Dan Lungu prózája

Sokszor félve nevettünk...*

„Bojároknak" hívtak minket. A műhelyünk exportra dolgozott, mi hoztuk a valutát. Akkoriban Ceauşescu ki akarta fizetni a külföldi adósságot, hogy ne nyomorgassanak a nyugatiak mindenféle kamattal, úgyhogy nagy érték volt a valuta. Ami jó volt, ment exportra. Ha például egy rakomány Nyugatra készült cipőt nem vettek át, bekerült a boltokba, és emberölés volt érte. Egy tűt nem lehetett leejtem. Mi megrendelésre gyártottunk mindenféle fémárut, úgyhogy ha nem vették át, azonnal ment az ócskavasba.

Nagy botrány volt ilyenkor. Ordibálás. Büntetések. Nagyon kellett figyelni, de jól is kerestünk. Kétszer annyit, mint mások. Fizetésnapon, amikor jött a könyvelő a pénzzel, bezárkóztunk vele a műhelybe, hogy ne lássák a vállalatnál a többiek, mennyit keresünk. Kisuraknak hívott a főnök. De megdolgoztunk a pénzünkért, nem loptuk. Ezt vágtuk a képébe, de azért igazat adtunk neki.

A műhelyben mintha idegen bolygón éltünk volna. A hátsó raktárhelyiségben volt egy kád, amibe állandóan folyt a hideg víz. Ott állt a sör és az üdítő. Ha megszomjaztál, hopp egy sör! Persze az alkoholfogyasztás tilos volt az egész gyár területén. Ezért is tettük ki a kád fölé a 400-as törvénycikket, amely szerint a munkahelyi alkoholfogyasztást büntetik, hogy röhögjünk. A portán ellenőrizték a táskánkat, hogy nincs-e benne üveg. Hol az üzemanyag? — kérdezték. A férfiakat rendesen átkutatták. Épp csak a fogtöméseket nem nézték meg. Senkinél sem találtak semmit, kifelé mégis mindenkinek vörös volt az orra. Az az igazság, hogy megállás nélkül ittak. De dolgoztak is! Nálunk Mitu bá például nem is állt a géphez, amíg nem volt mellette az üveg szíverősítő. Nem érdekelték kisasszonyoknak való likőrök, ahogy mondta. A sör még gargalizálásra sem jó, mondta kacagva. Ha beállt a gép mellé, úgy jöttek a darabok, mint a futószalagon, mintha robot volna. Nekünk a főnök hozta a sört ládaszámra. Ki merte volna az ő kocsiját átkutatni? Ó hozta a valutát. Neki köszönhetően voltunk mindig elsők a „szocialista munkaversenyben". A portások nagyobb tisztelettel köszöntek neki, mint az igazgatónak. Minden hónapban felváltva, a különböző részlegek teljesítménye alapján fizették őket. Amikor ránk került a sor,  nem akarták elhinni, hogy mekkora pénzt emelünk el. Fényképezzétek le, hé, mondta nekik a főnök, mert nem biztos, hogy még egyszer láttok ennyit. Aki rendes gyerek volt, vagyis értesített, ha ellenőrzés közeledett, vagy nem akadályozott minket, hamarabb került a csoportunkhoz, aki nem, várhatott, amíg megőszült. Nem tudom, hogy a többi részlegen hogy oldották meg az italozást, de nem haltak szomján ők sem. Egyeseket láttam előttünk átugrani a kerítésen, hogy átfusson a közértbe, mert ott a sarokban mi nem voltunk annyira szem előtt. Mások, ahogy hallottam, dunsztos-üvegben hozták be a pálinkát. Vettek egy közönséges befőttet, mondjuk meggyet, óvatosan felnyitották, kiöntötték a levét, és a helyébe töltötték a szeszt. A gyümölcsöt benne hagyták. A tetejét szépen visszacsavarták, s így a portások százszor is átkutathatták a táskáikat. Ó, életrevaló a román!

Micsoda életünk volt ott!

Ebédszünetre végeztünk a napi munkával. Ez tizenegykor, fél tizenkettőkor volt. Hatkor kezdtünk. Ebédszünet után jött a szabad program. Üresen jártak a gépek, hogy hallják kint a zakatolást és azt higgyék, dolgozunk, de mindenki a saját ügyeit intézte. Ha valaki piacra akart menni, oda ment. A legtöbben azonban zuhanyzás után inkább mindenfélét játszot-
tak. Mintha most is látnám Ariton bát és Sorint, ők állandóan ostábláztak. Ez volt a szenvedélyük. Sokszor többen is összegyűltek, és versenyeztek. Heccelődés és röhögés, amennyi belefért. Costel, Radu, Pancu bácsi és Aldea bácsi huszonegyeztek. Sör a láb mellett, mint katonának a fegyver. Már nem is tudom, kik, malmoztak. Egy darab papír, ceruza, bab, kukoricaszem, és máris kész volt a játék. Mint a kaszinóban, esküszöm. Ha pártellenőrzés volt, a portások hírül adták, és azonnal a gépekhez pattantunk, máris lelkesen és szorgalmasan dolgoztunk.

Különben az ajtó mindig zárva volt, ha jött valaki, csengetnie kellett. A mieink két hosszút és egy rövidet csengettek, hogy ne zavartassuk magunkat fölöslegesen az idegeneknek rendezett színházzal. Cuhdiuc bácsi volt a legcsendesebb. Ö inkább elhúzódott a sarokba, hogy aludjon egy jót. Kertes házban lakott, volt egy kis veteményese, amit művelt, így a műszak végén frissnek kellett lennie. Akinek kedve volt hozzá, maszekolhatott is, hogy egy kis mellékest keressen. A főnök nem értett ezzel egyet, mert azt mondta, keresünk épp eleget ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk a hülyeségekhez. Ha valakit elkap a rendőr a városban, táskájában az erkélyüvegezéshez készült szögvassal, valamennyien megjárhatjuk, mert ránk terelődik a figyelem. De nem is tiltotta, főleg ha rokonnak fusiztunk. Volt egy Plugaru bácsi nevezetű alak, aki állandóan a lyukasztógépen lyuggatott, hajlítgatott ezt-azt...

— Miben mesterkedik ott, Plugaru bá? — kérdezte a főnök.
— Nézze, főnök, csinálok pár zöldségesállványt az unokaöcsémnek.
—  Hány unokaöccse van magának? Mert már tíz éve folyton nekik fabrikál valamit.
—  Sok, főnök, mert faluról jöttem, és tíz testvérem van.
— És mindegyik gyermekestül ezen a piacon árul?
— Mindegyik, főnök, már egy sincs a mezőgazdaságban.
— És látom, nagyon szeretik a virágokat is — nevetett a főnök.

Azokon a részlegeken, ahol nem volt rendelés, csak a fusizásból éltek. A tyúk is ott kapar, ahol van mit — ahogy mondani szokás. Rendeltek nálunk ablakkeretet az erkélyekre, legalább egy felhőkarcolós városrésznek valót. Sírkerítéseket, ami talán a második világháború összes halottjának elég lett volna. Az igaz, hogy volt is miből. Máma lámpával sem lehet egy darab csövet találni a román vállalatoknál. Minden tönkrement.

Mi lányok csak hárman voltunk: én, a húgom, Sanda és Aurelia. Nemigen játszottunk. Esetleg malmoztunk néha-néha. Inkább kötöttünk, bevásároltunk. Máskor kis fémkazettákat készítettünk, nem nagyokat, mondjuk tűnek, gombnak és egyéb apróságnak valót. Ajándékba csináltuk ezeket, vagy eladtuk darabját tíz lejért. Sokszor adtunk el szerszámosládákat is, azokat a nagyobbakat. Ezeket huszonöt lejért. De mégis a fizetés volt az alap, mert mi aztán jól kerestünk, ez nem vicc. Mindig olyan jól elszórakoztunk, hogy műszak végén sajnáltuk, hogy már haza kell menni.

Micsoda bulikat rendeztünk! Ha volt egy-egy különleges esemény, jó kis mulatságot szerveztünk. Ott hátul, a raktárban. Volt ott minden: szalámi, sajt, paradicsom, pástétomok tartárral, sokszor olajbogyó is. Pedig ritkán lehetett kapni. Bor, sör, üdítő, minden. Még zenét is hallgattunk, csak azt nem lehetett rendesen hallani a gépektől. Jó volt. Olyankor Mitu bácsi vicceket mesélt. De hát nem úgy, ahogy mások szoktak, egyenként; sorolta egymás után, mint cérnán a gyöngyöt. Még jól ki sem kacagta magát az ember az egyiken, máris jött a következő, aztán a következő. Izomlázam volt a hasamban, becsszó! Ha belejött, az valami rettenetes volt. Olyankor mesélte a Leanás és Nicu bás vicceit. Úgy mesélt, mintha ott lett volna velük a hálószobában. El is képzeltem, ahogy mennek ide-oda, ahogy civakodnak egymással, hát mint férj és feleség szokott. Természetesen mindez hülyeség volt, jól eltúlozta, de megszakadtunk a nevetéstől. Magához húzta az üveget, hogy ne kelljen nyújtózkodnia, ha megszomjazik, és rákezdte.

— Egy szép napon Ceauşescu, a Nagy Férfiú erősen rosszkedvűen ébredt. De erősen,  ember,  nem csak úgy.

Ahogy meghallottuk, csend lett, és tátott szájjal hallgattuk. Az volt a szavajárása, hogy „ember". Mitu bácsi valamivel később került a műhelybe, mert előtte a csavargyárban dolgozott. Komoly összeköttetése lehetett, hogy ilyen jó helyre került. Aztán meghúzta az üveget megint, és folytatta a nagyotmondásait.

Csak nevettüüüüüünk...

Csak nevettüüüüüünk...

Istenem, mennyit nevettünk!

Igaz, sokszor félve nevettünk.

Valaki egyszer azt mondta:

—  Mitu bácsi, a vicceivel egy szép napon maga még lecsukat minket.
— Hagyd el, ember, nem feledkezik meg rólunk a főnök, majd csúzlival belövi oda is a töltött káposztát.

A viccek miatt nem kellett félni, de valamitől egyszer tényleg begyulladtunk. Kaptunk egy nagy angliai megrendelést fémdobozokra, de hogy azokon mindenféle likak és nyílások is legyenek, nem is tudom, mire kellettek azoknak a vereseknek. Nagy volt az öröm, hát el lehet képzelni. Ez hozta a valutát. És hatalmas, busás fizetéseket, természetesen. A rossz nyelvek persze gúnyolódtak velünk, hogy az angolok csak az anyagot veszik meg, nem a kézi munkát. Vagyis, hogy csak a vas kellene nekik, de Ceauşescu nem adja el a nyersanyagot. A vasra viszont szükségük van, tehát megveszik, beolvasztják, hogy zsilettpengét gyártsanak belőle. Ezt nem tudom elhinni, de hát, kérem, akkor ezt beszélték. Épp akkor jött hozzánk egy fiatal srác, Dragoş. Tulajdonképpen a fülénél fogva lódították oda, mert az első titkár unokaöccse volt. A főnök nem bújhatott ki, ugye, fel kellett venni. Annyi esze volt, hogy azt sem tudta megjegyezni, melyik a patentfogó, így hát tervezői munkát adtak neki, hogy egész évben lógathassa a lábát. Ezek a dobozok az angoloknak egyszerű feladatot jelentettek, és gondolták, vele terveztetik. Megkezdtük a gyártását. Dolgoztunk, mint a bolondok, úgyhogy az első szállítmány, háromezer darab, egy hét alatt el is készült. Jön a minőségi ellenőr, és a haját tépi. A bal oldali két lyuknak jobb oldalon kellett volna lennie. Háromezer darab, nem háromszáz. Ha nem az első titkár unokaöccse van a dologban, nagy baj lett volna belőle. De így eltussolták. Végül ezt is a főnök oldotta meg. Leadta ócskavasnak, és lefizette őket, hogy ott helyben préseljék is össze. Azok meg keresztet vetettek, hogy micsoda jó alapanyaghoz jutottak. Azután protekcióval szerzett Galaţi-ról új vaslapokat az előirányzotton felül, és az egészet kezdtük elölről. Hát persze, azért mindenki megtartott annyi dobozt, amennyit csak tudott. Eladogattuk erre-arra, és még nekünk is maradt valamennyi. Szerintem az ócskapiacon még most is lehet kapni azokból az angoloknak gyártott dobozokból.

De manapság hiába is keresne az ember vaslapot egy román vállalatnál. Minden tönkrement.

 

Fordította: Koszta Gabriella


*Dan Lungu (sz. 1969, Botoşani) regénye (Sunt o babă comunistă [2007]- Egy komcsi nyanya vagyok! [2008]) egy politikai lektűr olvasmányosságával kínálja magát. Az író, aki a kilencvenes években tűnt fel prózájával és színpadi munkáival, s műveit számos nyelvre lefordították, hálás témához nyúl e viszonylag friss könyvében, ugyanakkor az általa használt nyelvezet akár egy tökéletesen szabott ruha símul tárgyához. A könyv emlékezéses-vallomásos, több személyes szempontú visszapillantás a romániai aranykor viszonyaira, amelyek egyesekben a mai veszteséget, frusztráltságot jelentik, s emiatt nosztalgiát ébresztenek, másokban viszont a mögöttünk hagyott diktatúra dermesztő levegőjét tartják ébren. A regény szereplői - egy faluról városra származott munkáscsalád tagjai - állítják szembe saját élményeiket és emlékeiket az általánosabb összefüggésekbe helyezett tényekkel és igazságokkal. Az itt közölt részlet Dan Lungu regényének 22. fejezete és a főhős, a kommunista "nyanya" – egy nyugdíjas munkásnő – munkahelyi nosztalgiázásáról szól. (Címadás a szerkesztőtől)