Alphonse de Lamartine versei

Az ébredő gyermek himnusza
(Hymne de l'enfant à son réveil)

Ó, atyám, imádlak atyám!
Akit nem nevezhetek csak térden!
Kinek rettentő és gyöngéd nevében
Ráncokat gyűr homlokára anyám!

Azt mondják, ez a briliáns Nap
Nem csak hatalmad játékszere;
Hogy lábaid alatt lengene
Akár egy sötétpiros lámpa.

Azt mondják, a te teremtményed
Sok apró madara a mezőknek,
És te adsz az apró csecsemőknek
Lelket is, amivel felismernek téged!

Azt mondják, hogy te kelted életre
A virágokat, melyek a kertet díszítik,
És nélküled, kiről a fukarság hírlik,
Sok fa egy gyümölcsöt sem teremne.

Ajándékodat, a jóságos intézkedést,
Hova meghívtad a világegyetemet;
Egyetlen rovar sem feledhetett,
A természetnek ezt az ünnepét.

A bárány kakukkfüvet legel,
A kecske az aranyesőtől ámul
S a légy az edény szélén bámul
A tejből maradt fehér cseppekre!

A pacsirta a keserű magra,
Amit a rohanó tallózó hagy neki,
A veréb a gabonarostát követi,
S a gyereknek mindene az anyja.

Minden ajándékot, hogy megkapjon,
Amit lebegtetsz neki naponta,
Délben, este és hajnalonta,
Mit tesz? a nevedet mondja folyton!

Ó, Isten! a szájam nyökögi
E rettegett angyali nevet.
Ugyanúgy mondja egy gyerek
A kórusban, ki téged dicsőít.

Mondják, hogy szereted, ha érkeznek
Gyermekkorból jövő kívánságok,
Amiatt, hogy ezek ártatlanok,
Akkor vagyunk híján az értelemnek.

Mondják, az ő szerény dicséretük
A füledbe törik még könnyebben,
Hogy az angyalok lakják az egeket,
S mint az angyalok, olyanok leszünk.

Ó! mert meghallod ilyen messzeségbe
A kívánságokat, miket ajkaink dadognak,
Én szeretném kérdezni folytonosan,
Hogy másoknak vajon mi a szüksége.

Istenem, adj a szökőkutaknak habot,
Adj tollazatot a madaraknak,
És gyapjút a kicsi bárányoknak,
A síkságnak árnyékot és harmatot.

Adj a betegnek egészséget,
Ha kér, a koldusnak kenyeret,
Az árvának egy lakóhelyet,
Szabadságot az elítéltnek.

Adj Uram egy népes családot
Apával, ki féli az Istenét,
Adj bölcsességet és szerencsét,
Hogy öröm viruljon anyámon.

Mert én jó vagyok, bár manócska,
Mint a templomban ez a gyerek,
Mert elmélkedek minden reggel,
Az ágyam lábánál mosolyogva.

Az igazságot tedd a lelkembe,
Ajkaimon a valósággal,
Félelemmel és szófogadással,
Szavad megérik a szívemben!

És száll a hangom, égig ér,
Mint ez a kellemes füst,
Hol illatos urna lendül
Gyerekek kezében, mint én.


Egy könnycsepp (vagy Vigasz)
Une larme (ou Consolation)

Hulljatok csendes könnyek,
A könyörtelenség földjére;
Ne kérjenek jámbor kezek,
Ne a barátság keblére!

Hulljatok, mint elszórt zápor,
Amelyik sziklákon csillámlik,
Mit az ég el nem varázsol,
Sem szél ki nem szárít.

Az embereknek miért kellene
Egy szerencsétlen, megtört szíve?
Nálamnál ők jóval szegényebbek,
S balsorsom az övékénél kisebb!

Könnyek nélkül bizonyára soha
Nem sötétül be az irgalom ege;
Jövőjük sem lesz majd mostoha,
Kupájuk sem lesz epével tele.

Soha ennek a léha tömegnek,
Amely előttem nevetve masíroz,
Nem kellett mondjam egyetlen
Szóval sem: Én veletek sírok!

Jó! ne akarjunk többet mindenáron,
Hasztalan bánkódni az embereken;
Ha keservemet magamba zárom,
És homlokomat a tenyerembe rejtem.

Amikor a magányos lélek
Gyászfátyolba burkolózik,
S a földtől nincs, amit kérjen,
Utolsó reménye is eltávozik;

Amikor a barátság is elmúlik,
És a saját útjáról letér,
Az utolsó botja is elhajlik,
Összetörik és elhasítja kezét;

Mikor az embert, ki mérsékli
A boldogtalanság fertőzését,
Egyedül hagyjuk az útról letérni,
Szemtől szembe találja szenvedését;

Mikor a jövőnek sem lesz varázsa,
Hogy a holnapot vonzóvá szépítse,
A könnyek kínkeserves ára
Lesz kenyerünk egyetlen íze;

Akkor a hangod majd áthatja
Hallgatásba burkolózott szívemet,
És a kezed, Istenem! felkapja
Majd jég súlyú gyötrelmemet.

Érezzük, hogy gyöngéd szavadat
Másokkal nem lehet összezavarni,
Uram! és az nem is vigasztalja
Azokat, akiket nem lehet vigasztalni.

Mennyei karod úgy vonz minket,
Mint szívéhez közeli barátot,
A világ, ha mosolyogni lát, irigyen
Kérdezi: Ki adta ezt a boldogságot?

A lelket meglágyítják imáink,
Ha befogadja őket az égi világ,
És a könnyes szempilláink
Maguk, szemünket megszárítják,

Ahogy egy téli sugár letörli
Az ágakról vagy a szikláról,
Még az utolsó csepp esőt is,
Mit árnyék nem tehet magától.


(Csata Ernő fordításai)