Azt mondja, annak idején őt is megérintette az emberarcú szocializmus eszménye, de vértként védte meg az addig csak félig megértett falusi, kisvárosi gyermekkor tapasztalati világa. Beszélgetés megkésett transzilvanizmusról és nemzedéki vonulásokról a friss Kossuth-díjas és Pro Urbe díjas költővel.

Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a Príma-díjon át a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.

– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?

– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.

Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.

– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek?

– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.

Munkában ért a március tizenöt, s még kokárdám sem volt. Felkészületlenségemre már készen volt a mentség, mert reggelem és estém a hazáé volt ezen a napon. Kaftánommal a cicás szatyorban reggel kilenckor indultunk koszorúzni, s megtettük, mit követelt a haza: három tucat ember előtt leróttuk tiszteletünk Petőfi Sándor szobra előtt. 

Igazi csemegével szolgált a legutóbbi (március 3., Bulgakov) kolozsvári  Helikon-est, amikor is három szerző egyszerre megjelent kötete került terítékre: Horváth Előd Benjámin Az amnézia útja című verseskötetével érkezett, Nagy Kata az Inkognitóablakot tárta elénk, míg Tolvaj Zoltán Fantomikerével ismerkedhettünk meg. Mindhárom kötet a József Attila Kör és a Prae.hu gondozásában jelent meg Budapesten 2016-ban. A szerzőkkel André Ferenc beszélgetett. 

A hétfői, február 27-i Bretter-körön Deák Paula Blanka került boncasztal alá . A fiatal költőnő 1997-ben született, aktív blogger, szövegei jelentek már meg a Bárkában és az Irodalmi Jelenben. A Rutin hiány című verseskötete a Colorcom kiadó gondozásában jelent meg.  Káli Ágnes vitaindítója, tartalmas bevezetése ellenére a kör nehezen indult.

A kolozsvári Helikon-estek legutóbbi meghívottja Végh Attila volt, József Attila-díjas költő, író, esszéíró, beszélgetőtársa Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője.  Az estet a szerző készülő természetfilmjének rövid bevezetője indította, melyet lélegzetelállító felvételekkel tűzdelt, irodalmi narrációnak is nevezhetnénk.  A költő gimnazista korában kezdett bele a természetfotózásba és filmezésbe, ott csatangolt a budai hegyekben. Az irodalommal később kezdett foglalkozni, első verse huszonegy éves korában jelent meg az Élet és Irodalomban.

Január 16-án Kolozsváron Tamás Dénessel találkozhattunk a Helikon estek keretén belül, ahol novelláskötete, a “Minden egész…” kapcsán beszélgetett vele Balázs Imre József. Miután töredelmesen bevallották, hogy mindketten átléptek a negyvenes vonalon, az a kijelentés került terítékre, hogy egy bizonyos kor után az irodalom egy döntés.

Január 26-án Centauri Pennatus járt Kolozsvárott az Álljunk meg egy szóra előadsássorozat keretén belül, az E-mil szervezésében. A szerzővel László Noémi beszélgetett. Már a belépésnél rendhagyó volt a légkör, hisz megkértek mindenkit, hogy képanyagot ne készítsenek az eseményről, legalábbis olyat nem, ami felfedné a rejtőzködő író arcát. Ennek okára nem derült fény, mindössze annyira, hogy indoka van, mind az arctalanságnak, mind az írói név használatának.

“Fáj a szívem. Csak egy bordaközi izomfájdalom.” Láng Orsolya Bordaköz című kötetének a bemutatóján jártunk. A szerzővel Kulcsár Árpád beszélgetett.  Láng Orsolya kötete, a Bordaköz a szerző első verseskötete, mely a Tejszobor című prózakötetet követte. Gál Atilla közreműködésével jelent meg mindkét gyűjtemény, ki segédkezett a művek válogatásában és szerkesztésében. Amint elhangzott, cím  a költészet helyét fejezi ki a szerző számára, hisz az szerves része életének.