Beszélgetés Kocsis Istvánnal
Fotó: www.nava.hu

Beszélgetés Kocsis Istvánnal

– Sokat fogunk beszélgetni íróvá válásának rejtélyeiről, majd drámaírói és történetírói munkásságáról, de kezdjük előbb gyermek– és ifjúkorával!

– Édesapám, amikor én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Mónika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült. Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre”: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet.
Azt leplezte le a világosság, hogy dehogyis érdekelt engem, mi kell a kisborjúnak, az érdekelt, hogy édesanyámnak kifejezésre juttassam, mennyire szeretem... Nagyon szeretem, tehát le ne tegyen az öléből... A háború már folyt, emlékszem a költözésünkre és édesanyám magyarázatára is: azért költözünk a magasan fekvő Medgyeshegyre, mert oda autók nem tudnak feljönni az idegen katonákkal. Édesapám gondoskodott így rólunk, hisz sejtette, hogy elviszik katonának. Be is vonult, emlékszem szomorú búcsúzkodására. Medgyeshegyre mégis feljöttek az orosz katonák, de csak azért mondom el, mi történt, amikor megjelentek, mert édesanyám magatartása egészen rendkívüli volt! Összeszedték ott is az órákat az orosz katonák, akik nem is oroszok voltak, lóháton jöttek, s ha a házunk előtt leugrottak a lóról, édesanyám már ott is volt a kapuban kenyérrel és sóval; egy orosz regényből olvasott a kozákok szokásairól, és reménykedett abban, hogy hiteles az a könyv. A kozákok el is fogadták a kenyeret, törtek belőle, belemártották a sóba, ették, ittak rá, és nem jöttek be a házba. Megmaradtak az óráink is! A kozákok aztán nem jöttek többet. Jött helyettük egy román katona, ordítozva érkezett, az udvarra terelt minket, a falhoz, s azt kiabálta, jött kivégezni a magyar tanító családját. Dórika nővérem sírt, biztosan megértette, amit a katona mondott, s hogy miért hadonászik a puskájával, az egyéves Albert öcsém is ott volt édesanyám karjában, de édesanyám mintha nem is félt volna, határozott hangon kérdezte a katonától, kitől tudta meg, hogy ő dugdos a tolvajok elől egy vadonatúj német fűrészt; ő előveszi, hogy egy ilyen kedves és jó embernek odaadhassa. A katona szabadkozni kezdett, a puskáját ledobta a földre, elindult édesanyám után a fáskamra felé, édesanyám kiabált, vegye fel a puskát, a gyerekek... A katona vidáman mondta, nem töltötte meg, sejtette, hogy ért a jó szóból az igazgatóné nagyságos asszony. A kapu felé tartott már, vállán a hatalmas fűrész, és kiabálta, hogy ő falubéli, és a magyar tanító családja az ő védelme alatt áll. Kucsmásan, furcsa civil ruhában jött haza a háborúból édesapám, szótlan volt, nagyon komor, s napok múlva eltűnt, édesanyám meg felpakolt minket egy lovas fogatra; éjszaka lehetett, emlékszem a csillagos égre, ahogy vitt Szatmárnémeti felé a szekér. Rokonoknál hagyott minket édesanyám, és eltűnt ő is. Két évtized múlva tudtam meg, hogy édesapám Mátészalkára ment az öccséhez, mert sejtette, hogy visszaállítják a trianoni határt; ő a másik oldalon akart tanítani, talált is tanítói állást Mátészalka mellett, üzent édesanyámnak, hogy viheti a családot, ment is édesanyám, gyalog, a gyerekek nélkül, nem vitte magával csak az ékszereit, hogy az útját álló katonákat megvesztegethesse, s visszahozta édesapámat. 
 
– Volt-e még valamilyen „rejtélye”  gyerekkorának, amit el szeretne mondani?... 
 
—Legnagyobb rejtélye a gyerekkoromnak, hogy első barátaim nem gyerekek voltak, hanem idős emberek… Lehetséges, hogy nem fogadtak volna be maguk közé a felnőttek – de nem a középkorúak, hanem a község bölcs öregjei! – kisgyerek koromban, ha nem lett volna fehér a hajam. Igaz, hatéves koromban már szőkülni kezdett. Nagy rejtély egyébként az én fehér hajam, hisz a szemöldököm nem volt fehér. Olyan szőke hajam volt, amelyet már nem lehetett szabad szemmel megkülönböztetni a fehértől? Mindegy. Az volt a fontos, hogy mint fehér hajút a falu idősei megtűrtek maguk között. Bölcs öregemberek voltak, s a hosszú téli estéken volt idejük beszélgetni. Nem meséket mondtak, úgy mondták egymásnak a történeteket, mintha én ott se lettem volna. Legszívesebben háborús történeteket meséltek. Az öregebbek az első, a fiatalabbak a második világháború történeteit mesélték. Volt olyan is közöttük, aki végigharcolta mindkettőt. Ha édesapám is megjelent – többnyire éppen értem jött –, helyet szorítottak neki, és folytatták a beszélgetést, igaz, csak addig, amíg a világ legtermészetesebb módján szünetet nem lehetett tartani, s akkor – koccintás után – mintha átváltoztak volna kisiskolásokká, osztálytársaimmá. Édesapámra függesztették a tekintetüket, hogy na, tanító úr, tanuljunk akkor egy kis számtant, ne tudjanak becsapni minket a vásárban. De most következik a legfontosabb, az, ami sok mindent megvilágosíthat! Volt olyan is az öreg bölcsek között, akinek a megérkezésekor nem lehetett folytatni a beszélgetést! Ezekről én ma szívesen írom, hogy szakrális fejedelmek trónus nélkül. De szívesen írt róluk Nyirő József is, Wass Albert is. „[...] a fák közül szép csendesen kiballag vén Üdő Márton – írja Nyirő –, az erdők apja [...] Egyedül Ajnádinak nyújt kezet, de neki is vígan, fensőbbséggel, mintha maga a jó Isten ereszkedett volna le pár szóra hozzá...” Amiről beszélek, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, mi is volt a rejtélyes szakrális hierarchia. Hát mi is ez? Az újabb korok történelmének egyik legnagyobb titkára hívom most fel a figyelmet, arra, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól eltekintve: a hivatalos hierarchia és a szakrális hierarchia – utóbbit ma már rejtőzködőnek is nevezhetjük. A tisztségnek, amelyet visel a szakrális hierarchia feje – ha nem azonos a hivatalos hierarchia csúcsán állóval –, hát e tisztségnek a neve: szakrális fejedelem trónus nélkül. Menjünk most vissza egy kicsit az időben! Mit is akarok mondani? Döbbenetes, hogy a Mohács utáni Magyarországon is a nagy drámai helyzetekben igen gyakran oly erős fénnyel ragyogott fel az a rejtélyes szakrális hierarchia, hogy elhomályosította a hivatalos hierarchiát. Ez történt a reformkorban, s a reformkor sok rendkívüli eseménye ezért tűnik a mából visszatekintve csodaszerűnek. Ilyen időszakban a meghatározó személyiség nem a hivatalos hierarchia első embere, hanem a szakrális hierarchia csúcsán álló, vagyis a trónus nélküli szakrális fejedelem. Ilyen volt például Széchenyi István... De vannak idők – s az én gyermekkorom is ilyen időben telt –, amikor a trónus nélküli szakrális fejedelem szerepét nem töltheti be olyan nagy ember, mint Széchenyi István, s akkor lehet, hogy éppen öreg fölműves emberek a trónus nélküli szakrális fejedelmek. Akik az ősrégi hagyományok legjobb őrzői! S éppen onnan lehet biztosan tudni, hogy az én öreg barátaim között is volt trónus nélküli szakrális fejedelem, hogy Avasújvárosban méltóképpen őrizték a nagyon régi hagyományokat. Az én öreg barátaim gyakran felmentek a falu szőlőhegyének présházaiba, sok száz esztendős szertartással itták a maguk művelte szőlő borát, s közben nemcsak szépeket meséltek, de szebbnél szebb népdalokat énekeltek. Nem illett kétszer elénekelni ugyanazt a népdalt. Sokat gondoltam rájuk, amikor a Szent Korona-tagság közjogi fogalmáról írtam! A mellérendelés elvéről. Bármelyikükre rá lehetett volna bízni egy országot. Ők még olyan korban élték le életük javát, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana határozott meg. Magatartásukkal mintha példázták volna, hogy a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette.
 
– 1952-ben elveszti édesapját, ami hatalmas lelki traumát jelent egy 12 éves gyermeknek...
 
- Igen, 1952 volt a legtragikusabb év gyermekkoromban. Elvesztettük édesapámat, 39 éves volt. Soha nem betegeskedett. Felmászott egy hatalmas hársfára, teának szedte a levelét. A fa alatti kerítésre esett. Eltört a hátgerince a szíve táján... Elvitte a mentő. Nagymamát akkor sem értesítette senki. Telefon egy, ha volt Apahegyen... Táviratot lehetett volna küldeni. Jött nagymama, nem kérdezte, hol a fia, mi történt vele, csak hajtogatta, hogy elkésett. – Egyből a szatmári kórházba kellett volna mennem – siránkozott. – Hat napig élt még édesapám. Nem engedték, hogy meglátogassam, s én ebbe belenyugodtam. Ezt sose tudtam megbocsátani magamnak! Egyik napról a másikra szegényekké, kiszolgáltatottá válhattunk volna, ha a tantestület és az egész község nem úgy viselkedett volna, mint akik örök hálával tartoznak édesapámnak. Édesanyámról pedig ezután derült ki, hogy anyatigrisnek született.
 
- Térjünk rá saját munkásságára. Író, drámaíró, történelmi tanulmányok és történelemkönyvek szerzője. Megküzdenek-e ezek egymással az Ön személyében? 
 
– Ifjabb koromban, legalább két és fél évtizedeken át szinte kizárólag szépirodalmat (elsősorban drámát, de novellát és re­gényt is) írtam, és bár van már két évtizede, hogy inkább a történe­lemtu­do­mánnyal foglalkozom, a drámaíráshoz is igyek­szem hű maradni. Igazolom ezt azzal, hogy történelemkönyvek írása köz­ben (1991 és 2015 között) két tucat drámát írtam. E drámák között ott van néhány régi színművem új vál­tozata és az újak: A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Ko­rona), Jászai Mari (A meg­koszorúzott), A nagy játékos, Árva Bethlen Ka­ta, A kiválasztott (Báthory István), Déryné, Magellán, Megszámláltatott fák, Tárlat az utcán (Vincent van Gogh), A kitüntetés (Bo­lyai Farkas és Bolyai Já­nos), A királynő aranyból van (Stu­art Mária), „Ma­gyarországnak fényes tüköre” (Hunya­di Má­tyás), A Tér (monodráma Bo­lyai Jánosról), Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit), Fény­híd (monodráma három es­tére, három színésszel Széchenyi István életéről), A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna), A Fény éjszakája (Németh László és hősei)… A felsorolást még folytathatnám.
 
– Igaz-e, hogy sok drámáját többször is újraírta?
 
– Igaz. Ha régi drámáim újra megjelennek, akkor bizony én igyekszem tökéletesíteni őket. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolc­va­nas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi en­nek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megkö­zelíteni. Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához köze­lebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi da­ra­bom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. Pe­dig nem akar­tam, hogy így legyen. Azért volt szük­sé­gem az új „szín­játszó sze­mélyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A ko­rona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bo­lyai Jánosról is írtam egy új mo­nodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámámat talán még mindig nem fejeztem be. (Leg­jobbnak természetesen az idén írt változatát tartom.) A Vincent van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik több személyes) sok változata közül is azokkal vagyok elége­dett, amelyeket nemrégiben fejeztem be.
 
  –  Sokat olvastam arról, hogy nagy sikerrel játszották A Fény éjszakája című drámáját. Beszélgessünk erről!
  
–  A dráma alcíme: Németh László és hősei. Nem véletlenül. Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence – Széchenyi Istvánné –, Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme – hisz a tét mégiscsak az, hogy házigazdájuk legyőzze a fortélyos halálvágyat –, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát. A drámát az egri Gárdonyi Géza Színház játszotta az elmúlt évadokban nagy sikerrel. Gyakran eszembe jut, hogy amikor néhány esztendeje az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója (Blaskó Balázs) és főrendezője (Beke Sándor) megtiszteltek látogatásukkal, és órákon át erősítették önbizalmamat, hogy még ahhoz is legyen bátorságom, hogy hozzákezdjek e darab megírásához, akkor ha nem is mindenben, de abban egyetértettünk, hogy a Színháznak a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből kell bevehetetlen várat építenie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni küldetését… 
 
  – Melyek azok a színházak, amelyekkel jó kapcsolatot ápolt, úgymond: szívéhez nőttek?
 
 – Hosszú ideig egy erdélyi színház, Szatmárnémeti szín­háza volt a kedvencem! Ennek egyszerű a magyarázata: szívesen és ma­gas színvo­nalon mutattak be e színházban új magyar drámát. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Mind ősbe­mu­tatók. Gyöngyösi Gábor, Ko­vács Ádám, Ko­vács Ferenc ren­dezték ott annak idején a leg­­jobb elő­­adá­sokat... Azok közé tartoz­tak, akik szíve­seb­ben ren­dez­tek új magyar drámát, mint di­va­tos külföldit. Nagy színész­egyé­niségek voltak ak­kor a szatmári színtársulat tagjai: Zsol­dos Árpád (ő játszotta A nagy játékos című drámám főszerepét, ő mutatta be először a Bolyai János estéje című monodrámámat, Gyöngyösi Gábor rendezésében, Ács Ala­jos (ő volt a főszereplője a Megszámláltatott fák című darabomnak, Nyiredi Piroska (ő játszotta Árva Bethlen Katát az ősbemutatón), Boér Ferenc (a Magellán ősbemutatóján ő játszotta a címszerepet), Korcs­máros Jenő, Bartis Ildikó (ő játszotta Jászai Marit az ősbemutatón)... Még sorolhatnám... 
  
– Van valami kivételes, személyes emléke erről a színházról?
  
– Van bizony! Zsoldos Árpád, korunk egyik legjelentősebb színművésze a Bolyai János estéje című darabom előadása közben – egy bukaresti színházi fesztivál alkalmával – felgyújtotta a szín­házat... Hogyan is történt? Egy láda mögé rejtett égő gyertya várta, hogy Zsoldos a darab végén felemelje. De Zsoldos a játék hevében felrúgta a ládát, éppen a felvo­nás közepén, s a felborult gyertya lángja belekapott egy szőnyegbe. A szőnyeg először csak füstölgött, és Zsoldos Árpi barátomat ez egyelőre nem is zavarta, mert a huzat a nézőtér felé terelte a füstöt. A nézők egy része kö­högni kezdett, de senki nem menekült. Eleinte nem értettem, miért nem tör ki a pánik. Aztán hirtelen tudatosult bennem, hogy a jelenlévők annyira hisznek a Színházban, hogy eszükbe sem jut, hogy a fojtogató füst netalántán nem a rendező akaratából száll feléjük. Valaki azért megjegyezte nem egé­szen komoly felháborodással a hangjában, azaz a rendező meghökkentő konzervativizmusát is méltányolván, hogy azért kíméletesebb lehetne a rendező úr a publikummal, s hogy már csak a valódi tűz hiányzik a színpadról... És akkor felcsapott a láng is. Ekkor se menekült senki, talán éppen a közbeszólásnak köszönhetően... Ámde Zsoldos Árpád ekkor idegesen megtorpant, s az új, a szokatlan, a zavaró új fény­forrás felé fordult. Azonnal felfogta, hogy ég a színpad, de nem menekült. És igen nagy rémületemre, a tüzet sem kezdte el oltani. Sőt, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadást, s csak három vagy négy perc múlva – mely percek akkor óráknak tűntek, legalábbis számomra – kezdte el a tűz oltását, mégpedig a szöveg ritmusára... És sikerrel, szerencsére... Előadás után mindazok, akik tudtuk, mi tör­tént – Ács Alajos direktor úr, Gyöngyösi Gábor rendező úr és szerénységem – rohantunk nyomban a Zsoldos öltöző­jébe, hogy számon kérjük a művész úrtól, miért nem kezdte el azonnal a tűzoltást... A Zsoldos válasza a követ­kező volt: „A darab a hibás, mert amikor felfigyeltem a lángra, tűzol­táshoz nem volt jó a szöveg. Amikor a szöveg alkalmassá vált rá, nyomban cselekedtem...” Azóta hiszek a Színész­ben. De nemcsak én, hiszen a színpadra berohanni akaró tűzoltót azzal a felkiáltással tartotta vissza az ügyelő, hogy mit izgul, egy jó színész mindent megold...
 
– Az erdélyi bemutatókon kívül hol arattak sikert a darabjai?
 
– Erdélyi bemutatóimra emlékezvén, eszembe jutnak a felvidéki bemutatóim is. Csendes László Bolyai Jánosként, Lengyelné Gombos Ilona Bethlen Kataként a kassai magyar színházat, Dráfi Mátyás pedig Magel­lán­ként a komáromit kedveltette meg velem. Szívesen beszélek a magyarországi szín­házi bemutatóim­ról is. És egy finnországiról! Nagy drámaírónak képzel­hettem vol­na bizony magamat a het­venes évek közepén! Amikor a finn­országi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabomat láthattam... Hannu Launonen és Ilka Firon for­dították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művész­nő játszotta Bethlen Katát... Nekem azelőtt már sok színházi bemutatóm volt Kis-Magyarországon is! A legemlékezetesebbek: Piróth Gyula oly sikerrel mutatta be Kecskeméten még 1971-ben a Bolyai János estéjét (ez volt a első csonka-ma­gyarországi bemutatóm), hogy a nagy rendezők és direk­torok – Marton Endre, Pétervári István, Keres Emil, Misz­lay István, Dobai Vilmos, Kerényi Imre, He­gyes­halmi Lász­ló – mind kedvet kaptak arra, hogy darab­kérő levelei­ket meg­írassák. (Szerencsém is volt: miután a szi­gorú és félel­metes te­kintélyű színikritikus és dra­maturg, Osz­­­­tovits Le­ven­te elol­vasta a darabot, éppen a kor­szak egyik legjelen­tősebb ren­de­zőjének, Turián Györgynek adta oda. Ő a kö­vetkező évadban A korona aranyból van rendezé­sét is vál­lalta; Ko­petty Liát választotta ki a fő­sze­repre.) A kecskeméti Bolyai-bemutatót szerencsére Radó Gyula is látta, és a következő esztendőben már próbálta is a dara­bot Ka­posvár híres színészével, Rajhona Ádámmal. (Radó Gyula később a Vincent van Gogh című monodrámámat is megrendezte, Cserhalmi Györggyel a címszerepben.) Eszembe jut az Árva Bethlen Kata Ronyecz Máriával a Nemzeti Színházban. A történelmi hangulatot árasztó, de kicsi „királypin­cében” volt a bemutató, de akkora volt az érdeklődés, hogy az előadást átvitték a Nemzeti nagyszín­padára. Száz­nál több előadást ért meg! Az Árva Bethlen Katát ezután több színház bemutatta, így játszhatták a korszak többi nagy művésznői is. Nagyon emlé­ke­ze­tesek számomra Spányik Éva és Dobos Ildikó ala­kításai. (E mono­drámának különös szerencséje van: csak a legnagyobb mű­vésznők nem riadnak vissza a nehéz pró­batételtől, amit vál­lalnia kell annak, aki Bethlen Kata mer lenni a színpadon. A rendezők mind felhívták erre a fi­gyel­memet: Vadász Ilona, Vas-Zoltán Iván, Kerényi Imre, de már az ősbemutatót vállaló Gyöngyösi Gábor is. De még Pozs­gai Zsolt is, aki nem is olyan régen rendezte.) Az előbb már említett Jászai Mari (A megkoszorúzott) című monodrámámat régebben is több színház játszotta. Nemcsak az ősbemutató (Bartis Ildikó játszotta Szatmárnémetiben Gyöngyösi Gábor rendezésében), de a debreceni(Csoma Judit játszotta Beke Sándor rendezésében) és a veszprémi előadás is (Spányik Éva játszotta Kerényi Imre rendezésében)emlékezetes számomra.
 
– Volt néhány pazar szereposztás is. Kérem, említsen meg néhányat ezek közül!
 
– A Radnóti Színházban a Tárlat az utcán című darabom­ban – éppen a finnországi utam idejében – Bessenyei Fe­renc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pe­dig Van Goghot. Ugyanott ját­szot­ta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje cí­mű mono­drámámat. Tehát drámaírói önbizalmam is lehetett volna már, ami­kor megérkeztem Finnországba! Ahol én – életemben elő­ször és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé sorol­tat­tam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesít­hetetlen volt! Ha véletlenül azt mondtam, hogy más­nap síz­ni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajo­mat, kije­len­tettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, ak­kor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sí­pályán a fel­nyergelt ló is! Mondtam egy finn tisztség­vi­selőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érde­mel. Ko­moly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Mil­lert ugyan­ilyen tisz­telettel fogadták. Mindent félreértett sze­gény! Mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyan­olyan tisztelettel fogadták, mint engem.
 
– És akkor most egy vargabetű: volt tanító, sofőriskola-oktató, elvégezte Kolozsvárott az egyetemet, tanár lett, volt újságíró, de hogyan lett író?
 
- Engem 1964-től tartanak írónak. 1964 után azokat a drámai helyzeteket írtam meg, amelyeket 1956 és 1961 között átéltem! Amely drámában páncél nőtt a bőröm fölé! Amikor 1959-ben elvittek katonának, mintha már sérthetetlenné váltam volna! Így bírhattam ki ép lélekkel azt a két évet... Hogy tudtam én viselkedni 1959-ben, újoncként a katonaságnál?! Este volt, felsorakoztunk az ágyaink mellett a hatalmas hálóteremben. A szolgálatvezető őrmester vezényelt. Kezében égő gyufaszál. Eltökélte, hogy addig vetkőzünk, öltözünk, vetjük be az ágyat, készítjük elő lefekvésre, amíg oly gyorsak nem leszünk, hogy mindent elvégzünk, míg a gyufaszál leég. Fél órán át próbálkoztunk, a század felének sikerült is! Elégedetlen volt őrmesterünk, folytatnunk kellett, azoknak is, akiknek sikerült. De egyszer csak kipécézett engem. Úgy tűnt neki, hogy én különösen lassú vagyok. És ördögi tervet eszelt ki: kiszemelt engem bűnbaknak. Odajött az  ágyamhoz, és diadalmas mosollyal ordította, hogy most már miattam gyakorlatozik a század éjfélig, ha kell, reggelig... Meggyújtotta a gyufaszálat, kiabálta, hogy Kocsis közlegényért mindenki... Szegény katonatársaim engedelmeskedtek is, de én meg se mozdultam. Akárhányszor próbálkozott, meg se mozdultam! Üvöltött, káromkodott, de én – nemhiába voltam helyettes tanár, tanító, sofőriskolai oktató három évig! – arra gondoltam, ha most engedelmeskedem, akkor kiváltom a katonatársaim jogos gyűlöletét, s gyűlöletük lángja egy esztendeig perzselni fog, egyetlen dologban voltam hát biztos, hogy nem engedelmeskedem. De a szolgálatvezető őrmester egyre jobban kijött a sodrából! Minek képzelem én őt, mit gondolok én róla, hogy ő egy juhászbojtár volt civilben, róla, aki tanító volt... Hát abból lett a baj, hogy ezt mondta! Mert válaszolhattam, hogy én bizony nem becsülhetem többre a tanítóból lett szolgálatvezető őrmestert, mint azt, aki civilben juhász volt, mert én is voltam tanító három évig. Ekkor esett a torkomnak, s védekezésképpen én is az övének. Akkora ember volt, mint én, s erősnek sem volt erősebb, hát küzdöttünk egymással, amíg a szolgálatos tiszt minket el nem választott. A szolgálatos tiszt rettenetes haragjában engem, a felettes-verőt azonnal sötétzárkába csukatott, de alig ismerkedhettem a sötétzárka borzalmaival, hamarosan kiengedtek, mondván, hogy a szolgálatos tisztet valaki figyelmeztette, hogy nem lehet olyan bakát sötétzárkába csukatni, aki még nem tette le az esküt. Kiengedtek hát a sötétzárkából, napokig nem lehetett tudni, mi lesz a sorsom. Legtöbbet a munkaszolgálatot meg a büntető századot emlegették! De a katonák körében egyre nőtt a tekintélyem. Győztesnek érezhettem magam! Az ezredparancsnok kifakadása mentett meg a büntetőszázadtól. – Ez nehéztüzérség, ide száz érettségizett katona kellene, és tíz sincs – kiabálta. – Matematikusok kellenek! Ha jó matematikából ez a baka, akkor találjatok ki valamit! Az ezredorvos találta ki, hogy maradhatok mint lassúságbetegségben szenvedő... Napiparancsban olvasták fel vagy két nap múlva, hogy tekintettel arra, hogy lassúságbetegségben szenvedek, nem vehetek részt többet századom közös programjaiban, negyedórával előbb kell felkelnem, negyedórával később kell lefeküdnöm, s mindent egyedül végeznem...
 
– Később sohasem”bánta meg” tetteit?
 
- A későbbi évtizedekben nemegyszer vontam magam felelősségre, miért nem követtem el mindent, hogy ne vigyenek el katonának. De nyugodtan felmenthetem magam: akkori lelkiállapotomban az volt a fontos, hogy próbákat álljak ki, hogy pokolra szálljak. Át kellett élnem, mit jelent bakának lenni: mit jelent a társadalom legalján élve létezni... A katonaság után, 1961-ben iratkoztam be a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Másodévesnek, de most már nappali tagozatra. Ezt el is végeztem 1965-ben...
 
– S közben, ahogy ezt már érintettük, elkezdett írni…
 
- Először egy tanulmányom jelent meg, mégpedig a tudományos akadémia folyóiratában, 1962-ben. Fél éve voltam egyetemi hallgató rendes szakon, hivat legszigorúbb professzorunk, Márton Gyula, akivel sosem beszéltem, csak a tanársegédjével, s mondja: – Olvastam a dolgozatát Kőszegremete gúny– és ragadványneveiről, közölni akarom a Nyelv– és irodalomtudományi Közleményekben. Mit szól hozzá? – Semmit se szóltam. Annyit se tudtam kimondani, hogy örülök neki. – Nem örül neki?! – Még mindig nem tudtam megszólalni. – Tudja egyáltalán, milyen folyóiratról beszélek?! Egyetemi tanárok és akadémikusok írják... Valami baj van? – Végre kinyögtem ennyit: – Én nem is gondoltam volna... Én nagyon örülök. – Na, végre! –Tulajdonképpen ez volt az első megjelent írásom. Márton Gyula professzor úr különben nagyot csalódott bennem. Azt szerette volna, hogy nyelvész legyek. De én helytelenül azt képzeltem, hogy aki író akar lenni, annak inkább irodalomtörténettel kell foglalkoznia… Egyetemista koromban hosszú ideig csak szerelmes verseket írtam. De azokat rendületlenül. Húszoldalasat is. Oda is adtam a lányoknak, de minden siker elmaradt. Versek voltak azok? Nemrégiben is írtam lírai szövegeket... De ezeket dráma– vagy regénybeli hőseim mondják el.
 
– Mivel debütált s mi következett ezután?
 
 – 1967-ben jelent meg első könyvem, az Egyenletek. Novellákat, elsősorban szerelemes novellákat tartalmaz és egy különös drámát... Olyan német zászlóaljparancsnok a hőse, aki katonái számára megteremti a békét: rettenetes fegyelmet tartva fákat számláltat katonáival, és így a háborúból kilép. Ezért lett a dráma címe: Megszámláltatott fák. Nem hős orosz vagy amerikai katonák lövik le, mint minden addig megjelent vagy bemutatott háborús drámában, hanem saját hadserege tábori csendőrsége. – Ilyen a valódi drámai hős – mondtam akkor. – Lefordította a svájci Andreas Oplatka németre a darabot még a hetvenes években, de Nyugat-Németország színházai nem merték bemutatni. – Mi, németek nem vehetünk részt egy német főtiszt felmentésében – magyarázták, s hiába mondtuk, hogy a darab nem a német kérdésről szól, hanem egy rendkívüli ember rendkívüli drámájáról, nem tudtunk bátorságot önteni a német rendezőkbe! A darabot még megírtam több változatban, legjobbnak természetesen a legújabbat tartom. Ennek főhőse tudatosabb, mert a kulisszák mögé lát, még az ellenfél kulisszatitkait is ismeri. Második kötetemben (Örömteremtés) a novellák mellet már két dráma van. A harmadik (A korona aranyból van), a negyedik (Tárlat az utcán) és az ötödik (A nagy játékos) kötetemben már csak drámák vannak. A nagy játékos megjelenése nagy ünnep volt számomra, mert ez az első Budapesten megjelent könyvem. Csoóri Sándor ajánlására Hegedős Mara, a Magvető főszerkesztője adta ki, Ferencz Zsuzsa szerkesztette. Következő könyvemben (A fehér kesztyű) jelenetek mellett ismét ott vannak az elbeszélések, de aztán megint drámakötetek következnek. (Drámák, Megszámláltatott, A megkoszorúzott, Széchenyi István stb.)… Később (a nyolcvanas évektől máig) drámakötetek és történelemkönyvek váltogatják egymást. Összesen hány? Harmincnál több… Már 1961-ben feltétlenül író akartam lenni! Akkor már tudtam, hogy igazat mondani abban az országban csak az irodalomban lehet. Pedig évekig azt hittem, nincs olvasható háború utáni erdélyi irodalom... De aztán megjelent Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye! Szabó Gyula lett a példaképem, a mesterem. Majd sorra jelentek meg az erdélyi irodalom többi kiválóságának jelentős művei. Kikre gondolok elsősorban? Sütő András, Hornyák József, Bajor Andor, Székely János, Horváth Imre, Horváth István – és még sorolhatnám! – ekkor írták legjelentősebb könyveiket, ekkor jelentek meg az első Forrás-nemzedék kötetei. A jelentős kritikusok közül Kántor Lajosé... Ekkor már a csonka-magyarországi irodalom is kezdett olvashatóvá válni. Németh László regényei és drámái voltak a kedvenceim... De akkor Erdélyben szinte mindenki író akart lenni – vagy legalább magyartanár! –, az is, aki történésznek született, az is, aki jogásznak. Nem véletlenül. Az egyetlen kifutópálya, ahonnan fel lehetett emelkedni, az irodalmi élet volt...
 
– Ön előbb lett író s csak azután újságíró. Ez előnyt jelent egy újságírónak?
 
– A fordított sorrendnek rendkívüli a jelentősége. Főszerkesztőim a gyermek-, majd az ifjúsági lapnál (Hadai Jenő, Dali Sándor, Cseke Gábor), majd az irodalmi lapnál, az Utunknál (Létay Lajos) hagyták az írót megszólalni, és nem is próbáltak arra kényszeríteni, hogy a lelkiismeretem ellen forduljak. Ezért nagyon hálás vagyok nekik. 
 
 – Meséljen családjáról, áttelepüléséről!
 
– Feleségem, Mónika számomra a harmóniateremtő Asszony, akinek nagyon sokat köszönhetek, a munkabírásomat is... Én már fel tudom fogni a családi élet harmóniájának a jelentőségét! A gyermekeim is erősítik munkabírásomat szeretetükkel: Eszterke, Istvánka és Kata. Az unokám is, természetesen: Kamilla. Egyébként Kata lányom az, aki gyógyíthatatlan szembetegséggel született. Úgy gondoltuk, Magyarországon vannak meg a feltételei gyógyításának, vagy legalább annak, hogy látássérültként is teljes értékű élete legyen. (Utóbbi megvalósult: egyetemi oktatásban részesülhetett, s most jogászként dolgozik.) Ezért települtünk át! 
 
 – Min dolgozik jelenleg?
 
– Legújabb drámám, A magyar Trisztán és Izolda Bocskai István fejedelem és Mária Krisztierna hercegnő rejtélyes kapcsolatáról szól… Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja Mária Krisztierna szemé­lyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztierna unokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni, de még abból sem, hogy a szép és még mindig fiatal hercegnő Bocskai István váratlan halálának hírére azzal a sokat sejtető elhatározással válaszol, hogy kolostorba vonul… Szerelmük története bevezet minket az ún. szakrális szerelem világába. Ami Bocskai István és Mária Krisztierna szerelmi viszonyában történik, az bi­zony mintha a metafizikai valóság része volna, és legkönnyebben a magyar mitológia és a magyar archaikus népmesék segítségével fejthető meg.