Interjú Jánk Károllyal

- A költészet és a műfordítás mellett, különböző szerkesztői feladatokat is elláttál már, munkatársa voltál a Korunknak, A Hétnek, a szatmári Sugárútnak, de tanárként is dolgozol kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hogyan egyeztethető össze ennyi minden az életedben?

- Hát először is ezek a szerkesztői próbálkozásaim nem egyszerre, nem egy időben zajlottak. A Korunk esetében, akkor még nem lévén internet sem, havonta jártam föl Kolozsvárra, A Hét pedig Marosvásárhelyen készült, így aztán telefonon, részben számítógépen keresztül próbáltunk kapcsolatot tartani, de az, hogy Szatmárnémetiben élek, nem tette lehetővé hosszú távon az együttműködést.

A Sugárút más volt, hiszen ez Szatmáron indult, de igazából a lap előkészítése és beindítása annyi időt és energiát elvitt, hogy egy picit elkedvetlenedtem, az örökös anyagi nehézségek pedig, hogy a szerzőinket nagyon körülményesen, nagy nehézségek árán tudtuk csak kifizetni, nagyjából ellehetetlenítette a további részvételt a lap szerkesztésében.
Vannak az irodalmi életben néhányan, akiket a teherbírásukért, sokoldalúságukért csodálok, és egy picit irigylek is, de én semmiképpen sem tartozom közéjük. Ha belefogtam valamibe, szeretem alaposan elvégezni, például a tanítást is, de nem vagyok vasból, és nem szeretek egyszerre sok szálon mozogni sem, mindenhez időre van szükségem.

- Mit jelent számodra a pedagógiai munka? Hogyan tudod közel vinni a mai ifjúsághoz az irodalmat?

- Az irodalom élményszerűségét, a belső átélést, rácsodálkozást, az olvasás nyújtotta szabadságot nem lehet semmilyen pedagógiai elvvel és semmilyen módszertani megközelítéssel pótolni. A diákok a maguk módján érzik azt, hogy a tanár milyen viszonyban van azzal a dologgal, azzal a világgal, amit tanít. Nem lenne szabad belefásulni.
Ami szomorú a mai anyanyelvi oktatásban, hogy miközben egyre újabb és újabb módszertani és pedagógiai elvárásoknak kell tudnunk megfelelni, diákként és tanárként is egyre kevesebb olvasottságra, tudásra, háttérismeretre van hozzá szükség. Mert nem ezt kérik számon. Amikor én jártam iskolába, akkor ez még nem így volt. Az irodalmi anyagok is (az ideológiai blablát leszámítva) még sokkal inkább önmagukban és önmagukért, elsősorban esztétikai minőségükben voltak jelen, nem pedig nagyon sokszor, és egyre inkább járulékos elemekként csupán bizonyos – időről időre legkorszerűbbnek és legtutibbnak kikiáltott, mégis újra és újra elavuló vagy üresjárattá váló – elvárások, tanítási eljárások mechanikus-gépies teljesítéséhez. Az anyanyelvi irodalomtanítás sokkal szakszerűbb, professzionálisabb, doktrinérabb lett, mint volt az én diákkoromban, lehet, hogy hatékonyabbá vált, bár idevágóan is vannak kérdőjeleim, de hatásából, alaposságából, aurájából, szépségfelidéző spontán erejéből sokat veszített. A tanárnak már nem alapos, jó esetben életre szóló ismereteket, saját irodalmi élményeivel hitelesített tapasztalatát, tudását kell átadnia a diákoknak, hanem egyre inkább menedzselnie kell a tanítást, a tanulási folyamatot, bár a tanulás már nem is igazán elvárt szó ide, mondjuk így: jó esetben menedzselnie, irányítania, koordinálnia kellene előre megtervezett szakszerű ismeretek elsajátításának célirányos folyamatát. Ennek pedig az olvasás szeretetéhez, az irodalom iránti elkötelezettséghez, műveltséghez aligha van köze.
A diákok, fiatalok részéről sok mindennel szemben megnyilvánuló kiábrándultság, szkepszis, érdektelenség, a szociális helyzet, a szűkebb-tágabb környezet, a média, a számítógép, az okoskütyük, értelmi és felfogásbeli akadályok is komoly kihívást jelentenek, bár lehet, hogy ezek egy része korspecifikus jelenség.
Végezetül annyit tennék még hozzá: szeretetteljesen, nagy-nagy türelemmel és megértéssel kellene tudnunk tanítani, és ebben bizony nekem is számos mulasztásom van, és nagyon sok pótolnivalóm lenne.

- A kortárs gyerekirodalomban az utóbbi időszakban friss, eredeti, erős hangok jelentek meg, köszönhetően annak, hogy egyre több felnőtt irodalommal foglalkozó szerző kezdett el gyerekeknek is írni. 2009-ben jelent meg első gyermekversköteted, a Hajnali hinták, 2012-ben az Őzláb Rudi és társai, majd 2014-ben Üzen neked, Őszapó címmel szintén gyerekverseket tartalmazó könyvet tettél fel sok olvasni szerető polcára.
Milyennek látod a jelenlegi felhozatalt, akadnak-e személyes kedvencek, olyanok, akik esetleg inspirálóan hatottak rád is? És egyáltalán miképp fordultál te is a gyermekirodalom felé?

- Első számú ihletadó forrásként a gyermekeimet kell megemlítenem, akik épp abban a korban voltak, amikor ezt igényelték, és el tudtunk ilyen rímes, csengő-bongó nyelvi invenciókkal játszadozni. aztán fontos volt még a bennem elmerült/elsüllyedt gyermek újrafelfedezése, idevágó gyermekkori olvasmányélményeim újraélése is. Sok gyermekirodalmat is olvastam, klasszikusokat és kortársakat egyaránt, és biztosan sokan közülük hatottak is rám. Jelenleg is sokszínű gyermekirodalmunk van, él, alakul, folytatódik, de én már nem követem annyira nyomon, lévén, hogy a gyerekeim kinőttek abból a korból.

- Szerinted azok a szerzők írnak jobb gyerekverset, akiknek van, vagy azok, akiknek nincsenek gyerekeik?

- Nehéz ezt eldönteni, számomra nagyon fontos volt a gyerekek megléte, jelenléte. De tudunk példákat gyermektelen szerzőkre is, akik remek gyermekirodalmi vagy ifjúsági műveket hoztak létre. Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, hogy csak néhány nevet említsek, jó példa erre.

- Szatmárnémeti eléggé kiesik a fontosabb irodalmi körökből, gyakran bélyegzik meg poros kisvárosként, ahol nem történik semmi és ahol csak megfulladnak a tehetséges(ebb) emberek. Nem érezted soha, hogy innen, szülővárosodból elszakadva közelebb kellene kerülnöd a komolyabb irodalmi centrumokhoz, akár nagyobb elismerésért, több lehetőségért, másabb irodalmi pezsgésért?

- Nem vagyok olyan alkat, aki napi szinten igényli az irodalmi életben, találkozókon, rendezvényeken való részvételt. Ha ezt kényszerűen kellene művelnem, rettenetesen fárasztana, és valószínűleg unnám is egy idő után. Az irodalom csak egy (fontos) szelete az életemnek, amiben annyi minden van még, emberek, tevékenységek, akiknek, amiknek alig van közük ahhoz, hogy írni is szoktam. Innen nézve, nincs miért elvágynom innen. Aztán meg ugye, mégiscsak írok, amikor úgy jön, hogy valami kikívánkozik belőlem. De ha az az írás történetesen jó, elfogadható, akkor megjelentethetem attól függetlenül, hogy hol élek, és olvashatják a lakóhelyemtől távol is. Az irodalomnak szerencsére nincsenek térbeli, csak nyelvi korlátai. Szatmár pedig semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint bármelyik más hasonló kaliberű település, sőt köztudottan nagyon sok tehetséget nevelt ki ez a város és ez a régió a magyar irodalom számára. Persze fontos lehet a tájékozódás, egy-egy kiadós beszélgetés hasonszőrűekkel olykor valóban hiányzik, és nem feltétlenül jó (de nem is feltétlenül rossz), ha ehhez el kell mennem Kolozsvárra vagy Budapestre. Ugyanakkor ki az, aki heti, havi rendszerességgel tud figyelni mindenre, bárhol is éljen, ami az irodalmi életben történik, vagy aktuálisan megjelenik? Ki az, akinek erre munka és egyéb napi elfoglaltságok közepette jut ideje, energiája? Jó lenne persze kicsit szabadabban élni, és sokkal többet utazgatni ráérősen a nagyvilágban. Talán majd egy másik életemben…
És lenne még egy objektívebb megjegyzésem ehhez a kérdéshez: úgy tűnik, mintha a partiumi városok nem tudnának szervesen integrálódni Erdélybe, nem tudnának felzárkózni az erdélyi kulturális hagyományhoz, szellemi örökséghez. Szatmárra, Váradra, Aradra gondolok elsősorban, de a bánsági főváros, Temesvár is egy sajátos különállást képvisel. Bizonyos értelemben Brassó vagy Csíkszereda közelebb van és áll Kolozsvárhoz, mint Szatmár vagy Nagyvárad. Lehetséges, hogy a partiumi városok Magyarországhoz, azon belül is a kelet-magyarországi, alföldi városokhoz állnak közelebb, bár ebben is vannak, lehetnek eltérések, különbségek. Szatmár sajátságos köztes pozícióban van, határon helyezkedik el Magyarország és Erdély között, és egyikhez sem tartozik igazán. Az is tény, hogy ebben a mi partiumi térségünkben, régiónkban volt talán a legnagyobb az elvándorlás, kitelepülés és ez is rányomja a bélyegét e helyek arculatára.

- Ülni örökre c. kötetedben 65 haikut olvashatunk. Hogyan esett a választásod erre a rendhagyó, különleges paraméterekkel és japán gyökerekkel rendelkező versformára, aminek se tartalmi, se rímbeli megkötése nincsen?

- Abban az időben érlelődött bennem a rövid forma, először úgy gondoltam, hogy négysorosokat kellene írnom, de nem ment, aztán egy reggel félálomban „megszólított” a haiku. Az első 6-8 haikum így született álom és ébrenlét határán, és attól kezdve mintegy másfél-két évig szinte csak haikukat írtam, egészen addig, amíg felszámolódott bennem ez a műforma/műfaj, úgy látszik kiírtam magamból. Ebből az anyagból jött létre aztán a 77 haikut tartalmazó Vadnyom, és az általad is említett, 65 haikut felölelő Ülni örökre is.

- Aurel Dumitrașcu líráját fordítottad sokáig, már több kiadónál is jártál vele, ám még sikertelenül. Általában van valamiféle hasonlóság a fordító és a szerző között, amitől valóban működni, élni tudnak a műfordítások. Miért pont rá esett a választásod? Miért érezted magadhoz közel ezt a román költőt?

- Jó húsz éve, végzős egyetemista koromban találkoztam először Dumitrașcu verseivel egy kortárs román költőket felvonultató antológiában. Azonnal megfogott és le is fordítottam az ott található 10-15 versét. A szókimondása, kegyetlen őszintesége, halálra szántsága, hetyke játékossága hatott rám elemi erővel. Hogy saját önfelszámolódása közepette élt és írt a diktatúra legsötétebb éveiben, majd éppen hogy csak megérve a 89-es fordulatot, 90-ben, 35 évesen bekövetkezett halálával szentesítette rövid alkotói pályáját. Következetesen végigcsinálta, és ez mindenképp tiszteletre méltó, és az sem elhanyagolható tényező, hogy kivételesen hiteles, jó, erős költői életművet hagyott hátra, miközben tudatosan felégetett maga mögött minden az életbe visszavezető utat. Talán Szilágyi Domokoshoz tudnám ebből a szempontból hasonlítani.
Dumitrașcu a folyóiratközlések mellett, mintegy 30 verssel szerepelt már az 1997-ben Füst a dombról címmel megjelent, négy román költő verseiből válogató fordításkötetemben is. Azóta összegyűlt tőle egy külön, önálló kötetre való anyagom, ami valóban nem jelent még meg könyv formájában. Remélem, megjelenik majd valamikor. Úgy 20-25 évvel ezelőtt, a diktatúra összeomlása utáni években voltak igazán aktuálisak ezek a versek. De hát a jó vers mindig jó vers marad, bármilyen korban is szülessen vagy olvassák. Persze azt is el tudom gondolni, hogy ma már egyre kevesebben tudják fogni, átérezni azt az emberi-költői magatartást, amit felvállalt, ami rá lett szabva, amit szavakban/szavakkal (is) lázadó meg nem alkuvásában beteljesített. Egész egyszerűen rengeteget változott a világ, a világunk azóta, új generációk nőttek fel, akik ezeket az egzisztenciális kényszer- és határhelyzeteket, történelmi zsákutcákat szerencsére már csak hallomásból ismerhetik, ha kíváncsiak rá egyáltalán.

- Hogyan működik, vagy mitől függ az, hogy mit fordítasz? Fordítóként vannak preferenciáid, vagy ez a tevékenység „munka” inkább?

- Ritkán szoktam felkérésre fordítani, de ezt meg is fordíthatom: ritkán kérnek fel fordításra, általában azt fordítom, ami tetszik, ami megérint, amiről megérzem, hogy jól hangzik majd magyarul is. Munka is, meg nem is, mint ahogy a fordítás új műalkotás is, meg nem is. Vannak versek, amelyek viszonylag könnyen átültethetők, és vannak, amelyekkel keményen meg kell dolgozni. Ebben az évben egy régi tervemet valósítottam meg, Paul Celan korai, román nyelven írt verseit fordítottam le magyarra, és bizony nagyon meg kellett dolgozni (is) velük.

- Van valami konkrét irány, amerre tovább szeretnél mozdulni a közeljövőben, esetleg összeállt már egy következő kötet elképzelése?

- Kötetben általában csak akkor szoktam gondolkozni, amikor elégséges számú versem gyűlt már össze hozzá. Akkor körvonalazódnak esetleg a ciklusok, a kötetcím, a versek sorrendje stb. Nagyon keveset írtam az utóbbi években, jelenleg még nem tartok itt. Konkrét irányt sem tudnék mondani, hiszen bármilyen elmozdulás sem feltétlenül tudatos dolog. Jó volna megírni egyszer a gyerekkoromat, de ahhoz regényt vagy minimum novellafüzért kellene tudnom írni, márpedig az nem megy, nem való nekem. Valószínűbb, hogy a vers mellett kell maradnom végig.