Beszélgetés Szilágyi Istvánnal
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

Beszélgetés Szilágyi Istvánnal

Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a Príma-díjon át a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.

– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?

– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.

– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?

– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.

– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?

– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük. Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.

– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?

– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?

– De miért épp a jogot választotta?

– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.

– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?

– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni.

– Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?

– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen.

– Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?

– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.

– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?

– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.

– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?

– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.


Az interjú teljes terjedelmében a www.3szek.ro oldalon olvasható.