Print this page

Láng Orsolya prózája

Tejfogak

Majdnem kinőtt matrózingben vagyok. Hosszú szívószállal szívom a tejet egy színültig teli, nagy befőttesüvegből. A szint csökkentével előtűnik egy porcelán nipp feje, válla. Látni akarom, tetőtől talpig. Az utolsó kortyokat nehezen nyelem, de kárpótol, hogy az alak teljességében megmutatkozik, lágy körvonala átdereng az üvegen. Amikor a nipp kezétől az utolsó csepp is elválik, ruhám burokként hull le rólam.

Egyik kezemmel a szemérmemet takarom, másik kezemben egy kalitkát lógatok magam mellett. Nem érzek semmit. Fekete-fehéren látok. Ólomkatonákat köpök ki, és a nipp köré sorakoztatom fel őket. Ágyúgolyókká zsugorodnak, és a porcelánra lövődnek, fekete verejtékként folynak le rajta. Mire a golyók elfogynak, az alak egészen befeketül, és kecsesen elfordul a tengelye körül. A háta hófehér maradt. 
Kiöntöm a szívem.

Bemutatkozom egy öregasszonynak: „Szabó Péter.” Valahogy egyszerűbb ezt mondani. Egyedül vagyok, végre kiélhetem magam. Elengedtek a patakig, kavicsokat gyűjtögetek, és elszaladok a libák elől, ha jönnek. Rövid hajam van, és nem engedem, hogy öltöztessenek. Mindig ellenőrzöm, hogy mindkét csuklómon lépcsőzetesen, egyforma széles csíkokban látszódjanak ki a ruharétegek. Később elkerülöm még az utcát is, ahol az öregasszony lakik, miután kiderül, hogy amikor megkérdezte, ki vagyok, jól tudta, mi a nevem, hol lakom, kik a szüleim. Úgy érzem, ő vert át engem, nem én őt. 

Hajnal van, de már utcai ruhába öltöztetve heverek a konyhai díványon. A konyha monokrómiáját megtöri a fürdőszoba fényes csíkja, készülődő anyám ebben hajladozik, koccannak a piperecikkek tégelyei. Arcom húsába apró fonalnyüvek préselődnek az ágy méregzöld huzatáról. Az ujjamat szopom, az orrom alatt morzsolgatott rongycafat, ez a kicsit én-, kicsit anyám-, kicsit álomszag keveréke az egyetlen olyan biztos pont, amelyet magammal hordhatok mindenüvé. Amíg jobb kezem mutatóujját a szájpadlásomnak támasztom, a középső ujjamon a hüvelykemmel pergetem magam felé a rongycsíkot, és amikor a végére ér, átfordítom a többi ujjon, majd lejátszom visszafelé ugyanezt. Megunhatatlan szagszalag. Anyám kórházba visz, ami számomra nem képzelhető valóságosabbra, mint mondjuk a mennyország. „Félsz?”, kérdi tőlem egy idegen, de lényegét tekintve ismerős mosoly, később, a klórfehér fényben. „Nem”, felelem a magasított vaságy szélére ültetve, miközben szeszes vattával dörzsölik felgyűrt ruhaujjam alatt a karomat. Így maradok, ki tudja, meddig, ebben az első hazugságban, amelyet már-már magam is hiszek.

Egy nálam kisebb gyerek arcát csapom meg véletlenül egy fűzfavesszővel, lovazás közben. Szépen bevárom, amíg kihívja a bátyját, mert elképzelni sem tudnám, hogy itt most valami következni fog. „Most meg leszel verve”, mondja a nagyfiú lazán, és én azt hiszem, ezzel el van intézve. „Máskor vigyázok”, ezt olvashatná le az arcomról, ha olvasni akarna. Egy negyedik emeleti ablakban kikönyököl egy másik nagyfiú, tőle tudom meg, hogy ez nem vicc. Utasításokat kezd osztogatni: „Lökd le a földre. Rúgj bele a hasába. Emeld fel, lökd le.” Így történik meg, érzések nélkül, gépiesen. Egy fűcsomót látok nagyon közelről. A szomszéd lány támogat fel a lépcsőházban, miután a mászóka alól nézi végig többedmagával a verést. Ő az, akinek egyszer pénzt loptam az anyám táskájából, hogy valamiként viszonozzam a kis, kulcstartóként használható műanyag ikont, amit tőle loptam. Szerettem átmenni hozzá, mert ott minden másabb volt, mint nálunk: a nyelv, a bútorok, a szagok, de mindenekelőtt a kilátás, ez a példás nézőpontváltás, amely a játéknál is jobban lekötött, annyira, hogy vissza kellett fognom magam, ne tűnjön úgy, mintha csak nézelődni mennék. A fák más szögben fogták közre a repedezett aszfaltú parkolót, ahol minden húsvét előtt disznót vágtak a leterített autóponyván. Mintha fordítottak volna egyet a társasjáték tábláján, szembe kerültem azzal a mezővel, ahol azelőtt álltam – látszott a szobánk ablaka, és hiánytalanul a teljes kaszárnyasor. Leszereléskor ők ráláthattak a felvirágozott rokonságra is. A képes kulcstartó iránt ellenállhatatlan vágyat éreztem, enyves kezem egy kicsit kárpótolt azért is, mert nem birtokolhattam egyszerre minden nézőpontot. Szerzeményem egyik felén Mária volt a kisdeddel, a másikon Jézus, töviskoszorúval a fején vércseppeket izzadt. Egy rágógumis dobozban rejtettem el, a könyvespolcom alatt. Piros vérem van, mint Jézusnak, de nekem az orromból jön. Soha többet nem engednek le játszani, pedig néha vágytam volna arra, hogy megverjenek.

Felvételi, ez áll a bejárat mellé tűzött papíron. Nem látom az olajfestékszagú folyosóról a terem végét. Nincs is vége, hatalmas tükrök borítják a falakat. Velem egyidős gyerekek ugrándoznak soha nem látott mennyiségben a nagy, kék matracokon, bukfencet vetnek és kiabálnak. Vidámak, vagy az enyémhez hasonló izgalmukat gyűrik mértéktelen hangerejük alá. Gyökeret eresztek anyám kézfejébe. Ha maradnék, először maradnék el tőle. Nem akarja elég erősen, vagy nem hisz a szülőket kitoloncoló felügyelőben, mert amikor kiküldik, elfordítja arcát, és érzem, nem árulásból teszi, hanem hogy elvonja előlem kétsége kiütköző jeleit. Valaki felém tart, valamilyen el nem titkolt szándékkal – hogy betereljen vizsgálódása alá, felmérje hajlékonyságomat, rugalmassági próbáknak tegyen ki, tűrőképességem határait pedzegesse. A reflexeim jól működnek: menekülök. A mosdóban magamra zárok egy vécéajtót, és átadom magam a sírógörcsnek. Miután felocsúdnak, egy értetlenkedő, megszeppent női hang érkezik, majd egy hozzá csatlakozó erélyesebb, az imént felém tartó férfié lehet, kopogtatnak, dörömbölnek, nem gondolnak arra, hogy most már végképp nem akarom beengedni őket. Sajnálatra méltók, amiért a gonosz szerepét tudtukon kívül kell eljátszaniuk. A reteszt anyámnak sem tudom kinyitni, noha már ott érzem az ajtón túl. Tehetetlenségében, amit állandó hívogatásommal keltek benne, ő is sírni kezd. A megoldás rajtam, vagyis azon a légüres téren kívül van, amelybe bezárkózom. 

Jóvátehetetlennek érzett késéssel érkezem. Egy ideje anyám nélkül járok iskolába, aki csak két hétig lehetett a padtársam. Aztán egy napon, amikor az osztály „kinn a bárány, benn a farkas”-t játszott az udvaron, a tanítónő félrevonta anyámat, szemem sarkából láttam, körülhurkol mosolyával, miközben kimondja az ítéletet, hogy szerinte én már jól fogom érezni magam velük. A híreket már rég bemondták a rádióban. Ha a cél felé sűrűsödő forgalomban egy járműben várok, a szignál mindig szertefoszlatja a reményt. Lassan közelgek az üres udvar rózsabokrai mögött. „Aki elkésik, az inkább be se jöjjön”, visszhangzik bennem, de kicsengetésig még nagyon sok van hátra. Még nem tudom, hogy ezt is csak úgy kell érteni, mint a többi szabályt. Ha a mutatóujjunkkal lakatot teszünk a szánkra, az egy idő után elévül, és mindenki megfeledkezik róla, csak én ásítok mögötte még szünetben is. A rendelet feloldásáról megfeledkező tanítónő jót derül, ha tanácstalanul nézek körbe, mások vajon hogyan írnak hátratett kezekkel. Aki túlságosan engedelmes, nevetség tárgyává lesz, aki engedetlen, szintén. Anyám arra biztatott, álljak rá a derekamig érő vécékagylóra, a tiltás ellenére. És noha az ülőke akkor már tele volt mások lábnyomával, előbb az osztályt fogták vallatóra, majd egyre szűkülő körrel rám terelték a gyanút, mint egy koncepciós perben, meg sem kellett szólalnom. A többi lábnyom is lehetett volna az enyém. Később jöttem rá, csapda volt ez is – a segítségét felajánló mézszőke lány lesett ki, amíg a zár nélküli ajtót támasztotta nekem. 
Az ablakos ajtóban, a függöny virágain át nézem üres helyemen a felcsapott faülőkét. Egyszerre elsötétül a kép, a tanítónő lép oda, hogy ajtót nyisson nekem.  Kedvessége értelmezhetetlen – úgy tessékel be, mintha vendégségbe jönnék. Beiszkolok, és elvackolódom. Ő visszaszólít, mosolyogva lehajol értem, és a karjára emel. A csempekályha mellett áll, hatalmas, legalábbis hatalmasnak látszó, csontos, idős asszony. Arcom ég a szégyentől, a tériszonytól megszédülök, és a tanítónő nyakába kapaszkodom. Az illatos toka melletti pellengéren nem tudnám megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Az osztálynak nevezett közösség most tanulja meg a Kivétel című leckét. 

„Ne nyúlj hozzánk!” kiabálják a gyerekek a téren. „Mi vagyunk a lámpák, és pirosan világítunk.” Szaladgálnak, csókolomot köszönnek. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem lökdösnek, és nem csúfolnak azért, mert nem tartozom közéjük, holott oda szeretnék.

Zorrónak öltözöm az álarcosbálon. Anyám szemceruzával húzza ki a bajuszom. Ő inkább a bohócot ajánlotta, de csak három év múlva engedtem neki. Év végén hóvirágnak öltözve kell babát ringatnom az iskolaudvar közepén, zöld, cakkozott szoknyácskában. Univerzális méret, kinek fenékig, kinek térdig ér. Szerencsére rövid lábaim vannak. A gumibabát az árvaházból kérjük kölcsön, ahol anyám dolgozik. Olyan nagy, hogy többször is majdnem leejtem. „Mondd, mért kuncogsz, te kis huncut, tudom, hogy tetszik neked”, bömbölik a fiúk a mikrofonba, amíg mi a betanult koreográfiára emelgetjük terhünket. 

A hegyre kirándulunk az osztállyal, leereszkedünk a völgybe süllyesztett nyári színpadhoz. A kietlen betonlapon megtartjuk a napokkal ezelőtt beharangozott szépségversenyt. Védőoltás és osztálykirándulás nekem ugyanazt jelenti. Ebben a nagy kiszolgáltatottságban én leszek a második helyezett. Találgatom az okait. A hajamat összekötve hordom, másként elszabadul, zavarom pedig összerántja arcizmaim, ha emberek elé kerülök. Igazi, hosszú hajú, mosolygós kislány vagyok. Az a néhány fiú, akivel halál komolyan vesszük a nyomozósdit, úgy tűnik, beváltotta fogadalmát, hogy ha rajtuk múlik, „mindent megmozgatnak az érdekemben”. Talán többször adták le a szavazatukat. Talán hálásak a detektívigazolványokért, amelyeket nekik készítettem. Talán valóban szépnek látnak.

Öregséget erőltetek magamra. Az öregek szívükön hordják tárgyaik sorsát, mert ha egy tárgy elvész, emlékeikre nem marad bizonyíték. Az emlékek szobrokká alakulnak bennük. Az emlékszobrok háta nincs kidolgozva, reliefszerű körvonaluk egyetlen nézőpontból érvényesül. Ha utólag mégis valamilyen homályba merült részletre derülne fény, mert előkerül egy tanú, aki készségesen emlékszik, ellentmondásba keverednek. Mindenki saját szobrot készít ugyanarról a történetről. Nagyapám egyetlen mondatba csomagolja be az életét: „erdőn laktam, kecskepásztor voltam, egyetemen tanítottam, aztán kirúgtak, mert kizsákmányoló a fajtám”. Türelem és odafigyelés kell ahhoz, hogy a csomagolás kibomolhassék: az éjszakai erdőben átélt félelem, amikor az elveszett kecskék után küldték; a négy gyerekét egyedül nevelő, halk szavú tanítónő szelíd ellenállása a kisemmizettség ellen: a vasárnap reggeli tejszínhabos kávé a kis faházban, az erdő közepén; betegeskedés a kőfalú udvarházban az elszegényedett gazdag rokonoknál, a gyógyszeres üvegcsék a virágmintás fal vakablakában; a főváros kéményeire néző parányi szoba, ahová a két lánya született, és a két bőrönddel disszidáló zsidó házaspár, akik egy kínai vázát hagytak az egykor tulajdonukban levő bérház padláslakóira. A házat környező utcáival együtt törölték le a város arcáról, amikor felépült az elefántcsontszínű betonkolosszus. A Nép Háza.
Az az idő, amit befelé növesztek, tejből van. Ami kifelé nő belőlem, az a végleges, és a halálomig tart. 


(Részlet a Tejszobor c. kötetből Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2015)

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány