Beszélgetés Csapody Miklóssal
Fotó: www.index.hu

Beszélgetés Csapody Miklóssal

2016. október 15-én Csapody Miklós irodalomtörténész vette át az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól a Hídverő-díjat. Ennek apropóján készült a beszélgetés.

- Kezdjük talán a végével: az EMIA-tól  Hídverő-díjat kapott az erdélyi irodalom anyaországi népszerűsítéséért. Mit jelent Önnek ez a díj? 

- Mivel ez az első kitüntetésem, amit ráadásul Erdélyben, nagynevű íróktól és kritikusoktól kaptam, hatvanegy évesen megilletődtem, ma is meghatott vagyok. Munkám jutalmát – az olvasás, kutatás örömét és a hozzáértők elismerését – ugyan már az aranygyűrű előtt elnyertem, a megtisztelő ráadást örömmel fogadtam.

Ami azt illeti, minden tiszteletem a néhai Krenner Miklósé, a kitűnő Spectatoré, mégsem valamiféle „hídverő” volnék, inkább úton járó, aki másokkal együtt megannyi ösvényt taposott, barátságokat kötött, kéziratokat vitt, hozott. Főként mégis olvasó és író ember vagyok, aki Erdélyben már a hetvenes évek derekán ott találta magát az irodalomban és a művészetben, a könyvekben, a műteremben és az írók otthonában, akik közül sokan barátságukba fogadták. A székelyudvarhelyi városháza dísztermében egyszer már, sok éve, tartottam egy előadást arról, hányféle közösségi és nemzeti autonómiáról olvasunk Móricz Erdély-trilógiájában, de természetesen nem számíthattam rá, hogy ezúttal nem értekeznem kell, hanem köszönetet mondani. 

- Kérem, bontsa ki egy kicsit részletesebben: mikor, hogyan kezdődött az Erdéllyel való ismerkedése? Mikor járt itt első ízben, kik voltak az első szerzők, akiket felfedezett?

- 1973 nyarán, harmadikos soproni gimnazistaként, egy osztálytársammal afféle hátizsákos diákgyerekekként tettünk hathetes vonatos-autóstoppos nagy utazást Váradtól Brassóig, zsákunkban a szokásos Amo szappan és a Vegeta mellett könyvvel, folyóirattal. Negyvenhárom esztendeje természetesen egy év sem maradt ki, szegedi egyetemista korom óta mindenfelé, évente többször is jártam, főként Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön. Erdély irodalmát már a gimnázium előtt felfedeztem magamnak: ott voltak a Szépmíves Céh régi kötetei, és a Korunk, az Utunk, az Igaz Szó kapható volt a Széchenyi téri újságosnál, Jancsó Béla tanulmányai is ott voltak a könyvesbolt polcán. A hetvenes években aztán megismertem Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Páskándi Gézát, Szilágy Istvánt, Bajor Andort, Bálint Tibort, Fodor Sándort, Kántor Lajost, Gálfalvi Györgyöt, a képzőművészek közül Fülöp Antal Andort, Gy. Szabó Bélát, Fuhrmann Károlyt, a Szervátiuszokat, Benczédi Sándort és másokat, a saját nemzedékem (akkor még) fiatal íróit, költőit. Ma már ismét könnyű elképzelni, de évtizedeken át nehéz volt, amint Lászlóffy Aladár Brassó utcai padlásszobájában a vendégek között ott ül egy elsőéves szegedi bölcsész, aki szájtátva hallgatja három magyar költő: a házigazda, az újvidéki Tolnai Ottó és az akkor Hollandiában élő Kibédi Varga Áron beszélgetését Nagy László költészetéről. Vagy, hogy Benkő Samu beajánlja Kós Károlyhoz a Rákóczi útra, a Korunk szerkesztőségében Gáll Ernő szóba áll vele, Kántor Lajos pedig elviszi a magyar színházba, „vizionálásra”, onnan Györkös Mányi Albert műtermébe. Odahaza aztán már csak olvasni kellett.

- Életrajzában olvasom, hogy 1982-ben a kommunista hatalom eltávolította állásából, egy a Tiszatájban megjelent, Erdéllyel kapcsolatos írása miatt. Mi áll pontosabban ebben az írásban, amit az államhatalom kifogásolt?

- Mivel a belügyi szervek úgy döntöttek, hogy az egyetem után nem maradhatok a tanszéken, első munkahelyem az akkoriban Pozsgay Imre vezette Kulturális Minisztérium Irodalmi Osztálya lett, ahol a Tiszatájnak is a referense, utólagos olvasója lettem. A cenzúra Magyarországon másként működött, mint Romániában: a szerzők és a szerkesztők utólag gyűjtötték maguknak az olykor állásvesztéshez vezető fekete pontokat. De, mert előre tudtam róla, a Tiszatáj 1981-es lengyel száma miatt akkor már én is fegyelmit kaptam. Amikor pedig megjelent Köteles Pál válasza Lăncrănjan szennyiratára, kitört a botrány, mert – megint a Tiszatáj – elébe vágott a magyar politikai vezetés hivatalos válaszának, Száraz György egyébként korrekt írásának, amely a Valóságban látott napvilágot egy hónappal később. A magyar párt nem annyira a románoktól tartott, mint inkább a magyar értelmiségtől, ezért, hogy megmutassa erejét, a Tiszatájon akart nagyot ütni. Így a botránykő – noha rendszeresen közöltem az irodalmi folyóiratokban, a Mozgó Világban a fiatal erdélyi magyar irodalomról, az Életünkben Markó Béláról, Vári Attiláról és másokról – ezúttal nem az én tanulmányom volt, hanem Kötelesé, aki, hogyha nem írta volna meg (én meg tudtam róla, csak nem „jelentettem”), akkor, mint az állambiztonság szóhasználatában a belső ellenséghez tartozó nacionalista elemet, előbb-utóbb más miatt tettek volna ki.

- Közel húsz évig (1990-2010) elsősorban politikával foglalkozott. Ezalatt teljesen kimaradt az irodalom az életéből, vagy érlelődtek a „mélyben” a témák, gondolatok? 

- A rendszerváltozás hőskorában sokan lettünk képviselők írók, irodalmárok, hogy az MDF-ből csak Csengey Dénesre utaljak, még az államfő, Göncz Árpád is egy drámaíró lett. Ha nem is beszéltem akkoriban többet, mint amennyit írtam, azok az évek nem kedveztek az elmélyült irodalmi munkának. Amíg be nem tiltottak, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában kéthetente olvastam fel irodalmi jegyzeteimet, amelyekből meg is jelent egy könyvnyi. Később is csak a parlament mellett, éjszaka írhattam, így aztán abban a húsz esztendőben is megjelent öt vagy hat kötetem, köztük egy monográfiám. Ami az irodalmi életet illeti, a többi „élettel” együtt az is szétzilálódott, ami megmaradt belőle, abból kimaradtam, mint ahogy mások is, de a régi barátságok közül nem egy otthon is megmaradt.

- Politikusként a határon túli magyarság közügyeivel foglalkozott, irodalomtörténészként annak irodalmával. Bizonyára nem véletlen, hogy a „határon túli” kulcsszó mindkét tevékenységi területét meghatározza. Hogy van ez: az ember választja az utat, vagy az út hívja az embert?

-Vannak írók, művészek is, nemcsak filoszok, kutatók, akik azt a művüket írják (vagy azt mindenképpen), amire induláskor szent fogadalmat tettek. Mások, ha nem is véletlenszerűen, de engednek egy-egy betoppanó témának. Mindkét helyzetet kritikusként, irodalomtörténészként ismerem. Ami a politikát illeti, Szőcs Gézához hasonlóan, aki az első ciklusban az RMDSZ politikai alelnökeként szenátor is volt, vagy, mint Markó Béla, akivel mondhatni együtt kezdtük, de ő később hagyott fel vele, nekem sem volt kérdés, vállalom-e a politikusi tevékenységet. Csakhogy nálunk értelmiségiként politizálni nem lehet sikeres pálya, én pedig megmaradtam politizáló értelmiséginek, amit nem bántam meg. Mikor képviselő lettem, irodalmi előéletem ellenére, inkább kisebbségi titkársági munkámat folytatva, nem a kulturális, hanem a külügyi, európai uniós bizottságokban kezdtem dolgozni. Kár, hogy az akkori magyarországi és romániai viszonyok közepette nem lehetett sokat elérni. Abban tehát bizonyos vagyok, hogy az EMIA díját jobban kiérdemeltem a parlament előtt, amikor a Széchenyi Könyvtár munkatársaként könyvekkel láttam el sokakat Erdélyben, mint a parlamenti diplomáciában.

- Doktori értekezését az Erdélyi Fiatalok történetéből írta, azóta is számos erdélyi szerző munkásságát kutatta, elég, ha csak Cs. Gyimesi Évára és Markó Bélára gondolok. Hogyan választotta ki a vizsgált szerzőket?

- Az Erdélyi Fiatalokhoz László Dezső, László Ferenc, Mikó Imre, Gáll Ernő és Kántor Lajos útján, ösztönzésére jutottam el. Még nem értem célba, nagy-monográfiám még várat magára. Az erdélyi irodalom elmélyült olvasásakor pedig nem tettem mást, mint, hogy barátaim, ismerősen munkáit vettem a kezembe. Ezek a művek máig szerzőjük hangján szólalnak meg nekem, a bíráló gondolatai már a sajátomon.

- Milyen tervei vannak a jövőben – az erdélyi irodalom vonatkozásában?

- Befejezés előtt áll egy nagy szöveggyűjtemény, amelyben az Erdélyi Fiatalok és a Hitel, a Korunk és az Erdélyi Helikon dokumentumait gyűjtöttem egybe Nemzedéki küzdelmek Erdélyben a két világháború között címmel. E négy folyóirat közül ma már csak a Korunk létezik, érthető tehát, ha a csatározások történetét és utóéletét a Korunkban 2016-ig nyomon követem. Az Erdélyi Fiatalok-monográfia mellett régen készülök egy alapos Markó Béla-könyvre, mindeddig azonban Markó, aki udvarias ember, tudtán kívül is mindig maga elé engedte az idősebbeket Bálint Sándortól át Gáll Ernőig.

- Nemrég megjelent a Magyar Pen Club történetét taglaló kétkötetes, több mint másfél ezer oldalas munkája, melyben külön fejezetet szentel az erdélyi magyar Pen Clubnak. Hatalmas vállalkozás ez a könyv (terjedelmét tekintve is impozáns), mennyi munka van benne?

- Nagyon sok, de nem ez érdekli az olvasót. A közel 800 oldalas történeti kötet megírása során sok ezer ismeretlen dokumentumot dolgoztam fel, hiszen a budapesti Pen csakúgy, mint a Bánffy Miklós-féle erdélyi magyar Pen, a történelem mindenkori politikai erőterében élt, a történet szereplőit, ellenségeket és íróbarátokat ezernyi szál kötötte össze egymással. Az írószervezet és az írók története tehát egyszerre irodalomtörténet és „szellemi intézménytörténet”, kapcsolatok, sugallatok, históriája, a 20. századi magyar világirodalmi műveltség és irodalomismeret körképe kiváló szellemekkel, olykor foltos jellemekkel, páratlan – ma már látni, hogy megismételhetetlen – eredményekkel. Sokat és örömmel dolgoztam rajta. A „mennyi munka?” kérdésére hozzávetőleg választ ad a több mint 60 oldalas irodalomjegyzék.

- Szerteágazó munkássága során képzőművészekkel is foglalkozott, például monográfiát írt Cseh Gusztáv kolozsvári grafikusról. Ez a terület hogyan került érdeklődése homlokterébe?

- Úgy, hogy akik ígérték, sohasem írták meg, engem pedig nemcsak a Hatvan főember és a Jeles házak rézkarc-lapjai vonzottak, hanem az a páratlan rajztudás, invenció és filozófiai elmélyültség, melyhez hasonlóra korábban, ami az abszurdot és a groteszket illető, Páskándi Géza drámáiban, Bretter György írásaiban találtam, amit pedig az élő transzszilvanizmust, Kós életművében. Az is meggyőződésem, hogy ha Cseh Gusztáv, a modern magyar grafika egyik legnagyobbja nem kolozsvári magyar művésznek születik, hanem valahol Német-, Olasz-, Franciaországban, Hollandiában látja meg a napvilágot, művészetét eddig ikonográfiai, komparatív, technikai műtörténeti monográfiák sora dolgozta volna fel.

- Végezetül egy személyes kérdés, mely a téma miatt ide kívánkozik: felesége erdélyi származású (kolozsvári). Jól sejtem, hogy megismerkedésük az erdélyi irodalomnak köszönhető?

- Inkább a Gondviselésnek, de a helyszín tényleg Kolozsvár volt.