Beszélgetés Tar Károllyal

 – Újból beleolvastam a Viselkedjünk c., 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Szerintem annyira fontos ez a könyv –nemcsak fiatalok számára –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. Ön  mit gondol erről?

– Azt hiszem, e kiskönyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes. „Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek sajátmagának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon.”

– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Hogy fogadták a rendszerbírálatot az „illetékesek”?

– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurbli vassal élre került és bicikli tolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával, a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisak elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Meg kellett elégednem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.

– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!

– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carol-t írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet” és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négy esztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Ref. Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely mindig, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna-Fekete-tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.

– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, amikor erdélyi magyarként, Trianoni-vesztesek leszármazottjaként egy egységes román vidéken kellett „szolgálnia” a haza érdekeit?

– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verseket írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amit Titoktárnak neveztem, közlök ezekből a versekből, néhányat másolatban őriztem. (http://titoktarcsi.blogspot.se/search?updated-max=2010-11-01T12:17:00%2B01:00&max-results=7&start=37&by-date=false- Egy régi versem)

– 1958-68 között az Igazság c. Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy félévig a Helyipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? 

– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán, letettem újságíró igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyipari Vállalatnál.

– …És eközben elvégez egy bukaresti újságírói főiskolát, valamint egy magyar-román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán. Kik voltak tanárai, – itt is, ott is–, akiktől a szép magyar szót, az írás művészetét tanulta, s emberi tartásuk, a későbbiekben példamutató volt?

– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretetéből és román tanárom biztatására, (aki román nyelven írt karcolataimért támogatott), iratkoztam be  a Pedagógiai Főiskola román-magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.

– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségi közművelődési felügyelője, két éven keresztül, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta, – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak ”szabadkezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? 

– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. Aztán a megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. 

– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? 

– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balog Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jól esett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségében való felfogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.

– Hogyan emlékszik az 1985-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén „húztak egyet” a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk „felvirágoztatása”. Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása a Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó „kitaláció”… – 

– Csak a vak nem látta, a rendszerváltás küszöbén állunk a nyolcvanas évek végéhez közeledve. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.

– A 89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna MA a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?

– Az újraindított Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert az ESZC olyan Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárakat létesítve, beindítottam. Mert sablonos módon a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Az hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt, a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt, nem sikerült biztosítani.

– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után, Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül, ebből hosszabb „svéd-szerelem”, következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti le?

– Fiam, szüleim és feleségem halála, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél-magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyar órára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot, és az Ághegy – skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.

– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem „vett vissza” a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről? 

– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy ( http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Az egyetlen csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvan évesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben, Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.

– Több verskötete jelent meg. Várhatunk-e újabb Tar Károly-versválogatást?

– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott –  versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut –  kisprózai írások, Est – versek

– Élete egyik legnagyobb ”utazása” Kolozsvárról Stockholmba vezetett, 1995-ben, később hol járt még a nagyvilágban, szeret-e utazni?

– Az újságíró és nemkülönben az író kíváncsi természetű. A rendszerváltozás előtt én nem mehettem egyetlen nyugati országba sem. Svédországi társadalmi segélyemből megfordultam majd minden európai országban, jártam Afrikában és Amerikában is. Bálint Tibortól tudom, hogy neki „már fájt az utazás”. Hetenként többször is megfordulok a sokféle izommozgató géppel felszerelt tornatermünkben, úszkálok is egy keveset. Évenként egyszer hazatérek szülővárosomba, hogy az ott több mint hatszáz éve megtelepedett őseimre emlékezzem. És egyengessem az általam alapított Tasnádi Tükör című, a rendszeres és világhálós megjelenésre is alkalmas larpot. Magam főzők, mosok, takarítok, spórolni csak így lehet, hogy valamely külföldi – nekem ez Európán kívüliséget jelent – útravalót összegyűjthessek.

– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné? 

– Már javasoltam: az újraindított ESZC újraindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám!