Bújócska álmok között

Nagy nehezen sikerült kitépnie magát a legmélyebb álomból, amit valaha is aludt, s Mirodonie mégis a régi terhet érzi a lelkén. Úgy tűnik, nem ocsúdott még fel abból a kábultságból, melyben azon a furcsa éjszakán bolyongott, ami Viana titokzatos eltűnésével végződött, aki a kukoricás kellős közepét otthagyta őt.

Ion Nete

Cilică, aki egyik legrégibb tisztviselője a pénzügyi hivatalnak, hidegrázásra ébredt. Egész éjszaka az orvos szavai gyötörték, s most, hogy az ágy szélén kuporog egy pokrócba burkolózva, kezdi átkozni a gondolatot, ami az orvosi rendelő felé hajtotta. Aztán eszébe jutott, hogy bár nagyon rosszul aludt, jutott ideje álmodni is. Átengedte magát az álomnak, és visszaemlékezett, hogyan szállt le az ágyról a sötétben, hogyan próbálta ki, milyen gyorsan talál el csukott szemekkel a magas támlájú székig, ahová vetkőzéskor a ruháit dobta. A szobában tapogatózva az ajtó mellett találta magát, s néhány másodpercig kapkodva lélegzett, mintha kiszáradt volna körülötte a levegő.

Ion Nete:

A horizontot lezárja a domb éle, felemelve a rézszínű eget. A tömeg a fekete vizek örvényétől kábultan kavarog. Óriási, sebes hullámok törnek egymásra, megpróbálva elérni a csúcs szegélyét. Léptek ropognak megállás nélkül. Mint vihart jósló mennydörgés kezdetén. Időről időre feltűnnek az égen a kései alkony véres foszlányai. A két árny kétségbeesett erőfeszítéssel próbál egyensúlyban maradni a forgatag fölött.

Halál (körbemutatva): Emlékszel, akkor is ilyen volt…
Sátán (felugrik, mint akit megégettek): Nincs mire emlékeznem. (parancsolón) És hagyd már abba!