Print this page

Ilyés András Zsolt rövidprózái

A szomszéd tökei

Gyerekkorunk nyarain nem kínoztunk macskát, vagy vágtuk le kutyakölyök fülét-, farkát, mert akadt kívánatosabb tennivaló is. Páran voltunk csak jámborlelkűek, akiknek legnagyobb csínytevésünk a szarkatojás lopás volt, de az akácost megmászni néhány tojásért, hacsak nem volt üres a fészek, nem mindig volt fájdalommentes. Ellenállhatatlanul csábítottak a szomszédos kertekben vérszínűre érett cseresznyék, de nem voltunk válogatósak, megtette bármi, ami készleten volt: ánizs, ribizli vagy a mifelénk ritkaságnak számító zöldborsó. Csibészi képzelőerőnk nem hagyta, hogy a kert magassága korlátozza a bejutást a kiszemelt csemegékhez.

- Használd a kutya likát! –biztattuk egymást, miközben sorra bújtunk be a kert alatti hézagon, ahol a kóborló kutyák is átjártak koslatni, vagy élelmet kutatni. Mi ugyan éretlenek voltunk a koslatáshoz, de az élelmet azt felkutattuk, olyannyira, hogy a gazda megfogadhatott volna idegenvezetőnek a saját kertjébe. Mi tagadás, nem voltak ennyire kedvesek, földrögöket, cipőket, vagy épp ami a kezükbe akadt dobták irányunkba, közben meg verbálisan is sértegettek: - Azt nem ti kapáltátok éhenkórászok, hogy a körmötök maradna ott. Megmérgezlek, ha még egyszer ide mertek jönni.
Menekültünk vissza a kutyák átjáróján, de mivel sürgős volt a kijutás, meg-megesett, hogy a kert alján ottmaradt egy-egy darab rongy vagy bőrdarab a hátunkról… Dehogynem mentünk vissza, tudtuk nem mérgezik le a kertet, mert akkor ők sem ehetnék meg.

Tisztában voltunk az idő és a hely ajándékaival, tudtuk minek van szezonja és hol találhatjuk meg. Így történt, hogy töklámpás készítésére szottyant kedvünk és a kínálkozó lehetőséggel élve elmentünk terepezni. A közelben volt egy jódarab pityókaföld, és imitt-amott a sorok között tökök is voltak, kihívóan kerekdedre fejlődve. A bőség zavarában leszedés közbe kezdtük válogatni, hogy lámpásnak melyik a legtökéletesebb formailag, mígnem az összes tököt leszakítottuk a száráról. Ki-ki maga a saját művészi szakértelmével kiválasztotta melyikből szeretné megfaragni a remekművét. Közös elhatározás alapján a többit egyrakásba hordtuk a föld végére egy borozdába, majd a patak mellett jókora nagy keserűlapikat szedtünk letakarni. Előkészítettük estére, hiszen azt a sok tököt fényes nappal mégsem vihettük ki a házak közé észrevétlenül. Hazamentünk, magunkkal cipelve a kiválasztott példányokat és azok minél ijesztőbbé való faricskálásával eltöltöttük a délutánt. Sötétedés után szekerkókba rakva hazahordtuk a hátsó udvarba, felét hozzánk a másik felét a tőszomszédban lakó pajtásunknak.
- Játsszunk háborúsdit! – jött az ötlet, s már csatasorba is álltunk egymással szembe, középen a telekválasztó kerttel. Ahogy a filmekből láttuk úgy támadtuk egymást, bombaként repültek a tökök oda s vissza a kert fölött. Szétvágtuk, amelyikeket nem bírtunk át, hajításkor hullottak belőlük a magok, így azok voltak a gránátok. Rengeteg tök volt, késő éjjelig folyt a csata.
Korán reggel kelt apám, hátrament tehenet fejni a csordába csapás előtt, de épp hátul volt a szomszéd is, aki a kutyának vitt enni. Megálltak egymás mellé szótlanul, középen a telekválasztó kerttel, értetlenkedve és ismételgetve néztek hol a földre, hol az égre. Aligha hihették azt, hogy az égből hullt alá az a sok szétroncsolódott tök, amelyek a két udvaron szanaszét hevertek, mint hullák a harcmezőn.
Könyörtelen riadót kaptunk. Az álmosságtól imbolyogva és sajgó izmokkal mentünk a hadbíróság elé.

Fotókaland

Az utóbbi időben többször is felfigyelt az apró, szőrös mitugrászra, ahogy föl-alá szaladt a fák törzsén, játékos könnyedséggel hajtva végre akrobatikus mozdulatokat egyik ágról át a másikra. Valahányszor a parknak eme kevésbé forgalmas részén haladt át és látta a fürge állatkát, profi fotósként ösztönösen felsajgott benne a késztetés, hogy fényképezze le. Most, hogy már rendszeresen itt kotorászik az orra előtt, elhatározta bizony él a lehetőséggel és becserkészi. Készít róla egy sorozatot, ahogy hosszú, bozontos farkát csintalanul lóbálva a levegőben, egymás után mássza meg az égbe meredő fákat. Sőt, már elképzelte a történetet, maga előtt látta a kedvére tevő kedvencét, ahogy egy fenyőtobozt ölelgetve, vagy épp az apró mogyorócskáit szorongatva bájolog a kamera előtt. Biztosra érezte, ez jól fog sikerülni!
Másnap már kora hajnalban talpon volt. Miután fényképezőgépjét gondosan előkészítette, kiment a parkba. Jól ismerte üdvöskéje mozgásterét, így annak közelében egy fagyalbokor takarásában tökéletesen el tudott rejtőzni. Nem volt épp kényelmes megoldás, de a cél érdekében zokszó nélkül elfogadta a kínálkozó helyzetet. Ott lapult mozdulatlanul, csőre töltött Nikonnal türelmesen várta, mikor toppan elébe a kis virgonc, hogy megörvendeztesse egy hajnali tánccal. A korai órák ellenére közeledő lépteket hallott, de ez nem zavarta őt, hisz aligha vehetik észre az álcázott les mögött. Hajtotta a vágy, hogy szenvedélyének hódoljon és imádott cunci mókusának fotóját örökre a szoba falára akaszthassa. Továbbra is lelkesen fürkészte a környéket, amikor közvetlenül a fényképezőgép közelébe, valami leírhatatlan, kedvencéhez aligha hasonlítható látvány tárult a célkeresztbe. Sokkolta a váratlan tájváltozás, ujja rádermedt az exponáló gombra, tehetetlenségében még a menekülés gondolatát is elvette, mert azzal felfedte volna ottlétét, és akkor még kellemetlenebb helyzetet idézett volna elő. Fél perc kellett, hogy erőt vegyen magán és akarata ellenére végigkövesse a tőle karnyújtásnyira történő eseményeket: ahogy az orra előtt széttáruló két női comb felemelkedik guggoló állásból, majd kissé kapkodva felhúzzák rajta a bugyit, ráengedik a szoknyát és már tovább is libben a park belseje felé, maga mögött hagyva a kutyamódra megjelölt területet.
Hihetetlenkedve mászott elő a bokorból, keserű volt a szája íze, végzetes csalódásnak élte meg, hogy mindez megtörténhetett vele. Megviselten lépkedett a park fái között, már nem fürkészte azok ágait, inkább dühtől forrva törölte le a véletlenszerűen készített fotókat, anélkül, hogy visszanézte volna azokat, közben fogadkozott magának, hogy soha többet az életben nem fog mókus-lesre járni.

Tiltott gyümölcs

A 89-es rendszerváltás előtt az üzletek polcai nem roskadoztak az élelmiszertől, mint napjainkban. Hiánycikk volt az élelem, gyakran napokig kellett sorba állni cukorért, olajért és gosztáti csirkéért. Röviden, minden ehetőt fel kellett falni, mert most is vannak szegény emberek, de akkor több volt.
Az akkori szegény családok egyik fője volt Pirgyász is, aki a mindennapokat kihasználva, rendesen kiélte világát. Nappal az újfalusi kőbányában dolgozott, de bármennyire is volt fáradt, este mindig volt kedve pajzánkodni az asszonnyal. Eredményeként volt két kisfia, akik, amint mondani szokták többet is ettek volna. Pirgyászék egy kis szobában laktak szűkösen, éppen csak elfértek valahogy. Szobájuk faltól-falig ki volt használva, de ami lényeges, hogy a két ágy (egyikben a szülők, másikban a gyerekek aludtak) közé, egy ócska ruhásszekrény volt beszorítva. Ennek a szekrénynek a tetejét Pirgyász a kertből szedett almával rakta meg, hogy legyen a téli, mégszűkösebb időkre. Gyerekeitől, akik nem érhették el, így tartotta távol, hogy ne falják fel pár nap alatt.
Egyik este, lefekvés után történt meg, hogy amint Pirgyász piszkálgatni kezdte a nejét, az odasúgta neki:
- Várjál má’ egy kicsit, amíg elalusznak a gyermekek.
- Várok én, de úgy áll, hogy nem tudok tőle átfordulni a másik felemre – súgta vissza Pirgyász.
Vártak félórányit, majd, azt gondolván, hogy alszanak a fiúk, elkezdték a pásztorórát. Javában élvezték a műveletet, amikor egy erőteljesebb mozdulatnál az ágy neki büklent a szekrénynek és arról egy alma pottyant a nagyobbik fiúra, aki nagyon megörvendett neki, s gyorsan bele is harapott. A kisebbik fiú irigykedve kiáltott oda az apjának:
- Édesapám, lökjön má’ nekem is egy almát!

Cunami a Kárpát-medencében

Alig virradt, s már kikelt az ágyból, papucsai után kotorászott a szoba sötétjében, majd kiment vizelni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után kutakodott, de azokat nem találva magában nyugtázta a napi teendőit. Ha már ott volt, gondolta felkölti a kakast, hadd kukorékolja ki a hajnalhasadást. Dolga végeztével visszaindult a házba, hogy vegyen valami rendes gúnyát magára, de a tornácra érve észrevette, hogy a huszonéves Marci unokája épp akkor lépett be a kapun.
– Jó reggelt, tata! Maga ilyen korán felkelt? – köszönt rá Marci az öregre.
– Fel én hálaistenek még egyszer, gyerekem, talpra állított ma reggel is a Jóisten! – hálálkodott az öreg, majd szigorúbb hangon folytatta: – A teheneknek enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz!
– Tehenek, tehenek… Feszt csak a kínlódás! Az élet nemcsak erről szól, tata.
– Méghogy az élet miről szól? – nevetett fel kissé gúnyosan. – Én is mulattam éjjeleket, de reggel vettem a tarisznyát, s mentem ki a mezőre a madárcsicsergésbe. Ne mind húzd az időt, cserélj hóbelevancot, s gyere, segíts ki néhány renddel.
– Tata, ma vasárnap van. Délben templomba akarok menni – mentegetőzött Marci, akinek az átbálozott éjszaka után semmi kedve nem volt kaszálni. Templomba se akart menni, csak kereste a kibúvót.
– Szezonban, falun nincs vasárnap. Majd imádkozunk ebéd után a vadkörtefa árnyékában, amíg szárad a széna.
Marci érezte, szorul a nyakán a hurok, valami meggyőzőbb kifogást kell kitaláljon, hogy eltérítse szándékától az öreget. Fáradt volt, zúgott a feje, legkisebb porcikája sem kívánta a mankózást.
– Tata, maga nem néz tévét? Nem látta az időjárás-jelentést? – tört elő belőle az újabb turpiság. – Sárga kód van mára az egész országban. Nem szerencsés ilyenkor elmozdulni itthonról. Nagy vihar van készülőben: jégeső és villámlások, nem beszélve az erős szélről, még magára törné a vadkörtefát.
– Nem kell nekem televízió, azokban csak hazudoznak. Itt vannak a fecskék, elárulnak azok sok mindent.
– Igen, de a fecskék nem érzékelik a cunamit. A még nekik is új… – érvelt tovább Marci.
– Mit? – értetlenkedett az öreg.
– Mit? Mit? Hát a cunamit! – csillant fel az unoka szeme, hogy talán mégis sikerül megvezetnie a nagyapját. – Áradások lesznek, négy-öt emeletnagyságú hullámok jönnek, és mindent elsodornak, ami az útjukba kerül.
– Hja, gyermekem, hetvenben akkora árvíz volt, hogy a fél csordát lemosta a legelőről. Mi akkor se haltunk meg… – felelte az öreg, de lerítt róla, hogy elgondolkozott. – De azé maradj itthon, s mikor látod, hogy jönnek azok a magas hullámok a kert végénél, engedd ki a jószágokat, nehogy a pajtába pusztuljanak.
Marcinak fülig nyúlt a szája. Talán senki nem örült ennyire még cunaminak, ha egyáltalán örülni lehet neki. Az öreg elszántan ment vissza a házba öltözködni. Bakancs helyett a hosszúszárú gumicsizmát húzta fel. Ám előtte egy száraz kapcát tekert lábára. Kifelé jövet a verandából magához vette a gyapjúlájbiját, majd hátrament a csűrbe is. A tartalékjárom mellől leakasztotta a régóta nem használt nagykarimájú szalmakalapot, bütykös ujjaival lepallott néhány pókhálót róla, majd hozzáverte az állásra vezető létrához. Nagylábú pókok menekültek belőle mindenfelé, de nem sokáig láthatta őket, mert a felszabaduló szénapor befátyolozta a környezetét. Következő útja a pince torkába vezette, ahonnan egy nylonzsákot kotorászott elő, hogy legyen a hátára, ha netán a lájbi elázna.
– Most már jöhet! De a teheneknek akkor is enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz! – magyarázta maga elébe félhangosan, majd a kaszát vállára véve kilépett a kapun, de még visszahallatszott, ahogy az utcán felfelé mentében sajátmagát győzködi: – Láttam én már közelről bocsos anyamedvét is… Engem aztán nem ijeszt meg egy ilyen cuna, vagy mi…

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány