Beszélgetés Szegedi Katalin grafikus-illusztrátorral

„Nagyon viccesek ezek a mesék"

– Kedves Katalin! Nemrég érkezett haza Stockholmból, három éve pedig Göteborgban mesélt az ottani gyerekeknek. Székelyföldön már volt művészként?

– Már többször jártam Erdélyben, és utazásaim mindegyike nagyon kellemes kirándulás volt a barátaimmal. Szakmai meghívást még nem kaptam.

– Ha jól tudom, két romániai szerzõnek a szövegeit illusztrálta: a román Petru Ispirescuét, meg a nagygalambfalvi születésû, vagyis székely Kányádi Sándorét. Ez utóbbinak egyenesen két könyvét (Kecskemesék; A kíváncsi hold, mindkettõt a Cartaphilus adta ki) – az Ön választásai voltak ezek vagy megrendelések?

– Néhány kivételes esettől eltekintve az illusztrátorok általában nem maguk választják meg, hogy mit szeretnének illusztrálni. Az Ispirescu-kötetre a General Press Kiadó kért fel. Bevallom, Petre Ispirescut még nem ismertem korábban, de amikor beleolvastam a mesékbe, örömmel vállaltam, mert szeretem a klasszikusokat. Ispirescu a román népmesekincs gyűjtője volt, kb mint német területen a Grimm testvérek vagy Ludwig Bechstein. Illetve, hogy ne menjünk messzire: a magyar népmesék gyűjtője, Benedek Elek végzett hasonló tevékenységet. Kányádi Sándort pedig természetesen ismertem. Az ő műveit is kiadói felkérésre illusztráltam.

– Különbözõ kiadóknak illusztrál – milyen érzés a dél-koreai piacra illusztrálni? Tud ön dél-koreaiul?

– Persze, hogy nem tudok, ilyen esetekben mindig angolul kaptam meg a kéziratot. Akkoriban dolgoztam főleg külföldi kiadók számára, amikor még a magyar kiadók nem nagyon bíztak meg munkával. Ebben az időszakban kaptam megbízásokat görög, dél-koreai, illetve amerikai kiadóktól. Természetesen jó érzés volt kézbe venni a szépen kivitelezett könyveket, de inkább csak vizuális értelemben. A gyönyörű, ám számomra teljesen ismeretlen betűk nekem sajnos csak ákombákomok. Igazi pozitív érzelmeket az váltott ki belőlem, amikor végre a magyar kiadók is megtiszteltek a bizalmukkal, és végre magyar nyelvű könyvekben láthattam viszont a képeimet.

– Ha jól tudom, már a negyvenen túl van… Úgy értem, a negyven illusztrált meséskönyvön – ilyen nagy a munkatempója, vagy régóta csinálja?

– Bizony, már ötvenhez közeledem..., minden értelemben. De a kérdésére a válasz: mindkettő. 2000-ben kezdtem el aktívan könyveket illusztrálni, tehát valóban elég régóta csinálom, és gyors a tempó. Olyan időket élünk, amikor muszáj hajtani.

– Kialakult stílusa van, kõhajításnyi távolságból fel lehet ismerni a munkáit. Ezt nevezik egyéni világnak? Vagy ennyire egyformák lennének a mesék Andersentõl Boldizsár Ildikón keresztül Hauff-ig?

– Szerintem ezt nevezik egyéni világnak. Legalábbis remélem, hogy a stílusom nem egy ”generálszósz”. Mert bár nyilván valóban felismerhető a stílusom, de azért nem hinném, hogy a könyveim egyformák lennének. Nem, egyáltalán nem egyformák a mesék Boldizsár Ildikótól Hauffig, és szeretném azt hinni, hogy az én illusztrációim sem azok. Sőt, kifejezetten ügyelek arra, hogy az egyes könyvek azt a stílust képviseljék, amit énszerintem a szerző szívesen látna. Hiszen – bár természetesen mindegyikről látszik, hogy én csináltam – de lássuk be, egészen más stílusban készült mondjuk az Ön által említett Boldizsár – kötetek bármelyike, vagy akár a Kecskemesék. S ha már Kányádi Sándor, akkor az általam illusztrált két Kányádi-kötet megvalósítása is teljesen más stílusú, szerintem. Nem beszélve az én Lenkámról, ami végképp gyökeresen más, mint minden, amit addig készítettem.

– Ha Kányádihoz visszatérünk: volt érzésben vagy stílusban valami rendkívüli azzal a szöveggel? Vagy egy volt a többi közül?

– Semmiképp sem volt egy a többi közül! Annál is inkább, mert először nem is akartam elvállalni. Azzal hívott fel Szász Zsolt, a Cartaphilus Kiadó vezetője, hogy lenne itt egy kézirat Kányádi Sándor Kecskemeséivel. Majdnem rávágtam, hogy nem vállalom, hiszen sehol egy királylány, csak kecske, kecske, és kecske, én meg utálok állatot rajzolni.
De amikor beleolvastam a kéziratba, beleszerettem! Imádtam Kányádi Sándor egyéni nyelvezetét! Úgyhogy mégis azonnal elvállaltam. Nagyon viccesek ezek a mesék, szeretem őket, és kimondottan élveztem, hogy nekik köszönhetően én is megmutathattam a humorosabb oldalamat.

– Van egy svéd mûvész ismerõsöm, Gunnar Svenssonnak hívják, bár a név most nem érdekes. Egyik nap Észtországban, a másik nap Gyergyószentmiklóson… Amikor Észak-Vietnámon átbiciklizett, egy éjszaka egy falusi házban szállt meg. Annak gazdája szegény volt, a vendégszoba egyetlen dísze egy régi és üres francia likõrös üveg, aminek a cimkéjét õ maga vagyis Gunnar festette párizsi dizájnerként fél évszázaddal azelõtt. Elömlik az arcán az öröm, amikor meséli… Most az Ön rajzát használja fel az Orsolya Pince a cimkéjéhez. És az Ön festményeit a Cerkabella kiadó a naptárához… Ez lenne az elismerés jele. A sikeré?

– Nem tudok arra válaszolni, hogy mi az elismerés vagy a siker jele. Viszont nagyon tetszik Gunnar története. Elképzelem, ahogy meglátta a világ végén a saját munkáját ennyire megbecsülve, ez valóban csodálatos élmény lehetett... Ha a kérdésére nem is tudtam válaszolni, engedje meg, hogy cserébe egy hasonlóan kedves, régi személyes emlékemet meséljem el én is. Nagyon régen történt, még a nagymamámmal laktam Pilisborosjenőn. Előző évben jelent meg a Tarot kártyám, ami a legelső publikált munkáim egyike volt. Amikor egy este fáradtan hazaértem, meglepő látvány fogadott. Az én tisztességben megőszült parasztasszony nagymamám, aki a svábon kívül éppen csak törte a magyart, de ezen kívül semmilyen más nyelven nem beszélt, épp egy ausztrál hippi párocskával teljes egyetértésben üldögélt a tornácon, akik szemmel látható szeretettel símogatták a kezét... Mint később kiderült, a fiatalok előző évben jártak Budapesten, és megvették az általam illusztrált Tarot kártyát, majd hazamentek. Annyira megtetszett nekik, hogy következő évben újra eljöttek Magyarországra azzal a szent elhatározással, hogy ők bizony szeretnének megismerkedni a kártya festőjével. Józan ésszel belegondolva, ennek vajon mennyi esélye van?? Ne felejtsük el, hogy nem az internet koráról beszélünk! Mindenesetre ők valóban bátran felkerekedtek, és elmentek abba a könyvesboltba, ahol anno a kártyát vették. Mit ad Isten, a bolt vezetője éppen falumbéli volt, így hát felírta nekik egy cetlire a nevemet és a címemet. Persze nekik az a név, hogy Szegedi Katalin semmit nem mondott, azt se tudták, melyik ebből a keresztnév, hogy az illető férfi-e vagy nő, illetve hogy vajon hány éves lehet. Így aztán érthető, hogy amikor elmentek a megadott címre, és ott egy idős asszony fogadta őket, azt hitték, hogy a Tarot kártya festőnőjével találkoztak.