Székely Ferenc

Székely Ferenc

Interjú Tófalvi Zoltán történész-íróval

– Erdély legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában, Korondon született. Kérem, meséljen gyermek- és ifjúkori éveiről!

– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is. Tamási Áronnak – a legnagyobb magyar írónk egyikének– intelme semmit sem veszített időszerűségéből: „Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége.” „Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Korond és a Sóvidék több kötetre tervezett helytörténeti és néprajzi monográfiája megírásra vár. Dédelgetem magamban azt az álmot is: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.

Beszélgetés Kenéz Ferenccel

Kenéz Ferenc 1944. március 24-én született Nagyszalontán. Olvasói körökben költőként, íróként, újságíróként, szerkesztőként vált ismertté. Első könyve az 1968-ban megjelent Fekete hanglemezek című Forrás-kötet. 1989-ben telepedett át Magyarországra. Sok műfajú alkotó. 1968–2008 között írt verseiből Nagyregény címmel jelentetett meg válogatást. 2012-ben tüntették ki József Attila-díjjal. 

– Abban a városban született, ahol közel másfél évszázaddal korábban Arany János látta meg a napvilágot. Büszke erre?  

 – Kérdés, lehet-e büszke az ember olyasmire, amihez neki akaratlagosan semmi köze? Kérdés az is: aki előtte született Arany Jánosnak, az nem lehetett büszke Nagyszalontára?

Beszélgetés Csávossy Györggyel

Az alábbiakban Csávossy György élete utolsó interjújából közlünk részleteket. A teljes életút-beszélgetés megjelenés előtt áll Székely Ferenc: Égbe nyúló kapaszkodó című, idei kerek évfordulós művészekkel készített interjúkötetében (Üveghegy Kiadó, Százhalombatta).

– A bor vagy az irodalom volt először életedben?

– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg.

– Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi a jó bor titka? 

– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-hegyalján, Arad-hegyalján és a Küküllő-mente borvidéken teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. 

Beszélgetés Ana Blandianával

– Kedves Ana Blandiana, Ön Temesváron született, de anyja révén a Fehér megyei Blandiana faluból származik, Lucian Blaga szülőföldjéről. Miért épp ezt a nevet választotta írói névnek? 

– Blandiana az édesanyám szülőfaluja volt. Nevét egy Maros menti dombon lévő római várról kapta. Tizenegyedikes koromban vettem fel, amikor apámat börtönbe zárták, és semmi esélyt nem láttam, hogy saját nevemen publikáljak...

Beszélgetés Csire Gabriellával

− Marosújváron született, de két éves korában Kolozsvárra költözik a család, ott éltek, ott járt iskolába és egyetemre. Milyen volt Kolozsvár a második világháború után és az ötvenes években?

 − Szüleim a Maros menti Felvincről származtak, bár apai részről felmenőim kolozsváriak voltak. Édesapám néhány évig a marosújvári Solvay Társaság szódagyárában dolgozott, ide költözött új házasként édesanyámmal. Így történt, hogy a Felvinccel szemközti bányavároskában láttam meg a napvilágot. Marosújvárt tizenhat évesen láthattam újra, de ekkorra már a be-beomló sóbánya teljesen elnyelte azt a városrészt, ahol születtem. Gyerekkorom élményvilága, eszmélésem, diákkorom mind-mind Kolozsvárhoz fűződik, ahova 1940-ben jött át a család.  A háborút egy Dónát úti boltíves, több termes borpincében vészeltük át, a Róza néni óvóhelyén, több szomszédos családdal együtt.

Beszélgetés Balla Zsófiával

– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja,  Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Süto Andrással, a kamarási zsidó temető árnyékában, együtt emlékeztek a ‘44-es deportálásra. Erről mit mesélt a lányának Balla Károly az 1950-es években?

– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, késobb. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első Auschwitzba tartó vonatra.

Beszélgetés Cseke Péterrel

Cseke Péter (1945. január 30.,  Recsenyéd, Hargita megye) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt az 1951-ben Bukarestbe költöztetett Falvak Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot.

Beszélgetés Gál Éva Emesével

—Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő „asztaláról” került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a  vidéket?

—Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.

Subscribe to this RSS feed