Lőrincz György regényrészlete

Bécs fölött a Hargitát

(részlet egy készülő regényből)

„A világot kaptam új hazámul,
Szabadságom lett börtönöm.”

              (Kerecsendi Kiss Márton)

- Honnan vagy?
- Romániából. Erdélyből!
- Az hol van?
- Románia közép–nyugati részén.
- Hol tanultál meg ilyen szépen magyarul?!
- A bölcsőben!
- Viccelsz?
- Nem.
- Mit kerestetek ott?
- Ott születtünk.
- A szüleid is?
- A szüleim is. A nagyszüleim is. A dédszüleim is. Tényleg nem hallottál soha, semmit Erdélyről? Trianonról?
- Nem.
- A szüleid sem beszéltek arról, hogy Romániában is élnek magyarok?
- Nem.
- És arról sem, hogy Ti hogy kerültetek Jugoszláviába?
- Nem.
- És arról sem, hogy volt egyszer egy Magyarország?
- Most is megvan, nem?


És Te valóban jugoszlávnak hiszed magadat?
Miért? Minek kellene gondolnom magam? Ott születtem, ott nőttem föl, minek kellene gondolnom magamat?
Ránézett a lányra. Ott sétáltak a császári palota parkjában, nem akarta elhinni, amit hall, nem akarta elhinni, amit a lány mond. Az első pillanatban várta is, hogy a lány derűsen elneveti magát, csak vicceltem – mondja – természetes, hogy magyar vagyok én is, mi más lehetnék, csak próbára akartalak tenni, de a lány pisze orrát fenntartva inkább sértődötten, mint elgondolkozva, szótlanul, durcásan, lépdelt mellette.  „Ez nem lehet igaz, egyszerűen hihetetlen” – gondolta Csapó András, de aztán, bár újra és újra kikívánkoztak belőle a szavak, az elhangzottakhoz nem fűzött hozzá semmi megjegyzést. Sem elmarasztalót, sem élcelődőt. Oldalról lopva nézte a lány nyílt, szép, okos, kifejező arcát, s mert rá akarta, vezetni a gondolatai, kijelentései tarthatatlanságára, újabb kérdést tett fel.
- Mi most, például, milyen nyelven beszélünk?
- Hát persze, hogy magyarul! – vágta hozzá dacosan a lány.
- Akkor? 
- Mi az, hogy akkor?
- Akkor miért hiszed jugoszlávnak magad? 
- Mert így tanultuk, hogy Jugoszlávia a hazánk, s mi jugoszlávok vagyunk.
- És a szüleid soha nem mondták, hogy Te, magyar vagy?

Fölvillant a nagyapja alakja, ahogy ott ülnek a konyha előtti lépcsőn, ahogy mesél a régmúlt időkről, a növényekről, a fákról, az esők, állatok természetéről. A csillagokról, a családról, a nemzetségről, s a faluról. És ő mindegyre kérdez, és kérdez, mert meg akarja érteni a szavak, fogalmak jelentését, meg akarja érteni a szavak jelentésén túli világot, hogy, ki ő? Kik ők? Miért olyan, amilyen. Mások, miért mások? A zöldszeműek, miért zöldszeműek? És a barnák? 
Elmereng.
– Annyit ne kíváncsiskodj –, hallja a nagyapja hangját még most is –, kihűl a szád! Majdnem elneveti magát.
Te, sosem kerested önmagadat? – kérdezte, látva a lány hosszú, szótlan hallgatását.  –  Az arcvonásod mását a szüleid arcvonásaiban? Az arcvonásod mását a nagyszüleid vonásaiban? A fényképeken, amelyeket a családról őriztetek? A mozdulatodat a mozdulataikban? Egy kéztartásban? A múltat, ahonnan vétettünk, s a jövőt, amely következik előző sorsunkból?   Sem azt, hogy miért vagy olyan, amilyen?
A lány hallgatott.
Én – akarta mondani – mindenben, mindig, és mindenütt önmagamat kerestem. Még azt is tudom, kinek a lépteit utánoztam, amikor fölcseperedtem. Kit próbáltam utánozni a táncban. Az éneklésben! A hajviseletben. Azt, hogy mi történt, velünk. A népemmel. S miután megtudtam mi történt, csak erre tudtam gondolni mindig. Ezt akarta mondani, de szerencséjére nem mondott semmit, mert ekkor megszólalt a lány:
Anyukám egyedül nevelt, apukám Ausztráliában él.
Bocsáss meg – mondta. Megdöbbent. És a döbbenete őszinte volt. Eszébe villant, hogy a nagybátyja felesége mindig az újvidéki magyar adást fogta, a Szabad Európa rádióban és ott voltak a legszebb „szív küldik”.
- Nem tesz semmit – válaszolta a lány – Bácskából sokan mentek Ausztráliába és Kanadába nem mi vagyunk az egyedüliek!
- És Ti?
- Mi, nem mentünk utána. Először arról volt szó, hogy csak ide, Ausztriába jön ki, aztán egyszer csak onnan írt. Először arról volt szó, hogy kijön, dolgozik, aztán pár év után hazajön. Aztán már csak arról volt szó, hogy mi menjünk ki hozzá. Aztán egy idő után, már nem is írt…
Most már kellemetlenül érezte magát, váltani akart: 
- S a nagyszüleid?
- Nekem nincsenek nagyszüleim.
- Nincsenek nagyszüleid?
- Nincsenek.
- Sem az édesapád részéről, sem az édesanyád ágáról?
- Így van.
- És nem érdeklődtél soha róluk? Nem kérdezted, hogy mi történt, mi lett velük? – döbbent meg.
- De. Anyukám azt mondta, hogy meghaltak, s nem szeret beszélni róluk. S hogyha anyukám ezt mondta, akkor mi mást tehettem volna? Nálunk egyébként is, nem beszéltek soha a halottakról.
- És halottak napján?
Horgas Eszter elmerengett.
- Nálunk – mondta Csapó András – bár nincs halott kultusz, halottak napján mindenki ellátogat a temetőbe. Gyertyát gyújt, virágot visz. Az öregek, akik nem tudnak kimenni a temetőbe, este odahaza, az ablakokban gyújtanak gyertyát. És ott imádkoznak a megholtakért. Nálatok ez nem volt szokásban?
- Nem tudom. Halottak napján sosem voltam odahaza. Újvidéken voltam. Az elemi alatt sosem jártam a temetőben.
- Fényképen se láttad a nagyszülőket?
- De.
- És sose kérdeztél rá, mi lett velük?
- Már mondtam, hogy igen. De anyukám olyankor mindig napokig rosszkedvű lett. Ledermedt, napokig szótlanná vált. S később már nem is kérdeztem. Anyukám árva volt, falun született, de rokonoknál Szőregen és Újvidéken nevelkedett. És apukám is.
 „És, ha rokonoknál nevelkedett, nem kellett volna, tudjon arról, hogy mi történt a szüleivel” – akarta kérdezni Csapó András, de nem tette fel ezt a kérdést sem. Túl sok kérdést tett fel már így is, úgy hitte megsérti a lányt, hallgatott.
- Magyar iskolába jártál?
- Csak az elemi alsó tagozatán.
- Testvéreid vannak?
- Igen. Egy fiú és egy lány.

Ez volt az első találkozásuk kettesben. Eddig csak a lány munkahelyén, egy kis cukrászdában találkoztak. A lány kissé furcsán, lágyan, később rájött szlávosan ejtette a magyar szavakat, de ez így még külön ízt, fényt jelentett Csapó András szemében. Mintha simogatnák a lány szavai. Különös érzés volt, csodálatosnál is több, borzongató, olyan volt, mint a gyönge áramütés minden szava, úgy tűnt bizsereg, fölforr még a vére is, de ha nem is, pezsgő buborékok kelnek a vérében. 
Egy galamb röppent fel, s erről Csapó Andrásnak eszébe jutott József Attila, s mert kereste éppen az elmondható legszebb szavakat egyébként is, mintha csak önmagának mondaná, megszólalt:  –  Amikor az utcán, átment a kedves…  
Aztán megállt, nézte a lányt, várta, hogy netán folytatja – e? Vagy azt, hogy miként éli át a szavak, gondolatok varázsát. Horgas Eszter várakozón és sürgetőn fölnézett rá, a szemében különös ragyogás kélt, folytasd, folytasd – mondta csodát várón a tekintete – és ő, halk, suttogó hangon, mintha csak ő találná fel a szavakat, külön – külön is be akarná mutatni a szavak szépségét, leporolni őket, fényt lopni minden egyes szóra, folytatta: – … galambok ültek a verebekhez…
- Ezt Te mondod?
- Igen.
- Nekem mondod?
- Neked.
- Te fogalmaztad?
- Igen.
- Mikor?
- Most.
- Komolyan?
- Nem.
- Tovább is van?
- Igen.
- Kezdd elölről, s mondd el az egészet.
Csapó András, aki kötetnyi József Attila verset tudott fejből újra elkezdte: – Amikor az utcán átment a kedves…, Horgas Eszter megkövülten hallgatta. Sose hallotta még ilyen szépnek a szavakat, sose hallotta még ilyen szépnek a magyar szavakat, a szavak által kifejezhető gondolatokat, pedig a szavak, külön – külön, ugyanazok a hétköznapi szavak voltak, amelyet otthon is, bárhol, már máskor is hallott és nem rezdült benne semmi. Semmi és soha. És most igen. Állt, nézte a fiút, muzsikáltak, furcsa borzongató érzéseket váltottak ki a testében a szavak, simogattak, lüktettek, úgy érezte nemcsak a fiú közelsége okán, fölforr a testében a vér. 
Ott ültek a Neptun kút körüli padok egyikén, a császári palota parkjában, gyönyörködtek a palota mindent betöltő látványában, szépségében, nézték a távoli dombhátat lezáró Gloriettet, fogták egymás kezét. Még csak fogták egymás kezét, félve, és rettegve, a nem várt boldogságban elringva, elmerülve –, mindketten úgy tettek, mintha észre sem vennék, hogy fogják egymás kezét, hogy, nehogy egyikük, valamelyikük, egy vétlen mozdulattal kihúzza a másik tenyeréből a kezét. Elrebbenjen a pillanat szépsége, varázsa. Amelyet az önfeledtnek tűnő, tétova, de rég várt, rég remélt elfeledkezés nyújt, hogy fogják, hogy végre, napok, hetek óta először foghatják egymás kezét, s amely maga a beteljesült beteljesülés. Igen, fogják egymás kezét önfeledtnek tűnőn, félőn, és mégis éberen. Úgy fogják egymás kezét, mintha a másik kéz is a sajátjuk volna. A másik kéz, a másik ember keze, nem is a kezéhez, egyenesen, mélyen a szívéhez simulna. A másik szíve is, a homloka, a szeme, a szája, a sejtjei, az erek, a testben keringő vér, a savak, lúgok, a gyomor összes nedve és nedűje az övé, egyben a másiké is volna. A vétlen mozdulat, ahogy egymás tenyerébe simult a másik tenyér, a pillanat, most úgy tűnt megkövült, az ég madarai megálltak röptükben, a csend ledermedt, megfagyott, még a Nap árnyéka is eltűnt, beleolvadt a Napba, igen a mozdulat, az addigi életük legszebb, legmeghittebb mozdulatának tűnt. A rég várt, remélt, örök beteljesülés pillanata volt. Mert ekkor még, csak ennyit vártak, reméltek az élettől. Ennyit, s nem többet. De ez már több volt, mint a beteljesülés maga, az egymás életébe való örök és megmásíthatatlan beavatás pillanata volt. Amikor az egyik Én, beleolvad a másik Énbe – megfellebbezhetetlenül és örökre.
A park tele volt hozzájuk hasonló, szerelemre vágyó és szerelmet adó, és kapó, szerelmes fiatalokkal. Sokat átélt, de még csodákra, szépségre váró turistákkal. Gyönyörű tavaszi nap volt, rügyfakasztó, serkenő, kibontakozásra váró szerelemmel, a szerelem első napja volt sokak számára, ahogy számukra is, amikor a tavasz még önmagában is szép, de legszebb egy lánnyal, akivel ráadásul kettesben először találkozik. Csapó András nézte a lány elmerengő arcát, a szeme kékségét, amely hol szürkébe, hol meg ragyogó sötétkékbe játszott, a fényt, amely dús, kontyba rakott haján kacérkodott, fölcsillant, aláhullt. Majd megszólalt: – Te bácskai vagy, én meg erdélyi és a sorsunk milyen csodája, hogy mi ketten éppen itt, Bécsben találkozunk? 

Elhallgatott, de a lány, mintha nem hallotta volna az előbbi szavait azonnal rákérdezett: 
– Még tudsz más verset is?
- József Attilától?
- Ha ezt, ő írta, tőle.
„Ha megszeretlek kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám”… Abbahagyta, majd azt kérdezte:
Adyról hallottál?
Szerb nyelvű kereskedelmi szakközépiskolába jártam – mondta hidegen a lány.
Akkor elmondok egy Ady verset előbb, jó?
Jó.
És belefogott.
 „A szívem ütném rá pirosan e virágos,
 Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú…
… Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott a titkunk miénk, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.
Olyan csodásan kezesek a titkok,
Fogózzon a szívembe a szíved,
S ne átkozz semmit, ami elmúlt
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szívek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne ríkasson a levelem,
S a május: ne sírj, mert sírok én.

A könyörgő májusi levél hallatán a lány számára zsongani kezdett a park, szépsége kitárulkozott, teljes varázslatában ragyogni kezdett, tündökölt. A neszező füvekből, a csobbanó vízből is muzsika, szerelem áradt, először csak Chopin halk, finom zenéje, majd Liszt rapszódiái töltötték be a hatalmas parkot, amely élt, lüktetet. Horgas Eszter megkövülten hallgatott. Állt, kitárta magát a Napnak, a szívébe markoló, sarjadó szerelemnek, az arcát simogató, langy, kamasz, tavaszi szellőnek. Állt. Hosszan hallgatott, mintha elfelejtette volna a kimondható szavakat is, s amikor Csapó András elhallgatott, a lány ránézett, befogta a szemével:
  –  Én ezeket a szavakat, így nem ismertem – mondta.  –  Külön – külön persze igen, de sose hittem volna, hogy ilyen szépek lehetnek a szavak. Sose gondoltam, hogy önmagukban, s önmaguktól is zenélhetnek a szavak. Beszélj még, beszélj.
Majd:
- S Te magyar iskolába jártál? – kérdezte.
- Igen.
- Ott tanultad ezeket a verseket?
- Ott is.

Hat hónappal később, amikor egy nap váratlanul megérkezett a Horgas Eszter anyja, amikor kettesben maradtak, Horgas Zsófia, a későbbi anyósa, hideg könyörtelenséggel rászólt: – Ne nyaggassa a lányomat – mondta. – Ne faggassa a lányomat a nagyszülőkről – szigorodott el az arca. – És a magyarságáról se!
A szeme összeszűkült, rávillant: 
  –  És ne bolondítsa a lányomat. Hagyja éljen úgy, ahogy neveltem.
Szikár, mosolytalan asszony volt a Horgas Eszter anyja, súlyos ráncokkal a megkövült arcon, amilyennek ő, Esztert sohase látta. Megkeseredett, fásult.  –  Hallott maga Csúrogról?
 –  Csúrogról? Nem – mondta.  –  Nem hallottam.
 –  No, hát ezért mondom – sziszegte. 
 –   Miért? – döbbent meg.
És a döbbenete valódi volt, ahogy az előtte álló asszony fagyos szigorúsága is.
 –  Úgy van jól minden, számunkra, ahogy van!
 –  De hisz, nem mondtam semmit.
 –  Tudom. Csak rákérdezett, hogy ki ő? Milyen nemzetiségű.
 –  És ez baj? Hisz én csak verseket mondtam és kérdeztem.
 –  Baj! Csúrogon születtem, olvasson utána!
Csak ennyit akartam – mondani suttogta. 
Később, amikor már újra kettesben voltak, talán észrevette, hogy történt valami közte és az anyja közt, Horgas Eszter, rákérdezett.
Mit akart anyukám?
Semmit.
Kételkedve, kutatva ránézett: – Mondj igazat!
De hisz, igazat mondtam.
Elhallgatott, majd hosszabb szünet után.
 Édesanyád magyar?
Nem. Ő is jugoszláv – mondta a lány.
Aha.
És apád?
Hát ő is.
És odahaza, otthon, a családban, hogy beszéltek?
Hogy beszélnénk? Magyarul.
S ha magyarul beszélsz, nem gondoltál arra, hogy magyar vagy?
Gondolni, gondoltam, de ez, csak érdekes volt, nem jelent semmit.

 

Egy cukrászdában ismerkedtek meg rögtön a Borbáth halála után. Horgas Eszter, akkor épp kezdő pincérlányként dolgozott a sétáló utcában, a HilfelStrassén, abban a kis cukrászdában, amelyet Csapó András, a T – né, Macskássy Abigélhez vezető úton, már az első alkalommal kinézett magának. Csapó András, aki a kezdeti faelrakás majd kertészkedés után, a jövő fele vezető úton egy újabb stációhoz érkezett, ekkor már kutyát is sétáltatott –, kutyasétáltatás közben, vagy utána, mielőtt visszament volna a táborba, hogy teljen az idő, néha betért, vagy leült a járdán lévő asztalkák egyikénél. Többnyire kávét, vagy hűsítőt fogyasztott, nézte az utca forgatagát, legtöbbször unatkozott, bámult. Horgas Eszter, aki szintén az előző évben egyik barátnője hívására hagyta el Újvidéket, nem egyszer kiszolgálta. Egyikük sem tudott annyira németül, hogy rájöjjön, hogy a másik nem német. Csapó jóképű, magas, sudár fiatal fiú volt, elegáns. Amikor először tért be a kávézóba, nyúlánk, magas alakja már akkor, rögtön feltűnt a lány számára. Nyár vége volt, fehér lenvászon öltönyt viselt zöld selyemkendővel a nyakán. Később, ahogy kopogtatott az ősz, a lenvászon kabátot egy kávébarna, hosszú ballonkabát váltotta fel.  Ekkor már lekerült a zöld selyemkendő, feltűrt gallérral járt, mint László a Casablanka filmben, csak éppen kalap nélkül, úgy is érkezett, a derékszorító öv sem volt sose befűzve a csatba, csak lazán, hurkolódott a derekára. Belépett, bejött, körülnézett, leült valamelyik sarokban – mindig sarokasztalt választott –, s úgy ült ott, mintha indulna. Néha órákon át. Aztán fölvett egy újságot az asztalról, s úgy tett, mintha olvasna. Nem törődött senkivel. Csak a harmadik, vagy negyedik nap jöttek rá, hogy a különös vendég, aki tartózkodó, kimért viselkedése szerint valóban lehetett volna akár osztrák is, nem tud németül. És arra is, hogyha nem tud németül, nem is olvashat. Horkai Edina a barátnője jött rá erre, ekkor még a kezdetekben Horkai Edina akarta meghódítani a fiút, egy nap, mert már kíváncsian figyelték minden mozdulatát azt mondta:
Kővé válljak, hogyha ez nem magyar.
Horgas Eszter, akinek nem jelentett semmit a férfi magyarsága, visszakérdezett:
Honnan gondolod?
Az ember megérzi ezt.
Hogy magyar?
Azt.
S aztán honnan?
Mindig többnek akar látszani, mint amennyi. Ez például rakodómunkás lehet, a tükörből tanulja a mozdulatait.
 Most már ő is figyelni kezdte a fiatal férfit. Csapó András, akiről persze ekkor még nem tudta, hogy Csapó Andrásnak hívják, ahogy pár héttel korábban azt se tudta, hogy a világon van, kávét fogyasztott, viszont a cukrot nem tette bele soha. Azt a zsebébe tette. Viszont, a kanalat, mintha fel akarná kavarni ellenben, igen. És nem vette ki fogyasztás közben se. Soha. Még akkor sem, amikor a csészét a szájához emelte, olyankor a kanalat a csésze falához szorította, és a kisujját – valószínű különös úrias gesztusnak vélte – eltartotta a többitől. Nevetséges volt. Megszokott mozdulat lehetett, rég betanult, számára úrias, vagy úriasan finomkodó, mert látszott nem okoz gondot. Mások, amíg várták a kávét is, már rágyújtottak. Ő, nem. Amikor a kávéból kettőt kortyolt, csak azután gyújtott rá. Piperkőcnek látszott, bár nem volt az. Így ült néha órákon át, egymagában, bár nem tűnt magányosnak, elveszettnek sem. Ebből megsejtették, hogy nincs senkije.

Egy hétre rá, elhatározták, hogy kiugratják a nyulat a bokorból. Hogy ne legyen feltűnő felszolgálás közben, mintha csak véletlen találkozás lenne, szembement Edinával, megálltak egy pillanatra a férfi asztala mellett, s magyarul szóltak egymáshoz. A fiatal férfi úgy tett, mintha észre sem venné őket. És valóban észre sem vette. Úgy ült ott, olyan elmerülten, mintha nem is ott lenne, ahol. Mintha valahol a világ másik részén lenne. Nem is volt ott, az álmaival volt elfoglalva, amelyet még mindig álmodott magának, de ezt akkor, még Horgas Eszter nem is sejtette. Elmerülten kortyolgatta a kávéját, nézte az újságokat. Bármit tettek, azonban nem vett tudomást róluk. Aztán egyszer mégis. Horgas Eszter, egy nap kiszolgálás közben, ahogy a tálcáról tette le a vízzel telt poharat, szándékosan lelöttyintette.
Jaj, bocsánat – mondta magyarul.
Nem tesz semmit – válaszolta önkéntelenül és tiszta magyarsággal a férfi, majd rögtön el is komorult, összevonta a szemöldökét, megmerevedett, lefagyott arccal, inkább kérdőn, mint csodálkozva ránézett.
Úgy tűnt, csak ekkor fedezték fel, látták meg egymást. Eddig csak átnéztek egymáson, vagy elnéztek egymás mellett. Horgas Eszter azonban úgy tett, mintha valóban véletlenül történt volna, mindaz, ami történt. Rezzenéstelen arccal viszonozta a nézését, méltósággal, minden cinkos pajkosság nélkül a karján lévő szalvétát átnyújtotta a kezébe adta:  –  Tessék, letörülni – ismételte meg most már újra, magyarul.
Viszont, erre már, a férfi, mint aki magához tért, talán fölismerte az előbbi elszólását, nem válaszolt. És másnap, újra németül szólalt meg. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna meg az előző napi „baleset”, nem történt volna semmi. Vagy, ami még rosszabb, nem tudta volna azt sem, hogy hol van, és ki a lány. Mintha nem beszéltek volna előző nap magyarul. Most már kezdte érdekelni őket a „titokzatos” idegen, kíváncsivá tette őket, várták és lesték a férfi érkezését. Provokálták, elbűvölő, már – már feltűnő kedvességgel kedveskedtek, elbűvölő, bájos, kecses mozdulatokkal, figyelmességgel szolgálták ki, vagy törülték le, ha csak egy csöpp hamu pöccent is le, az asztalt. A férfi azonban kimért tartózkodó volt továbbra is, már – már elutasító. Rideg, zárkózott. Viselkedésében, mert feltételezték nem akar még idegennek se látszani, látszatra már valóban német volt. Vagy talán, ahogyan elképzelte ő azt. Tény nem tűnt idegennek, nem akart látszatra sem az lenni. Viszont, mert továbbra is egyedül érkezett, s mindig ugyanabban az órában, így arra gondoltak, valahol a közelben dolgozhat. És igazuk volt. Később megtudták, valóban egy közelben lakó magyar grófnő kertjében dolgozott. S az igazság az volt, hogy ekkor még, ebben az időben legkevésbé a szerelem érdekelte. Az egész életét az odahaza megálmodott álmai szolgálatába állította, görcsös igyekezettel csak önmegvalósításra gondolt, miközben már tudta, sejtette egyre távolodik a megálmodott álmaitól. Csak egyetlen dologban nem engedett, s nem adta alább. Elegánsan öltözött, úgy ment ki az utcára mindig, mintha az övé lenne Bécs, vagy legalábbis a lábai előtt heverne, bár tudta, még az a talpalatnyi sem, ahová lép. A kertben, kesztyűben dolgozott, a ruháit, amelyben az utcán járt ott tárolta a szerszámoknak is fenntartott fészerben, nyeste a különböző bokrokat, kapálta a virágágyásokat, ahogy előírták, s arra gondolt, hogy az a rózsabokor, amelyet ő nyír, sohase hajt majd ki! És mégis! Megkönnyítette persze mindezt, hogy nem tartotta véglegesnek a végzett munkát, sőt, a sors, tévedésének, vagy jobb óráiban kihívásainak tekintette, amelyet tudta, úgy lép át, ahogy a küszöbön is egykor, gyermekkorában, még csak meg se rebbent a kétely, s a félelem benne. Fékezhetetlen elszántságot érzett magában, amely nem akadhat fenn apró gondokon. Viszont, az is igaz, töretlen hitét, magabiztosságát – főleg miután kutyát, több kutyát kezdett sétáltatni, mert télen ezzel próbált segíteni T – né, Macskássy Abigél –, hirtelen kétely, a holnaptól való bizonytalan félelem váltotta fel. Néha már – már sajnálta is önmagát, szánalmat érzett egykori önmaga iránt. Szánalmat a kontrollálatlan álmaiért. Egy nagy semmi leszel, nulla a hatodikon viaskodott magában, hogy aztán, pár nap múlva, egy jó hír hallatán újra magával ragadja az önmagába vetett töretlen hite. Éppen neki ne sikerülne? Neki, aki mindig is erre készült? Rájött, dolgozni azt hagyják, de sohase fogadják be. Vendégmunkás lesz, migráns. 

A fiatal férfi, akiről Horgas Eszter, akkor még nem tudta, hogy Csapó Andrásnak hívják, ahogy Csapó András se tudta, hogy Horgas Esztert, Horgas Eszternek hívják, és persze mostanáig egyikük sem, hogy a másik még a világon van is, egyik pillanatról a másikra lett szerelmes. De, nem csak úgy, szép szelíden, ahogy a Nap jár az égen, hanem hirtelen és vadul, számára is érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul. Ő, aki addig, sose volt szerelmes, csak pajtáskodó szeretettel ugratta a lányokat, esetleg kívülállóként, meglett, idős férfit játszva, valóságos öregemberként csodálkozva, bíztatta odahaza a szerelmes fajtákat –, mert voltak olyan osztálytársai, akik már tízediktől, vagy tizenegyediktől egymással jártak – egyszerűen bepörgött. Nem tudott szabadulni a lány látványától. Bármerre nézett, bárhol volt is, mint egy kivetítőn csak a lány arcát látta. A táborban, a falakon, a metrón, az utcán, önmagában. Csak belenézett a semmibe, és máris. Először csak a szemét –, mert csak lassanként fedezte fel a lány többi testrészeit. Igen, először az egész lányból csak a szemét látta, ahogy a szembogara a bárpult mögül ráröppen, őt keresi, majd ugyanolyan hirtelen, egy bátortalan mosoly kíséretében elröppen, fürdik a szem nagy nyári kékségben. Mert nagy, szelíd kék mezőben voltak a lány, íriszes, pulzáló, nagy szembogarai, vagy röpködtek, mint a virágról – virágra szálló méhek. Aztán a félénk szelíd mosolyát fedezte fel, majd a szemöldökét, a homloka ívét. Ennyit. Aztán egy nap, egész valójában felfedezte a lány formás, szép, kecses testét, s az pontosan olyan volt, amilyennek csak álmodhatta volna. Ahogy a képzelete a fantázia varázslatával összerakhatta volna. 
 Csak ha rágondolt is, már el is állt a lélegzete. Vagy dübörögni kezdett a talpa alatt a föld. És ez olyan volt, mint a földindulás, vulkánkitörés, égi háború, villámlás, dörgés, vagy a mindent elpusztító árvíz. Ilyenkor arra riadt, hogy nem kap levegőt, fuldoklik, szaggat a gyomra, és ő már nem is férfi, nő, sőt szülnie kell, rögtön, mert kiszakad a testéből a gyomra. Fölszorul a mellkasába, miközben a fejében zakatol a szíve. Dübörög és szétrobbannak a testében az erek. Igen, addig nézte öntudatlanul a lányt, ült be a cukrászdába, anélkül, hogy meg merte volna szólítani is, hogy egy nap megállt a lány előtte. – Na, mi van, akarsz valamit mondani is? Megdöbbent. – Én? És nem tudott mit kezdeni magával.


Vasárnap volt, és ők ott sétáltak a Kallemberg hegyen, ahonnan belátható volt az egész, Bécs, gyönyörködtek a város látványában, gyönyörködtek egymásban, aztán váratlanul megszólalt a lány: – Magyarnak lenni mit jelent? – kérdezte.
S mert Csapó András annyira meghökkent, hogy nem tudott mit válaszolni újra rákérdezett:
- Magyarul beszélni?
- Azt is.
- És még?
- Magyarul érezni!
- Az mit jelent pontosan?
- Magyarul gondolkodni. Ismerni a nemzet történelmét. Mítoszait. Kultúráját.
- Aki nem ismeri a magyarság történelmét, az nem lehet magyar?
- De. Olyan magyar, aki nem ismeri a saját nemzete történelmét.
- S akkor?
Csapó András nem akarta megsérteni Horgas Esztert. Nem akarta azt mondani, olyan magyar, mint Te. Aki magyarként, s ráadásul magyarul, jugoszlávnak vallja magát. 
S ha valaki csak a nyelvet ismeri? Például egy német, aki tud magyarul…
Egy nyelvet, ha valaki ismer, attól még nem lesz magyar, csak magyarul tudó és értő ember. Aki magyar, annak érezni kell azt is, hogy ő magyar! A szavaknak holdudvara, van, hátországa. Érzelmekkel kell, telítődjenek. Érzelmek kell, rezdüljenek benned. Hogy magyarázzam meg? Te, hogy szoktad szólítani édesanyádat?
Anyu!
És amikor kiejted a szót, akkor mire gondolsz a szó mögött?
Arra, hogy szeret. Hogy félt! Óv! Vigyázz rám!
Na, látod!
Aki, nemcsak ismeri, de átéli a szó jelentéstartalmát, az olyan, mintha az erdő szó mögött hallaná a fák zúgását! A zsongást. Télen látja a zúzmarás, havas, tavasszal a rügyező fákat! Nyáron érzi a fák hűsét. Hallja a szél zenéjét az ágak között. Látja a levágott csutakost éppúgy, mint a sarjadó fákat. Látja, ahogy a facsemetéből – sok apró facsemetéből – nyúlánk, vagy bozontos, göcsörtös erdő lesz. Látja az erdei madarak fészkét az ágak közt, a mókust a fákon, a gombákat a földön. A lehulló faleveleket, s kizöldülő rügyeket. A szobabútorban a fát. Ez épp olyan, mint amikor a víz szót hallja az ember! Érzi a hűs vizet, amikor az szomjat olt, hallja a víz csobogását, érzi selymes simogatását, amikor körül ölei fürdés közben a tested. Látod a csillogó vízcseppeket a szerelmed haján. Bőrén. Az orrán. Látod nőni a füvet. A fákat! Látod az óceánokat, tengereket. A halakat, a tengeri növényeket, a mindenséget. S tudod, víz nélkül nem lenne semmi! Kiürülne a világmindenség, kiszáradna a természet, nem látnád a virágokat, a fűszálon lengő harmatcseppet, ahogy a természet életre kel, mert nem léteznél Te sem. Nem létezne semmi. Csak persze, nem tudnád ezt sem.
És akkor mit jelent számodra a szó, amikor azt mondod nekem, hogy szeretsz?
Akkor például, szeretném a nyelvemmel megérinteni a csillogó vízcseppet a testeden. A mellbimbódon! Szereted a kedvesed bőrének illatát. A teste minden szagát. A szavakat, ahogy kiejti a száján. Ahogy hangsúlyoz. Rád szól. Szid. Szavaival simogat. S mindezen túl, érzed, hogy a közelségedre él, lüktet, a teste. Közelségére él, lüktet a tested. Kitárulkozik. A pupillái látásodra kitágulnak, a szem bogara röpködni kezd, ragyog. A testének minden nedve és párája a szemén át páraként fénylik. Gyilkolni tudnál és meghalni. Újjászületni. Összeolvadni a mindenséggel. Kedvesed kérésére gondolkozás nélkül leugranál a tízemeletes tömbház tetejéről. Szeretnél összefonódni vele, hogy a teste a tested legyen, a szíve a szíved legyen, szereted és lehajolsz, és megcsókolod a földet, ahol ő jár. Ahová lép. A tárgyat, amelyet megfog, megsimogat. A tekinteted, amely rád borul, befogad. A lüktetést az ujjbegyeidben, ha megérinted. Tudod, hogy az övé vagy. Tudod, hogy ő a tied. Szeretnéd birtokolni, legyőzni, elpusztítani, hogy ne lehessen soha senki másé! Szeretnél öngyilkos lenni és feltámadni! Elmerülni a testében. Örökre! Szeretnéd látni miként sír, gyászol, emlékezik, bűnhődik, s magányosan elsorvad, mint a kiszáradó fa!  Ha szeretsz, akkor olyan féltékeny vagy, hogy legszívesebben bebújnál a szeretet lény bőre alá, árnyékként követnéd minden lépését szeretnéd odaadni magad örökre, megfordíthatatlanul, visszafordíthatatlanul. Úgy, hogy tudod nincs többé holnap, nincs másnap, nincs más, a földön rajta kívül senki, senkit sem látsz, senkit nem hallasz, egy józan hang nem jut el hozzád, megtagadod anyád, apád, vállalod az elkárhozást, s igen, kiszúrnád a tekinteteddel a tekintetét is annak, ha valaki ránéz. És mégis, ha szeretsz, és viszontszeretnek, akkor tudod, hogy felesleges a féltékenységed, mert tudod, ő nem csalhat meg téged, felesleges az öngyilkossági szándék, mert tudod, egyszer élsz és nincs több életed, s ez alatt kell, megéled azt az ezernyi életet, amellyel a sors megajándékoz, s tudod, csak élve tudsz szeretni. Ha szeretsz, látod a halált is a kedvesed szemében. Szeretnél meghalni helyette, látod betegen és tudod, hogy ápolni fogod, amíg csak él! Együtt halsz, vele. Ha szeretsz, szeretnél újraszületni. Ha szeretsz, tudod az övé vagy, mert tudod, hogy szeret, tudod ő a tied. Szeretnél rögtön meghalni vele, hogy senki, soha többé ne élhesse meg azt a pillanatot a szeretet lénnyel, amelyet Te megéltél vele, mert akkor már ki is derült, hogy nem is szeretet téged, ha szeretsz…  A tested a teste legyen, az ő teste a te tested legyen, s ne tudja soha egyik se, melyik is az ő teste. Meztelenül kiállnál az utcára, ha kéri, ha kiállna meztelenül az utcára, képes volnál gyilkolni érte. Harcolsz érte, pedig tudod, hogy meggyűlöl…
És Te így szeretsz engem Csapó András?
Én, úgy szeretlek Téged Horgas Eszter, hogy a hangodban fuvolaszót hallok, a hangodban hallom a szél simogatását, hallom a patakcsobogást, az erdőzúgását, látom a nyári, sűrű csillagos eget, amelytől a végtelen semmi magához ölel és én beleszédülök a mindenség ölelésébe, amelybe majd egyszer, amikor majd eljön az idő, mindketten beleszédülünk. De azt a pillanatot nem szabad elsietni, mert az a pillanat az öröklét kezdete. A Nagy Örök Semmi, a nagy beteljesülés töredéke, s Te és Én azért élünk, hogy ezekből a pillanatmorzsákból, és pillanatvágyakból megéljük a mindenség egészét, az öled piros rózsája befogadásra nyíljék, s mikor majd ezt érzed, akkor ne szólj, csak ölelj magadhoz.
Én már most is szinte ezt érzem Csapó András! Hallom a földből és az égből mindenség hangját, érzem a vér szavát, lüktető, feszítő zubogását az erekben, a pólusaimban a sejtek robbanását, simogatását, a testedben való elmerülés vágyát. Azt szeretném, hogy azt érezd, miként szeretlek én Csapó András, azt szeretném, hogyha az Én testem fájdalmával, sóvárgásával szeretnél Csapó András, szoríts magadhoz és ölelj, kegyetlenül, szeress és szeress engem.
És Csapó András átölelte a lányt, lezuhantak a földre, hempergőzni kezdtek a lejtőn lefele. Hullámzott a föld, a mindenség köröttük, az ég és föld váltogatta egymást, földből ég, égből föld lett, köröztek a fák koronái fölöttük, szájukra fű, s testükre por tapadt. És egy újabb hónap teltével azt mondta Horgas Eszter!

 


Ha magyar akarok lenni, mit kell tennem?
- Először is –, nézett rá a lányra nagy szigorúsággal – kell, hogy szeress.
- És?
- Kell, imádj!
- Tovább!
- Úgy kell, szolgálj, mintha rabszolgám lennél! Én meg, úgy szolgállak, mintha a rabszolgád lennék!
- Tovább!
- Magyar könyveket kell olvass!
- Kit?
- Először is Dsidát… Csapó András elhallgatott, majd megszólalt, halkan mondani kezdte a Psalmus Hungaricust:
 „Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
(…)Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden – eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! –,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet”…

Horgas Eszter sokáig hallgatott, a csend rátelepedett az arcára, a szemére, amely most befele látott, valahová messze a múltba, aztán csendesen azt kérdezte:
- S utána?
- Balassit, Csokonait, Petőfit és Aranyt!
- Adyt!
- Aztán?
- Meg kell tanuld a zsoltárokat! Kell tudjad, ki volt Károly Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Bolyai János!Árpád fejedelem, Szent István, IV. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király! Liszt Ferenc, Bartók és Kodály! Munkácsy, Szinyei Merse Pál, Csontváry!
- És Trianon mit jelent? – kérdezte döbbenten a lány.
- Trianon? – ismételte meg önmagának a kérdést Csapó András – hogy miként lesznek hontalanok egy egykor volt nagy nép fiai! Arcunk elvész, nyelvünk csonkul, gyermekeink németé lesznek. Az, hogy Te Jugoszláviában születtél, én Romániában, mások Szovjetunióban, megint mások Csehszlovákiában. Öt országba szórtak szét, köztük persze ide, Ausztriába. De erről már nem is szól a fáma. Erről már nem is beszélünk. Ahogy arról sem, hogy jövőnk az önfeladás, a beolvadás. Ezt szánták Nekünk. És számon kérik, akik ezt tették, hogy még miért nem olvadtunk be? Felelősségre vonnak, miért létezzünk. Miért idegesítjük a jelenlétünkkel Európa nyugalmát!
A szemébe nézett a lánynak:
- Azt, hogy mások mondják meg, hogy Neked mit szabad. Hol és mikor használhatjuk a nyelvünk. És mikor nem! A föld, ahol élsz, s a kormány nem a Tied! Ellened tesz. Egyetlen vágya – hogy eltűnj! Ezért dolgozik, ez a legfontosabb örök napiparancs. A kimondott, vagy ki nem mondott gondolat, szándék! 
- És nekünk mit kell tennünk? – állította meg Horgas Eszter.
- Nekünk? Hogy ne fogadjuk el ezt!
- Meg kell, tanulj olvasni engemet – fűzte hozzá csendesen Csapó András. És ha már ismersz, el kell, fogadj!
- És? – kérdezte a lány?
- Akkor, bár ez a legnagyobb meggondolatlanság, amit elkövethetünk, ha akarod, összeházasodunk – mondta Csapó András. Csak akkor lehetsz, igaz magyar Bécsben, hogyha nem egy némethez, hozzám jössz feleségül. Én majd egy rendes magyar asszonyt csinálok belőled!
A tegnap is késő lett volna Csapó András! – állt meg Horgas Eszter –, hát akkor ma?!
Örömében az öklével ütni kezdte a fiú mellét a szeme ragyogott:
 Sietni kell, nincs vesztegetni való időnk, minden pillanat, perc, amelyet nem együtt élünk és szeretünk felesleges holt idő. Álmaimban már ott alszom hetek óta veled, hallom a lélegzésed, éjszaka felébredek gyönyörködöm benned, Csapó András?! Már csak hetven évet élhetünk együtt, már csak 69 évet, tizenegy hónapot, harminc napot és huszonhárom óra 59 percet!  Milyen fából, kőből, márványból faragott ember vagy, hogy nem érzed, hogy csak azért indultál el a Nagy Útra, mert a tested, s a sorsod, engem keresett!
Csapó András átölelte a lányt, s úgy érezte a Mindenséget öleli. A földet, a fákat, a csillagokat, a tengereket. Örömzuhatag kélt benne és nagy kétségek. Félelmek. Látta magát, ahogy kutyát sétáltat, ahogy krumplit ültet, ahogy az ültető gépen eteti krumplival a gépet, látta magát, ahogy maltert hord, s arra gondolt, nem az volt a világ legbölcsebb kinyilatkozása, amit pár perccel előbb mondott. Talán a lány is észrevette a töprengő hallgatását, mert rákérdezett: – Miért hallgattál el, min töprengsz Csapó András?!
De Csapó András, nem a lány kérdésére válaszolt, azt mondta:   
Beszélj az álmaidról, amellyel útnak indultál, hogy megismerhesselek!
Hogy teljesíthessem minden álmod!
Hogy később, ne okozzak csalódást!
Ha össze fogunk házasodni én is szeretnélek megismerni Csapó András!
Hogy tudjam kinek szülőm majd a gyermekeimet! S kit szeretek! 
Mert rabló, gyilkos fosztogató is lehetsz Csapó András! Aki majd lassan megölöd az én nagy, igaz szerelmemet!
Ezt fogom tenni nap, mint nap, csak lassan. Hogy tartson ki 69 évig, tizenegy hónapig, Horgas Eszter!
Majd:
Mert az én asszonyom, a legszeretettebb asszony lesz a föld kerekén! Aki csak azért fog élni, hogy szerethessék! Reggel szeretetre ébred, délben, hogy imádják, és este…
Ne mondj el mindent, hogy ne okozz csalódást Csapó András!
Ne mondj el mindent, hogy érjenek meglepetések később is, Csapó András!
Na, jó! De a szerelmet, ha már ez történt velünk, le nem tesszük!
Kapaszkodunk bele, és ha kell, megbocsájtunk!
Amíg élünk!
Amíg csak élünk!
Csapó András elmerengett, s még hozzáfűzte:
Egyszer majd elviszlek én a hegyi emberek közé, hogy megtanuld a követ termő földből, hogy lehet kenyeret sütni!
Az jó lesz, mert már holnap is szükségünk lesz rá! Már holnap is tudnunk kell, hogy a semmiből, hogy lehet megélni – mondta Horgas Eszter.
De azért nem adunk fel semmit!
Amit remélünk, abból nem adunk fel semmit!
Csak az álmainkat – mondta a fiú.
Nagyot kell álmodnunk, hogy a semminek is örülhessünk – mondta a lány.

És Horgas Eszter megfogta a kezét, s szaladni kezdett vele. Egy közeli telefonfülkéhez cipelte, betette a kártyát, tárcsázott. A telefon kicsengett, s majd amikor kattant, meg sem várta, hogy beleszóljanak, beleszólt:
Férjhez fogok menni anyukám! – mondta ujjongva!
Horgas Eszter úgy tartotta a kagylót, hogy Csapó András is hallhassa a szavakat, és hallotta:
Ahhoz a románhoz?
Ő nem román, csak erdélyi anyukám!
Erdélyi, nem erdélyi – román!
Jól van anyukám! Igen, hozzá fogok menni, egy románhoz.
Én nem szeretem a románokat – hallja a jövendőbeli anyósa hangját – én azt szerettem volna, hogyha Te egy rendes alföldi magyar fiúhoz mentél volna hozzá. Vagy – és ez a legtöbb, amit el tudok képzelni – egy horváthoz.
Te egy rendes alföldi magyarhoz mentél hozzá anyukám!
Ne légy szemtelen. Apád át úszta volna értem az Óceánt is, de akkor én már nem tudtam visszafogadni. Aki el tudott menni búcsú nélkül, az nem szerethetett engem…
Ez az erdélyi fiú átúszta értem a Dunát! Otthonról is azért jött el, hogy megkeressen engem! Amióta otthonról eljött, azóta jött felém! Azt mondta ott hagyta az összes hegyeket, folyókat, patakokat értem. Az erdélyi csillagokat, anyukám!
Jól van lányom! Nagy mesemondó a Te barátod, olyan, ha nem különb, mint az apád!
A telefon kattant, s már nem hallatszott semmi.
Elindultak. Egy ideig szótlanul mentek, aztán Csapó váratlanul megszólalt. Ha a lány mellette volt, már sokszor tapasztalta, nagyon magabiztosnak érezte magát. Olyan magabiztosnak, hogy ki tudta volna a sarkából mozdítani a földet. Magabiztosnak érezte most is: - Nem fogsz csalódni bennem – mondta -, s megszorította a lány tenyerében tartott ujjait. – Egyszer majd, gazdagok leszünk mi is!
Az, az – mondta a lány. – A mienk lesz Bécs!
Ha Bécs nem is, de a Hilfelstrasse mindenképp! Nemcsak pénzünk lesz, az enyém lesz egy egész bérház.
Plusz egy másik, meg egy harmadik. Miért vágynál csak egyetlen bérházra? Megalkuvó vagy, miért fogod vissza a vágyaid?!
Csapó András nem vett tudomást a lány gúnyos szavairól:
Csak kiülök a parkba, cigarettázok, olvasom az újságokat.
Bőrszivart szívsz, amelynek darabja húsz schilling… S ha majd odamegy hozzád valaki, s megkérdezi, hányat szívsz el naponta, megmondod, hogy hármat, négyet. Attól függően! S ha az illető újra rákérdez: – S mennyi darabja? Megmondod azt is. Az illető papírt, ceruzát vesz majd elő, számolni, számolni kezd, majd megkérdezi. – És hány éve szívja, uram? Te megmondod majd: - negyvenöt. S akkor, amikor a férfi megszólal: - Hogyha nem szívta volna, a magáé lehetne az a bérház, meg az a bérház, te visszakérdezel. – Miért a magáé? – Mert a bérházak is az enyémek! És elégedetten hátradőlsz.
Csapó András, aki nem ismerte ezt a régi viccet, azt mondta:
Így van, s miközben szakad a pénz, te számolod, számolod!
Persze - mondta a lány. Nem is lesz más dolgom, csak naphosszat számolom!
Komolyan mondom, nagyon komolyan – mondta Csapó.
A lánynak tetszett, amit a fiú mondott, tudta csak szép szavakból lehet építeni szerelmet, s álmokból életet:
Te legalább tudsz álmodozni – mondta. Nagyon fontos, hogy tudjon álmodni az ember, mert ha nem, kiürül a lelke, nem marad semmije.
Nem álmodozok – mondta a fiú. Ha álmodoznék, nem lennék itt.
És? Hol lennél?
Talán az Óperenciás tengeren is túl.
És akkor, velem mi lenne?
Azért vagyok itt.
Aha – mondta Horgas Eszter – ahá!
Volt egyszer egy lány… - váltott témát Csapó András. Majd folytatta:
A szeme kék volt… A haja szőke…
És nem tudta, hogy ő, magyar… - vette vissza a szót a lány. Nem tudta, hogy az anyja, az életért aggódó félelmében jugoszlávnak nevelte.
Csapó András ledermedt. 
Horgas Eszter ránézett és szelíden, de öntudatosan, határozottan folytatta: - Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet… és rámosolygott, a mellette értetlenül csodálkozva toporgó fiúra, aki szemmel láthatólag, nem tudta hová tenni nemcsak a lány előbbi szavait, a verset végképp. A lány elhallgatott, kivárt… Nézte Csapó Andrást, akinek az arcán ekkor még úgy tűnt csodálkozás és töprengés, s talán varázslat látszik, aztán folytatta: - A nagyszüleimet a partizánok megölték.
Elképedt. A vers sorai még ott ringtak a szívében, nem fogta fel a szavak jelentését sem, aztán a hangok összeálltak a tudatában szavakká, a szavak mondattá. És belehasított a felismerés. 
Mit mondasz? – állt el a lélegzete is.
Rákérdeztem anyukámra, miért nem beszélt soha a nagyszülőkről, hát most beszélt…
És megismételte:
 - A nagyszüleimet negyvennégyben a bevonuló partizánok megölték.
Csapó András csak állt és állt, megfogta a lány kezét, és sokáig csüggedten hallgatott. Talán a csend, hegyet rakott a szívében? 
- Akkor én - mondta nagysokára - most már sose kerülhetek az anyukád szeme elé!
- De! – mondta a lány, de. Anyukám azt mondta, egyszer úgy is el kellett volna, mondania…