és olvasott franciául. Különórákra jártam, hogy jól felkészüljek a felvételire, mert a hetvenes években a bölcsészkar (filológia) elit helynek számított, ahová nehéz volt bekerülni. Különösen magyar szakra, mert kevés volt a hely. Már akkor is tudtuk, hogy miért képeznek olyan kevés magyartanárt. Ezzel a hátsószándékkal épp azt érte el az akkori hatalom, hogy a tanáraink nagyon komolyan vegyék a képzésünket, és küldetéssel indítsanak el a magyar falvakba tanítani. 

– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemista éveiben az ott élő költők, írók közül?

– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött és a városhoz, amely számunkra a világ közepe volt. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Színház, opera, Gaál Gábor-kör, koncertek, táncház, előadóestek, kiállítások… Jó volt ott lenni mindenhol, érezni a pezsgést, a létezés, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Volt, aki észrevette és óvatos volt, volt, aki nem. Én sem hittem sokáig, hogy engem is megfigyelnek, és „bűneimet” lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.

– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?

– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. El kellett fogadnunk, ami ránk méretett, mert ha nem, vissza kellett fizetnünk a román államnak a belénk fektetett képzési összeget. A nagyvárosokba nem lehetett bekerülni, Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez is a diktatúra találmánya és kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket lehetőleg a legeldugottabb román falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Kevés magyar szakos állás volt abban az évben, inkább a mellékszakunkkal választhattunk valami világ végi kistelepülést, ahol senki nem beszél magyarul. Én a Szilágyság egyik nagyközségében, a magyar többségű Sarmaságon kaptam katedrát, de nem maradtam ott, mert egy súlyos magánéleti válság, egy balest és az ennek következtében elszenvedett sérülés megakadályozott ebben. Így kerültem haza Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrény gyárban. Ekkor kezdődött el életem legmélyebb és legreménytelenebb időszaka.

– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei, és miért nem jelenhetett meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar fiatalok dobbantottak?

– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadónak az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Később, már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát „kukába dobták”, mert elhagytam az országot, tehát „hazaárulóvá” váltam. Furcsa volt, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat. Néha azért jött egy-egy engem igazoló hír is, például magyarországi költő-író barátaimtól, vagy a Párizsi Műhely című emigráns folyóirat főszerkesztőjétől, aki lehozta a Mire emlékeznél című versemet és további közlési lehetőséget is ígért.

– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi csak így: tg-secuiesc-i...

– Figyeltek és megfenyegettek. Ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. Soha nem akartam máshol élni, mint a szülőföldemen, és eszembe sem jutott volna, hogy elhagyjam azt, ha nem történik meg az ominózus eset. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő a legmegalázóbb időszaka volt az életemnek. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer kiszabadulok onnan, mert olyan volt számomra, mint egy börtön. Még most is álmodom róla néha. 87-ben valami reménysugár csillant meg, mikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel átkerülhetek egy testhezállóbb rovathoz. Meg is írtam az első riportomat, amely tele volt a hozzá nem értésből fakadó hibákkal, de Gajzágó Márton segített helyrehozni azokat. Még egy-két cikk következett ebben a témában, és az akkori főszerkesztő megígérte, hogy felvesz, amint lehet. Ez a várakozási időszak azonban gyanúsan hosszúra nyúlt, majd ’88 tavaszán váratlan dolog történt. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol egy teremben elvtársak ültek egy hosszú asztal mellett (köztük szekusok is). Konkrétan megfenyegettek, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Mit gondolok, miért nem jelennek meg mostanában a verseim? Azért, mert kritikus és lázító hangvételűek, ami veszélyes és tűrhetetlen. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás, megsemmisítő volt és roppant megalázó. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.

–  Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határállomást. Nehéz volt az a bőrönd vagy sokkal nehezebb volt az a másik „csomag”, a szülőföldszeretet? 

– Soha nem cipeltünk akkora súlyt, mert abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Ha én akkor tudtam volna, hogy még másfél évet kell csak kibírni a Ceausescu-rezsim bukásáig, akkor összeszorított fogakkal is, de kibírjuk. Csak sajnos akkor úgy tűnt, hogy ez a „mitikus monstrum” örökké élni fog.

– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?

– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társas élet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártya-partik világa, az a gondtalan és tékozló társadalmi eseménysorozat, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer Vay Sarolta/Sándor izgalmas életművével is megismerkedhetem, és társszerkesztőként részt vehetek verseskötetének sajtó alá rendezésében. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Újra szerelmes lehettem a hivatásomba: a magyartanításba, a diákszínjátszásba. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.

– Sok költő egy adott pillanatban „leáll”, azt mondja: megírta, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó... Miben reménykedhetünk az Ön esetében?

– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Ezek szép feladatok, nem is kívánok mást vagy többet. 

– Egyetlen verskötete jelent meg, Variációk a szabadságra. Gondolt-e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota-válogatást tesz az olvasók asztalára?

– Nincsenek ilyen ambícióim. A világ megváltozott, ma már az ifjú titánoké és a „szlemmereké” a tér, nincs már szükség a költészetre, az enyémre aztán egyáltalán nincs. Megdöbbenek sokszor, hogy az emberek mennyire nem értik a verseket, és még a műfajt sem tudják beazonosítani. Nem ismerik a szabad vers fogalmát, nem tudnak különbséget tenni (tisztelet a kivételnek) a fűzfapoézis és a művészi megfogalmazás között. Aki kínrímeket gyárt, az már költő, és ha a mondanivaló nem elég explicit, hanem valami szellemi erőfeszítést is követel az olvasótól, akkor az érdektelen. Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki kötőnek született, az diktatúra, fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költő-sorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.

– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?

  – Van, amit velük együtt szerkesztettem és van, amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel, a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa összegyűjtött Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amely a költő néhány versének román, orosz, ukrán, lengyel, szlovák, szlovén, német, francia, olasz,bolgár, svéd stb. nyelvű fordításait tartalmazza). Továbbá részt vettem az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, valamint A gyóni nagymamánál című visszaemlékezéseit, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét és a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított nemzettársainknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem A dabasi csodadoktor című kiadványt, amely az erdélyi származású Lelik Ferenc traumatológus életét dolgozza fel, valamint a Két, istennel beszélő ember című kiadványt, amely Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érek és édesapja életét foglalja össze. Mindkettő a Díszpolgári portrék sorozatban jelent meg.