Mese a koalamackóról

Egyszer egy gondolatolvasó koalamackó vándorútja során elérkezett egy erdőszélre és ott felmászott egy kőrisfára. Tetszett neki a kőrisfa erősen, meg kiváncsi is volt rá. Ilyen fára eddig még sosem mászott. Ahonnan jött, ott másféle fák nőttek az erdőben.
  Tikkasztó nyári dél volt. A dombháton, az erdőszél nyújtotta árnyékban egy birkanyáj delelt. A nyájhoz tarozott száznegyven birka, két kutya meg egy szamár. Nem számított nagy nyájnak, szamárra tán szükség sem volt. Azt a kis batyut a kevés elemózsiával a pásztor is könnyen elbírta volna. De a pásztor úgy gondolta: egy juhnyáj akkor az igazi, ha tartozik hozzá szamár is. A szamár a régi időkből maradt meg, amikor még több százra rúgott a birkák száma. Legeltetésükhöz távoli vidékeket kellett bejárni nagy batyuval. Régi szép idők. Azóta kicsit összement minden.

   Tulajdonképpen maga a pásztor is a nyájhoz tartozott, de ő nem így gondolta. Ő úgy gondolta: a nyáj tartozik hozzá. Jó pásztornak tartotta magát, aki szereti a nyáját. Éberen, odaadással őrizte a juhokat. Reggel és este megfejte őket, tavasszal gondosan lenyírta a gyapjúkat. Időről-időre pedig kiválasztott közülük néhányat, majd egy nagy, éles késsel megölte, megnyúzta és feldarabolta őket. Hitte: egy szerető, jó pásztornak így kell tennie.
  Ami a juhokat illeti, ők meg voltak győződve arról, hogy minden hozzuk tartozik, minden értük van: pásztor, kutyák, szamár, még a dús füvű legelő is. Ha egyszer ők vannak többségben, ha már körülöttük forog minden. Elnéző megadással tűrték a kutyák futkosását és csaholását a széleken. Még akkor sem sértődtek meg, ha hozzá-hozzákaptak valamelyik lemaradozóhoz. A szolganép fontoskodása – vélték. Igy akarnak érdemeket szerezni a pásztor előtt. Hogy a pásztor kimondottan értük van, az nem is volt kétséges számukra. Minden cselekedete róluk szól, az ő érdekükben történik, az ő kényelmüket szolgálja. A megölésekről, megnyúzásokról, feldarabolásokról nem tudtak, nem a szemük előtt zajlott. A szamárral nem törődtek, nem tartották sokra. Kényelmük szempontjából közömbös, s jobban szereti a bogáncsot a fűnél. Buta szamár.
  A kutyák meg voltak győződve, hogy nélkülözhetetlenek. Rajtuk múlik minden, csak általuk mennek rendben a dolgok. Ők a társaság összetartói és mozgatórugói. Egyszerre. Ha ők nem lennének, szétszéledne az egész nyáj. Vagy bolond felé mennének a juhok, nem arra, amerre muszáj. Nélkülük még legelni sem tudnának a kerge birkák úgy, ahogy azt kell: zárt sorokban, fegyelmezetten. Kulturáltan, kussolva. A pásztort szerették, de azért tisztában voltak vele: ahogy ők futkosnak a birkák körül, arra a pásztor sosem lenne képes. Jó ember, jó ember, de nélkülük tehetetlen. Egy nagy gyermek. Résen kell lenni, s figyelni, mit akar, hogy segítségére lehessenek.
 A szamár sztoikus volt. Elfogadta, hogy ő meg a pásztor meg a kutyák meg a juhok valamiképpen összetartoznak – ebben a sorrendben! –, de nem tulajdonított túl nagy fontosságot az egésznek. Ettől még nem nő több bogáncs a réten, s a batyut is mindig cipelnie kell valakinek. Az volt a véleménye, hogy túl komolyan veszi magát mindenki. Ettől nem bír nyugton ülni a fenekén senki. Sürögnek-forognak juszt, tesznek-vesznek feszt, nagy cécót rendeznek a semmiért. Holott a csendes, átgondolt merengés az igazi, az elmélyült mélázásnak nincs párja. Ennek meg ő a mestere. Itt áll a példakép, de senki nem vesz róla példát. Hülyék!                        
    A farkas ott lapult a fűben, a szomszédos domboldalon, és sóváran leste a birkanyájat. (A domboldalon kívül még a mesében is lapult, lupus in fabula.) Tulajdonképpen a farkas is a nyájhoz tartozott, farkasi minőségben. A juhokhoz tartozik mindig farkas is, de a pásztorok ezt nem fogadják el. A juhok sem, a kutyák sem. Még a szamár sem. A farkas ellenben azon a nézeten volt, hogy ő meg a juhok szorosan összetartoznak. Neki legelnek, neki híznak jó kövérre. Különben kinek? Ő és a juh: két test, egy lélek. Hadd legyenek egy test, egy lélek. A farkas lelkiember volt.
    A gondolatolvasó koalamackó sehogy sem tartozott senkihez. Nem is erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt.
   A gondolatolvasó koalamackó rokonszenvesnek találta az egész társaságot. Két vén ürü meg a vezérkos ugyan elég mokányul meresztették rá gülüszemüket, de a sok kis ugrándozó bárányka igazán kedves volt. A többiek is érdekesnek bizonyultak a maguk nézeteivel, vélekedéseivel, meggyőződéseivel. Nem volt elvesztegetett idő darabig a közelükben tartózkodni.
  A nap lassan túljutott a delelőn. Mintha csak ez lett volna a jel, megmoccant az idő. Mintha csak erre várt volna, készülődni kezdett valami. Valaminek eljött az ideje, valami történni akart. Orrok kezdtek szimatolni, szembogarak szűkültek össze, inak feszültek meg. Úrrá lett a nyugtalanság. Nemsokára eseménydússá válik a környék. Nemsokára gyors mozgásokkal telítődik a táj.
   A gondolatolvasó koalamackó ezt már nem várta meg. A szilaj akcióktól igyekezett távol tartani magát. A heveskedések nem vonzották. A kapkodó mozgás lehet látványos, sajnos, miközben csinálják, nem sok idő jut a gondolkodásra. Ő pedig egy gondolatolvasó koalamackó volt.
   Lekászálódott a kőrisfáról és folytatta útját. Úgy érezte, érdekes benyomásokra tett szert. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Nem egyhangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni darabig rajta az időt. Csakúgy, mint az eukaliptuszfákon. Igen.
                        Fára mászni jó.