Alexandru Vakulovski regényrészlete

Kisinyov*

A valódi nevelést az utcától kaptam. Ahogy a barátaim is, sőt: az egész generációnk. Amire vágytunk, azt nem kaphattuk meg. És akkor megkerestük máshol. Pipi, Şobo, F – íme néhány haverom. Tényleg nem untatlak? Rendben. Hogy pénzünk legyen kólára, sörre, vodkára, kénytelenek voltunk minden szarságot megcsinálni. Rakodómunka, lopás, bunyó, zsaruk. Ez volt számunkra a barátságos élet, amely kitárt karral fogadott minket, miközben sárga, csorba fogai közt kibökte az üdvözlést: Isten hozott, faszikáim. A beavatás elég könnyen ment. Megúsztuk néhány csonttöréssel, lassan gyűlöletünk is undorrá változott.

Akarsz egy példát, hogy hogyan? Mi sem egyszerűbb. Veszel olcsón valahol falun néhány automata kalasnyikovot, aztán eladod azoknak, akik átviszik Romániába vagy máshová. Nesze neked példa! Szarság.

Ami kurva jó volt mégis, az a barátság volt. A sokszor furcsa barátság, de az igazi haverok elfeledtetik, hogy néha a barátság is egyenes úton visz a falnak. Érdekes, hogy barátaim nagy részét az egyetemen szedtem föl. A Bölcsészkar unalmas előadásai, félkegyelmű tanárai a Dékánátusba száműztek – ez a kis söröző egy köpésre volt az egyetem főépületétől, a Puskin utcában, épp a 10-es és a 3-as megállójánál. Olcsó sör és vodka. Egy idő után áttettük székhelyünket a Sajtóház hátsó bejáratához, ahol nyugodtan kiüthetted magad, nyugodtan hányhattál és alhattál, ha már meg se tudtál moccanni. Itt kezdtem travkát[1] szívni. Mindig olyan részeg voltam, hogy egy év múlva már úgy éreztem, hiába füveztem rendszeresen, semmi hatása nem volt rám.

Hogy akkori nőim hogy viseltek el? Szinte mindegyik kurva volt. Imádtam a kurvákat. Minden szuper, semmi komplikáció. Általában. Semmi rosszallás, ha tökrészeg vagy, mintha minden így lenne rendjén. Ennek a nemzedéknek, a 0 generációnak sok minden rendjén lévőnek tűnik. Másképp megszakadnál, és elmerülnél a szarban. Az éhség, a fájdalom, a megaláztatás, az erőszak definiál minket. Csak az erőszak képes eltüntetni azt a szemetet, amit az URSS[2] nevű utópia hagyott ránk örökül. Tudod, mi ez az URSS? A medve az Ursus sör címkéjéről, csak épp szép piros, mint az utópia. Csak ki kell hagynod a második u-t a sör nevéből.

Undor és gyűlölet. Belénk van oltva az undor és a gyűlölet. Mi már nem szeretnénk vesztesek maradni, mint a szüleink, nem akarunk nyájasan mosolyogni, miközben valaki basztat. Ki kell dobni egyszer s mindenkorra a penészes szemetet. Mennyi vándorló, ide-oda mozgó szar! Mindenütt ott van. A köztársasági elnöki székben, az előadótermekben, a trolikon. ÓÓÓÓÓÓHOHÓ, szászi huj, vagy ahogy ti mondjátok: szopjatok le – ezt kellene mondani a Krisztus előtti 15. századból ittragadt kedves ősöknek, akik elfelejtettek meghalni. Dögöljetek már meg, mert hullaszag van! Fuck off!

Íme, már éjjeli 2 óra van. Senki nem álmos. Te sem? Jó, ha akarod! Á, nagy szarság volt. Mikor először éreztem a hatását, épp a Sajtóház lépcsőin üldögéltünk, és hozzám készültünk Şobóval és Kivel. Végig röhécseltünk az úton, aztán egyszerre kiment a lábamból minden erő, a fejem ólomnehéz lett a semmitől, mire hazaértünk, már beszélni és mozogni se tudtam, úgyhogy Şobo és Ki vetkőztetett le és dugott ágyba. Közben az agyacskám távoli galaxisok közt keringett. Nem voltam még soha jobban, tücsök sírt a kobakomban. Másnap megpróbáltam eldönteni, hogy a vodka hatása volt-e az egész, vagy inkább a züllöttségé.

Egy spangli ára 5 lej volt, a vodkáé szintén. Legkevesebb öt ember szállt el egyetlen spanglitól. Volt idő, hogy Pipi, Şobo és én csak egyetlen napra tisztultunk ki. Seggfej, lófasz a szádba – hülyült Şobo röhögve. A Sepultura Rootsáról parafrazeált egy számot. Minden nap úgy öt óra táján üvegekkel a dzsekink zsebében léptünk ki a cég ajtaján, ahol mindannyian dolgoztunk, s ha még fű is volt nálunk, biztosan kiütöttük magunkat a szemközti tömbházban. Ez volt a nap legkellemesebb periódusa. Fiatalok, szépek és vidámak voltunk. Elküldtük a valóságot a picsába. Aztán visszamentünk a céghez. Az az igazság, hogy Pipi jobban tudott figyelni a számítógépre, ha muccs volt. Mintha keze a klaviatúra meghosszabbítása lett volna. Feje persze rongylabdaként himbálózott a vállain. Şobo minden reggel előhúzott egy pisztolyt az irodaasztal fiókjából, és a halántékához szorította. Hiába vigyorgott, csöppet sem volt szívderítő látvány. Egy szép napon majd így baszom ki a fejemből a kefírt, mondta. S azt hiszem, meg is tette volna, ha a főnök el nem rejti a fegyvert. A legröhejesebbek a geci, hullarészeg rendőrök voltak, akik ott lófráltak, és lófrálnak még ma is, Kisinyov utcáin, és jobbra-balra vagdalkoznak a gumibotjaikkal. Kisnyó legelvetemültebb gazfickói épp ezek a gáborok[3].

Szarság. A kurva anyját neki. Hogyhogy egyszerre robbant szét ez az egész történelmi szar? Vagy még több szar lesz, ha a sok, fejünk fölött keringő szemét végre lepotyog? Ezek persze csak retorikai kérdések. Egy-egy hangya a hátgerincemen, s én csak a viszketés hatását próbálom csillapítani. Hová tűnt a gyűlölet? Hová tűnt a megváltó gyűlölet? Miért fáradtam bele a gyűlöletbe és a kíméletlenségbe? Undorom, szörnyen undorodom mindentől. S épp ez az undor köti meg a kezemet, hogy képtelen vagyok bármit is tenni. Semmire se vagyok jó. Time-out. Egy zsibbadt agyú kretén lettem. Tudom, hogy tennem kellene valamit. Tudom, hogy az is jó lenne, ha semmit sem csinálnék, de ez sem rajtam múlik. Igazándiból nem is tudok semmit. Nem tudom, hogy öngyilkos legyek-e vagy se. Kamasz koromban megpróbáltam néhányszor, de megundorodtam az öngyilkosoktól és az öngyilkosságtól is. Ha mégis az leszek, következő alkalommal már biztosra megyek. Nem fogok többé bekötözött kézzel, zsibbadtan ébredni. De mondom, már az öngyilkosságtól is undorom. Vagy ahogy Fane Babanu mondta volt: unatkozom, halálosan zájbit[4] vagyok. Ő legalább menedéket talált az internetben és az alkoholban. Én mindentől undorodom. Az élettől, az álmaimtól, a haláltól is. Seggbe rúghatnék valakit, csak úgy, de ezt is minek? Magamat kellene seggbe rúgnom. Vagy fejbe. Ki kellene irtani mindenkit. Ha nem lenne időpocsékolás. Nincs értelme. De hát minek van értelme, Úristen? Várom a választ.

El se tudom mondani, mit éreztem, mikor fejbekólintottak egy üveggel, s én, mint a filmeken, kecses mozdulattal padlót fogtam, a vér pedig védőburokként ölelt körül, mert az eszem, az emlékezetem, az ösztönöm épp valahol a picsában csavargott. Meleg hússá változtam át, vérmeleg hiánnyá. Az orromból, számból, halántékomból szivárgó vér volt a tudatom, ez próbált megvédeni, mikor teljesen magam alatt voltam, vagy még annál is lennebb, mikor egyszerre voltam mindenütt és sehol. Nirvána. Ez az a nemlétező hely, amely mindent magába ölel, amelyik annyiszor csábított, ez adta a lehetséges legjobb dolgokat, mindent, ami gondolattal, szóval, cselekedettel és érzéssel nem fejezhető ki, ha értesz engem. Mindig nehezen tértem magamhoz ebből a drogoktól, fájdalomtól, haldoklástól, betegségtől, agyrázkódástól előidézett állapotból, s ilyen állapotban voltam akkor is, amikor lassan kezdtem magamhoz térni, letörültem az arcomat, észrevettem kezemen az alvadt vért, csak bámultam magam elé, és nem értettem semmit, F ott állt mellettem, motyogott valamit, de nem értettem belőle semmit, csak a vérmeleget éreztem, ami kötélként visszarántott az életbe, semmi nem jutott eszembe, csodálkoztam egy kicsit, bambán bámultam a vért, szétnéztem, de nem értettem semmit, abszolút semmit, nem tudtam semmit, nem tudtam, hogy ki vagyok, olyan volt minden, mint holmi zselatintenger, képek úszkáltam előttem, egymásba mosódtak, s én ott ringatóztam közöttük, vagy nem is ringatóztam, fene tudja, hogy mi volt, ha volt egyáltalán, mert semmit nem éreztem, s akkor meghallottam F hangját, mondott valamit, rám nézett, én kezdtem magamhoz térni, szörnyen összevissza volt minden, próbáltam valamit mondani neki, de elfelejtettem, mit akarok mondani, mindent elfelejtettem, láttam, hogy ott áll mellettem F, de nem tudtam, ki ő, megpróbált fölébreszteni, beszélni hozzám, de én mindent elfelejtettem, Yo, mondta, mi van veled, mondj már valamit, de én még valahol messze voltam, elfelejtettem mindent, és nem értettem semmit, hogy ki ez az F, éreztem a meleg leheletét, de nem tudtam, ki ő, nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, aztán megint a vért kezdtem nézni a kezemen, ez ismét visszarántott, Yoooooooo, ordította F, de én csak bámultam rá egy mukk nélkül, aztán fölálltam, belenéztem a tükörbe, csurom vér valaki dülöngélt a tükörben, s fogalmam se volt, hogy került oda, mert hogy nem én voltam, az biztos, én valahol középen álltam önmagam és a tükörképem között, a levegőben, aztán mégis megértettem, hogy én vagyok az, tátott szájjal bámultam rá, minden kiment a fejemből, valahogy mégis rájöttem, hogy csakis én lehetek az, de nem értettem, hogy a francba lehetek én, én vagyok az?, én lennék az?, jól vagy?, kérdezte F, s én értetlenül bámultam rá, fingom se volt, hogy ki az az F, ki az ott a tükörben. Hol van az az ott? Gyerünk hozzám, mondta F, segített talpra állni, kitántorogtunk a folyosóra, elvette a kulcsaimat, bezárta az ajtót, és elindultunk valahová.

Kisinyov. Gyönyörű, összevissza napok. Színpompás nappalok, kávétól éber éjszakák, amikor a város sötét, kacskaringós utcáin mászkáltunk. Hajnalhasadásig olvasott könyvek. Várni, amíg az égen kigyúl az a vörös pont, aztán nézni, hogy milyen gyorsan jön egyre följebb, és változik meg a színe.

Jó éjt, paplan, milyen jó itt alattad, kényeztesd hát egy kicsit a hullámat, amíg még itt vagyok. Ördög tudja, mi lesz holnap. Ha lesz...


*Részlet a HÁNYINGER UTCA című, a kolozsvári Sétatér Kiadónál 2015-ben megjelent regényből. Alexandru Vakulovski (1978) – moldáviai költő, író, blogger. Lövétei Lázár László fordítása


[1] fű (orosz argó) 

[2] A Szovjetunió román rövidítése. 

[3] A moldvai szlengben a zsaruk csúfneve.

[4] unott (orosz)