Próza

Kelemen Endre prózája

Méz

Az ország, hol történetünk játszódik (azaz folytatódik) továbbra is az, ahol a legbanálisabb tárgyak, pontosabban azok birtoklása, valahogy mindenki számára magától értetődő módon felértékelődött. (Pontosítok: ezennel az illető ország egy kisvárosa külteleki panelházának első emeleti, mintegy 10 négyzetméteres konyhája a helyszínünk.) Nos, ide igyekezett a fociban balog és setesuta, ám szerény és jól tanuló hősünk (nevezzük Ervinnek. Vagy Elemérnek, hisz tudjuk, történetünk szempontjából neve lényegtelen).

Kőrösi Csoma Sándor és a két rabló

Részlet egy hosszabb ciklusból

Kőrösi Csoma Sándor a magyar őshaza felé tartva Afganisztán hegyei között gyalogolt, amikor egy hegyszorosban váratlanul két rabló támadt rá. Teli torokból ordítoztak, kardjukkal vadul hadonásztak, szertelenül, idegesen viselkedtek. Kőrösi Csoma Sándor türelmesen várt, hogy lecsendesedjenek, ordítozás közben nehéz megérteni a szavakat. Amikor a rablók látták, milyen nyugodt, ők is lehiggadtak, normális hangon kezdtek beszélni. Akkor kiderült, az ottani hegyvidék egyik kis népének kevésbé ismert nyelvét beszélik.

Hegedűs Imre János elbeszélése

Tibi, a szekus

Akkor ment el a hangja, amikor Nagyerdő patakában belehajolt egy mezei kútba, s hosszan ivott. Megundorodott a sok édes ordától és puliszkától, amit reggel, délben, este kapott a majortól, ezért megsózta mind a kettőt, úgy megsózta, hogy csíptek, ettől szomjazott veszettül, de a víz jéghideg volt, begyullasztotta a torkát, berekedt, nem tudta uszítani a kutyákat a juhok után, ő futott lélekszakadva, terelte vissza, ha azok a sarjúmezők felé nyomakodtak. A búzát behordták már a gazdák, kivirágzott a tarló, azon legeltetett, de két vagy három vékony parcellában ott volt még a sarjú, azt mondta a gazdája, nehogy beléengedje a juhokat, mert összetöri azt a macskapofáját.

Fischer Botond novellája

Mythophobia

A tengernek nincsenek történetei. A történetek a vízből jönnek, mert az ember is a vízből született. Kevesen merik minden nap megkísérteni a halált azzal, hogy történetet lopjanak a víztől, ezért ritka a mesecsináló. De a tengernek nincsenek történetei, a vizét nem lehet meginni. A halászok a kikötőben ugyan tudnak mesélni. Naponta lejárok hálót javítani, és meghallgatni a sós szavaikat, melyekről azt állítják, hogy a tenger adta őket. Nem tudom, mit higgyek. Szavakat már sikerült kicsikarnom, hínárba ragadt mormolást, csigahéjból kiszippantott esti imát, kifejni egy-egy sorsfoszlányt a tajtékból, de történetté még sosem álltak össze ezek a zsebből metszett félmondatok.

Faluvégi Anna: Játszmáink

- Elmesélem neked a történetem - mondta szomorú arccal. Fürkésztem tekintetét, próbáltam olvasni a gondolatai között. De nem kellett. Mély levegőt vett, és lágy hangja sokáig- sokáig zsongott a fülembe, mint a nyárvégi fák sárguló levelei között a szél. Néha-néha megállt, szünetet tartott, aztán újrakezdte… Szótlanul hallgattam végig. Mindenkinek van egy története- gondoltam. Mindenkinek.

A kezdet

Minden egy játszma. Minden pillanatunk, minden gondolatunk. Játszma az életünk, és a halál is egy játszma. Jó időnek kellett eltelnie, mire rájöttem. Pedig egész életem erről szólt. Csak most visszapörgetem az eseményeket, és megismerkedem önmagam játékszabályaival. Hiszen mindez igencsak érdekes, és szórakoztató játék. Nyilván, vannak szabályok, amik eddig tudattalanul működtek, de most nyakon csípem őket. Te is akarsz játszani? Gyerünk, állj be a körbe.

Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai

Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai (részletek)
(Laúxie Káe Tárkun Porszéna)

Vicem pro vice reddo tibi bone amice. Dono Tibi librum, Alexius Magnus.

I.
(Nem is fontos.)

Több mint két ezredév távlatából meglehet, néha nevettető és humoros lesz, amit írok. A szándékom nem ez, de ellenemre sincs, hiszen a humor, amelynek nevét (is) ellopták a latinok, nem mást jelent, mint az istenek éltető nedvét az emberekben.
Sorolhatnám címeimet, neveimet (így is túl sok van belőlük) – de ez már aligha érdekelne bárkit is. Még az én koromban sem érdekelt, pedig akkor tényleg nagy voltam, és szent. Persze, ezt mi sosem vettük komolyan.

Ion Nete prózája*

Az árny(ak) meg Blacky

*Ion Nete nyolcvan esztendős: Isten éltesse! (a szerkesztőség)

Megdermed a mennydörgés morajló robajára, amely mintha egyenesen a felhőkből szakadt volna alá: Ekkora behemót kutyát tartasz odahaza, és nem szóltál nekem?
A rettenetes mennykő-csapás először mintha belesulykolta volna talpaival a földbe, utána pedig úgy érezte, hogy a hetedik mennyországba röpíti. Látja a testét – mintegy villámfényben – töméntelen szilánkra röpülni szét, amelyekből aztán zöldszínű csillageső záporoz alá. A szerterajzó káprázat kitart egy ideig, majd belevész a végtelenbe.
Az “eget-földet rázó mennydörgés” hangja oly hirtelen elhal, mint ahogyan támadott. A nap fénye fokozatosan újra erőre kap, körülfolyva az ismert, mindennapi világot, amely továbbhalad megszokott útján. Mintha mi sem történt volna! Csupán csak annyi, hogy köröskörül a mindenség, a táj teljességgel más képet mutat, mint volt annak előtte.
A nap állásából ítélve úgy délfele járhatott az idő.