Interjú Damó István grafikus-könyvillusztrátorral

Mély, bársonyos változás

– Úgy tudom, kiállításod lesz Brassóban, ezek szerint régi álmod teljesül: szülõvárosodban mutatod meg munkáid, mit állítasz ki? "Gyûjteményes" jellege lesz a tárlatnak?

– Brassóban már volt egy nagy gyűjteményes kiállításom a Városi Múzeum földszinti három termében. 2004-ben volt mindez. A mostani nem gyűjteményes kiállítás, kamara jellegű lesz, egyéni tárlat.

A reformárus egyház keretén belül működő Reménység Háza szervezi. Az intézmény nemcsak a brassói, hanem a környékbeli magyarság kulturális központja lett. Házi Bakó Eszter rátermett és elkötelezett szervezője az intézménynek. Minden év novemberében megrendezik a Bartalis János versmondó versenyt. Az eseményhez kapcsolódik a kiállításom is. A brassói művészetkedvelők által még nem ismert alkotásokat fogok bemutatni. Számszerűen 20 ceruzarajzot. A kiállítás címe: Mese a lét adta játékról A címet egyik író barátom verséből kölcsönöztem. Munkáimnak van némi köze a címhez, de inkább a cím játékossága és a lét szó jelenléte ragadott meg. Rajzaim, festményeim, könyvtárgyaim, a létünkkel kapcsolatos viszontagságokat dolgozzák föl. Pontosabban a helyváltoztatás, az elköltözés okozta előnyök és a vele járó hátrányok generálta magatartásformák érdekelnek.

– Nemrég nyílt a csíkszeredai tárlatod, mivel jelentkeztél ott?

– Mivel Csíkszeredában legutóbb 1981-ben állítottam ki, szinte mindegy volt, hogy mit viszek magammal, hiszen 30 annyi év alatt rengeteg munkám született. Arra törekedtem, hogy formailag és technikailag egységes anyagot állítsak össze. Így az utóbbi 10-15 év munkáimból válogattam. De van egy érdekes színfoltja a kiállításomnak: az olajrúddal rajzolt, festett képek mellet, művészkönyveimből, könyvtárgyaimból is bemutatok egy válogatást.  A két "idegennek" látszó, egymástól nagyon különböző műfaj jól kiegészíti egymást. Főleg tematikájában, de színvilágában is.
 
– Kiállításokban mérik a művészi pályát? Vagy csak véletlen ez a gyakoriság?

A kiállítások mennyisége nem mérvadó egy alkotó ember életében. Az igaz, hogy magamutogatás valahogyan összenő az emberrel, a szakma velejárója. Bár az alkotás egy intim folyamat, lezárulása után mi van, mi történik az alkotásokkal? Mindenesetre, szeretném másoknak is megmutatni azt, amit csinálok. A kiállítások gyakoriságát, mindig az alkotó maga dönti el. Az én esetemben, a tavalyi kecskeméti nagyobb jubileumi kiállításom után felpörögtek az események. Egymás után érkeztek a különböző felkérések, és egyiket sem mondtam vissza. Arra gondoltam, hogy vissza nem térő lehetőségek, így élni kell az alkalommal. Az egymásutániság az esetemben, csak véletlenszerű.

– Villon-rajzaidról ismertünk meg, Madáchot illusztráltál, a Biblia következik. Témváltás ez, vagy beillik a sorba?

– Nem hiszem, hogy témaváltásról lenne szó. Villon balladái és Madách Ember tragédiája is az élet viszontagságairól szólnak. Amikor illusztráltam őket, 27-28 éves voltam, ma, már 60 évesen, valamivel több élettapasztalattal rendelkezem. "A dal ugyanaz maradt"(Led Zeppelin), csak a színhely változott.

– Más változás az életedben...?

– Amióta átköltöztünk Magyarországra, a változás, mint fogalom, a mindennapok részévé vált. Minden más volt, mint azelőtt, minden új volt. Semmit sem eszményítek. Voltak és vannak jó és kevésbé jó tapasztalataim. Ez így van rendjén. Érzékenyen viszonyulok minden engem és nemcsak engem érintő jelenségre. Személyes rossz élményeimet, nem szeretném megosztani senkivel. Remélem, hogy ezek a változások azonbam jelen vannak alkotásaimban is.
Ha már konkrétabban kell válaszolnom a kérdésre, akkor Eszter Anna unokánk születése volt a legnagyobb változás az életünkben. Ekkor értettem meg igazán az élet jelentőségét. Ennél nagyobb és örömtelibb változást nem tudok mondani.

– Mi korábbi távbeszélgetéseink egészítettük ki az eddigi kérdés-válaszokkal, arra kérlek, azok számára, akik korábban nem tudtak rólad, írd le röviden a pályád: Nagyszebentõl vagy Brassótól a fõiskolán, Kriterionon keresztül egészen a Czifra-palotáig..

– Nagyszebenben születtem, Brassóban nőttem fel, ott is érettségiztem. Mindenki életében van egy hely, vagy találkozás, ami meghatározó. Nekem kettő is van. Az egyik Brassó volt, a másik Bukarest. Abban, hogy eldöntöttem: a képzőművészeti főiskolára felvételizek, nagy szerepe volt egy-két brassói élménynek is. Az, hogy egy ipari városban mégis gyökeret vert a kultúra, az elsősorban a szászság jelenlétének köszönhető. Író, zenész, és képzőművész szász dinasztiák határozták meg sok évtizedre a város kulturális életét.  Már gyerekként éreztem ennek a jótékony hatását. Közelebbi élményem, a Mattis Teuch János festőművész szellemének jelenléte. Halálának ötödik évfordulóján (1960-ban Brassóban halt meg), egy gyűjteményes kiállítással emlékeztek a kortársak. Ekkor – felső tagozatos iskolás voltam – láttam a kiállítást. Semmit nem „értettem” a festményekből, de az biztos, hogy igen nagy hatást gyakoroltak rám.  Akkor éreztem először azt a felfokozott érzelmi állapotot, amit azóta  is érzek, amikor fehér lappal, vagy üres vászonnal állok szemben. Természetesen gyerekként, nem tudtam magamnak megfogalmazni, hogy mi zajlik bennem, de az biztos, hogy nagy változáson mentem keresztül.  Eldöntöttem, hogy festő leszek én is.

– Festő lettél… Ki segített, hogy álmod megvalósuljon?

– A gimnáziumban Plugor Sándor és Miklóssy Mária képzőművészekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, majd baráti viszonyba. Ők egyengették első próbálkozásaimat, ők vezettek be a művészet rejtelmeibe, ők beszéltek nekem először a művészet lényegéről és jelentőségéről.  Bár mindketten Kolozsváron végeztek, az ő javaslatukra döntöttem Bukarest mellett, mondván, hogy egy főváros mindig több lehetőséget nyújt, mint akármelyik más város. Nem bántam meg, igazuk volt. Harmadszori próbálkozás után sikerült a felvételi vizsgám a bukaresti Nicolae Grigorescu Főiskola grafika szakára.   Azért grafikára, mert úgy gondoltam, hogy festeni lehet viszonylag kevesebb eszközzel és anyaggal, de grafikai munkákat készíteni, csak bizonyos tárgyi feltételek mellett lehet. Közben katona is voltam. A sikeres felvételi számomra igen nagy teljesítmény volt, hiszen én nem végeztem képzőművészeti szakközépiskolát. Volt bennem kétszeres kissebségi érzés: először is azért, mert gondoltam, hogy nagy hátránnyal indulok felvételizni a bukaresti művészeti iskolásokkal szemben. Másodszor azért, mert tudtam, hogy magyar lévén, talán nehézségekbe fogok ütközni román környezetben. Az esetemben egyik sem volt igaz. Könnyen be tudtam illeszkedni az új környezetbe. Így, Bukarest volt a másik meghatározó hely az életemben, főleg szakmai vonatkozásban.

– Meghatározó tanáregyéniségek?

– A főiskolán volt egypár kimagasló művész– és tanáregyéniség. Például Vasile Kazar grafikusművész, Octavian Grigorescu grafikusművész és Szobotka András szobrászművész. Közülük csak Octav Grigorescu volt egy rövid ideig tanárom, mindhármukkal nagyon sokat beszélgettünk szakmai kérdésekről.   Érdekfeszítő művészeti anatómia-órákra emlékszem, amit Ghitescu tanár úr tartott. Lényegében művelődéstörténeti előadásokat hallgattunk. Nagy előny volt, hogy Bukarestnek sok múzeuma volt és van. Gyakran történt meg, hogy délután valamelyik múzeumban kötöttem ki. Az is tetszett, hogy a főiskolán belül liberális szellem uralkodott, semmilyen szemléletet nem kényszerítettek ránk.  E mellé társult a főváros gazdag és színvonalas kulturális élete.  Azok a felejthetetlen színházi esték, a Bulandra színházban, a Teatrul Mic  előadásai és a többiek, no meg a zenei esték.

– Hogy jöttek be a könyvek az életedbe?

– A tanulmányi évek alatt kiderült, hogy vonzódom a könyvekhez, más szóval szeretek illusztrálni, azt is mondhatom, hogy volt (van) érzékem hozzá. Ezért elkezdtem behatóbban foglalkozni a könyvtervezéssel. Most értem igazán, hogy milyen előnye van annak, aki ott szeretne boldogulni, ahol tanult is. Őt év alatt otthonosan mozogtam a fővárosban, nagyon sok képzőművészt ismertem meg, mondhatom, hogy természetes módon kialakult a megfelelő kapcsolatrendszerem. ( Ez hiányzott nekem Magyarországon áttelepülésünk után.) Véletlen folytán, de majdnem egy időben kerültem a Ion Creanga gyermekkönyv kiadóhoz és a Kriterion kiadóhoz belső munkatársként.  Ez óriási lehetőséget jelentett számomra, de egyben nagy kihívást is, hiszen olyan elődöm volt, mint Tamás Blaier Klára és Deák Ferenc munkatársa lettem. Szakmai szempontból a kiadói munka nagy előnyt jelentett számomra. Bejárhattam a nyomdába, a könyvkészítés minden fázisát megtanultam, no meg illusztrálhattam is.  Ennél többet egy grafikus nem is kívánhatott magának, főleg, hogy pályakezdőként kerültem a két kiadóhoz. A szakmán  túl, volt még egy előnye a kiadóknál töltött éveknek. Találkoztam, megismertem mind a román, mind a magyar értelmiség meghatározó egyéniségeit, ami nagyban hozzájárult világszemléletem kialakulásához, de ugyanakkor a hovatartozás érzését is megerősítette. Így volt egy biztos hátterem és könnyebb volt átvészelni a vészkorszakot a rendszerváltásig.

– Ezek szerint jó volt Bukarestben élni.

– Azokat a sötét éveket az akkori bukaresti kulturális életnek köszönhetően könnyebb volt elviselni. Legalább gyakrabban volt lehetőségünk kikapcsolódni a hétköznapok megpróbáltatásaiból, mint az ország más városaiban élőknek. A színházakban és előadótermekben ülőkkel valamilyen szolidaritást érezhettünk, nem voltunk egyedül. Nekem, akkor ez sokat jelentett, de csak később tudatosodott bennem, hogy így könnyebben tudtuk túlélni a megpróbáltatásokat, miután röviddel magyarországi áttelepülésünk után elolvastam Faludy György Pokolbéli vígnapjaim című szellemes önéletrajzi kötetét. Itt derült ki, hogy a recski fogolytáborban a közösségi érzés és az éjszakába nyúló mindennapi beszélgetések segítettek a túlélésben.

– Talán az illusztrálás is segített. Az, hogy elláttak megrendeléssel, arra figyeltél. Egy idõben – Mezei József kiszámította – te voltál a leggyakrabban közölt erdélyi magyar grafikus…

– Kétségkívül, előnyt jelentett, hogy a két említett kiadónál dolgoztam. Rövidesen ismertté váltam illusztrátori körökben. Egyre többet foglalkoztattak. Már nem is volt időm képgrafikával foglalkozni, ami kissé nyugtalanított. Belső egyensúlyom Magyarországra való átköltözésünk után helyreállt.

– Milyen volt ezek után váltani?

– 1989-et írtunk. Bár kivándorlási kérelmünkre addig nem érkezett válasz az illetékes hatóságoktól, felújítottuk azt. 1990 nyarán átköltöztünk Magyarországra. Rövid budapesti tartózkodás után, elköltöztünk falura, nem messze Kecskeméttől. Nagy változást jelentett életünkben a falura való költözés.  Elég zaklatott állapotban érkeztünk az új hazába. Bukarestben éltük meg a forradalmat. Az utána következő pár hónap sem volt izgalommentes. Szemtanúi voltunk az akkor már forrongó román nacionalizmusnak és következményeinek. Mindennek hatása alatt, már viszolyogtunk a nagyváros zajától. Ebben a kezdeti bizonytalanság is szerepet játszott. Szerettünk volna minél előbb nyugodt légkört kialakítani magunk körül. Így döntöttünk a falu mellett. Három nyugodt év következett. Azalatt,  a családom minden tagja  megtalálta a helyét. A továbbiakban már Kecskeméten éltünk. Az ottani művészeti szakközépiskolában tanítok mai napig.  

– Ismeretlenül kezdted újra…

– Áttelepülésünk után, három év leforgása alatt, sikerült bekapcsolódnom a magyarországi művészeti élet körforgásába, és amit fontosnak tartottam, elkezdtem gyermekkönyveket illusztrálni.  22 éve élek Magyarországon. Azt nem mondhatom, hogy gyökeret vertem, de jól érzem magam. A helycserének megvannak az előnyei, de a hátrányai is. Míg az elején nem éreztem a nosztalgia kártékony hatását, most mintha egyre többet gondolnék haza, és egyre jobban megerősödik bennem az a gondolat, hogy mégis csak oda tartozom.  Igen, csak 22 év nagy idő, az otthontól már elszakadtam, olyan értelemben, hogy az otthon nagyon megváltozott és benne az emberek is. Mondhatom, hogy semmi sem a régi. Nem biztos, hogy feltalálnám magam.  Magyarországon már itthon vagyok. Az otthon és az itthon kettőség jegyében zajlik az életem. Nem nosztalgiázom, de erősek a gyökereim. Van egy munkám, aminek a címe: „Elszakadok, szabad vagyok, szabad…”, de nem akarok túl messzire szakadni. Ha otthon maradtam volna, lehet, hogy azért búslakodnék, mert  a kínálkozó lehetőséget nem használtam ki. Most meg az furdal, hogy nem vagyok otthon. Újra ez a kettőség. Ezt csak úgy lehet „gyógyítani”, hogy megrajzolom, megfestem mindazt, ami ezzel kapcsolatban foglalkoztat, és így már rendben van minden.

– Amiről sose kérdeztelek, mert mellékesnek tûnt: technikáid a rézkarcoktól a festményekig, a mûvész-könyveken keresztül…

– Egy alkotó ember a legegyszerűbb eszközzel is ki tudja fejezni gondolatait.  A grafikában egyrészt a technikák nyújtják a változatosságot. De ugyanakkor fontos tudni, hogy a megfelelő témához, a megfelelő technikát kell választani. Persze ez nagyon szubjektív döntés, a művész szuverén joga. Ami engem illet, már említettem, hogy milyen megfontolásból választottam a főiskolán a grafika szakot. Az öt év alatt lehetőségem volt kipróbálni majdnem minden technikát, de elsősorban a klasszikus sokszorosító eljárásokat. A magasnyomást, a mélynyomást, a síknyomást és a vegyes technikákat is. Ami a kifejezésmódomat illeti, hozzám a vonal áll a legközelebb, ezért ösztönösen olyan technikákat választok, ahol a vonal – a vonalas rajz – érvényesül inkább. Amikor festek, akkor is többnyire színesen rajzolok. Az említett technikákat mind alkalmazom.  Amikor úgy érzem, hogy az önismétlés veszélye fenyeget, akkor műfajt, vagy technikát váltok.  A könyvtárgy és a művészkönyv az a műfaj, ami egyesítheti az előbb említett technikákat. A művészkönyv készülhet bármilyen technikával, beleértve a sokszorosító eljárásokat is. Mint eszközt, kedvelem a színes tintát, főleg amikor gyermekkönyveket illusztrálok. Szeretem a tinta által nyújtott lágy tónusokat, áttetszőséget.

– Az új eszközök…a számítógép…?

– Több mint egy évtizede használom a számítógépet is. Jól bevált az alkalmazott műfajnál.  Az újságpapírnak köztudott, hogy nagy a szívó hatása, így a színek eltompulnak, besötétednek. Erre igen alkalmas a számítógépes megoldás, ugyanis élénk, telített színeket lehet „kikeverni” és a színek nagyjából élénkek maradnak. A ceruzát is kedvelem, szerencsére nagy a választék, mert nem mindegy, hogy milyen minőségű ceruzát használunk. Általában a grafitceruzának van egy fénye, ami engem zavar. A leglágyabb grafitnak is csak egy mély, sötétszürke nyoma van. Viszont találtam egy olyan grafitceruzát, ami majdnem olyam, mint a szénceruza, de nem az. Mély, bársonyos fekete színe van, olyan a hatása, mintha tusrajz lenne. Úgyhogy nincs okom panaszra. Végül is, azt csinálom, amit szeretek.