Gergely Tamás prózája

MÉPEMPŐ, KERTDIZÁJNER

Merőn nézte a tablettát, amit a kezébe nyomtak. Tehette, mert nem egyből vette be, illetve nem is nyelte le. Csak úgy csinált, mintha. Az edző meg elhitte, hogy lecsúszott a torkán, nem fogott gyanút. Nem volt szokás az ellenszegülés a táborban. Merőn figyelte a kupacot. Amit a számára ismeretlen gyerek vonszolt. Az is elítélt? Száz méter után észrevette, hogy vér üt át a vásznon. Mi van a zsákban? Köpte volna ki? Nem, nem… Dobta volna ki az ablakon? Ablakon, nem…! Elborul tőle az agya.

A vörös foltok háromdimenzióssá teszik a képet, kiemelik egzisztenciális félelmét. Visszafordul, vagyis tőlük el, mintha nem róla beszélnének. Úgy tesz, mintha nem tudná. Így viszont nem érti a szavakat. Az arcra koncentrál a szem, az emberi kamera, kiemeli: bajszos-szakállas alak. Ha fontos ez. A szőrzet. Újabban azt fürkészem, melyik ölne meg azonnal – parancsra? Haj homloknál felcsúszva, ötvenesnek néz ki, alig töltötte a negyvenet. Ők is öregszenek?
Gondolkozik, hogy jön ez ide, de feladja. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Kibontják végre a vásznat, benne gyerekfejek. Levágott fejek, felismeri közöttük két gyerekét.
A tükörben megpillantja saját arcát, éles a fájdalom, akár a kés pegéje, elfordul.
Maga sem érti, miért nem vette be egyből. Valami megszólalt benne, hogy ez nem természetes. Korábban soha, de soha! Nem kételkedett. Illetve így, utólag kapcsolt, sötét volt a szobában. Sötét, s ő nem értette az okát. Hogy amit félig éberen hallott két nappal korában, s nem akart elhinni, az igaz.
Szürkületi vakság, szövege akár a világ: összetett. Csak a pasztilla fehér, csak a halál fekete, az indulatnak ezer árnyalata. Azokat szeretné visszaadni, fél, hogy lehetetlen.
Agymosott, hogy ezt vele meg lehet csinálni. Hogy megtörténik, folyamatban van. Hogy igaz lehet, amit a fülébe súgtak: doppingolják. Kinek higgyen?
S úgy egyáltalán ez az egész: a tablettától a gyanúig. Szőrös lett a lábam, Lizbet, nem viccelek, a tied is? Sír.
Befele merül. Fél évszázad történelme benne a sztoriban, fiú vagyok mostmár vagy lány?, a mesélő akkor még meg sem született.
Hogy rá kellett jönnie, nem méhpempő az a tabletta.

*

Zavarja a szó, mépempő, túlságosan érzéki. Maga sem érti ellenkezése okát, illetve az ”e” meg az ”ő”, azok egymáshoz viszonyított közelsége sérti. Nem éppen Jimi Hendrix.
Mi?! Hogy jön ez ide? Melegsége. Vagy mégis? ”Emlő”, talán asszociálja azt is. Intim meg édes. Testédes. Puha, lágy. S ő nem akar elérzékenyülni.
Bármi mást, csak nem elérzékenyülni! Öreg már, asszociál. Érkezik ”bentről”, a lelkéből lelket dermesztő visítás. Vajon a többiek hallották? Körülnéz.
Mennyivel másként hangzana az, hogy ”cinikus”… Azt lehet vállalni. Belekiabálni az éjszakába. Nem is tudja, hogyan juthat az eszébe. Hogyan fogalmazódik meg. Talán a tudatalattija teszi? A hídon levizelt félvér… Volt egy ilyen sztorija. New York. Már mesélte, hadd ne ismételjen...
Elmondja később, mindenki tudja meg, hisz rendes fickó.
Kihívták például versenyre a felszegieket - gyáváskodtak tulajdonképpen, ugyanis már induláskor tudták: ők nyernek. A nagyvilág hírei. Szétválasztanak – míg az újságot olvassa - egy homoszexuális pingvinpárt, minek? Lent a Sarkon.
Sír. Megalázták őket.
Mások, máshol és főként: nem az ő tudtával.
Ezt most miért? Magától kérdi, képtelen ellenőrizni agya működését. Álmodom talán?
Sír, bánatában énekel.
Időt nyer hangtani vizsgálódásaival. Meg azáltal, hogy szüntelen matat. Elővesz egy régi ablaktáblát, találtatja a környezettel. Kertdizájner a szakmája, egyesek művésznek nevezik, mert elgondolkoztatja őket. Az ablaküveg mögé sötét lapot helyez, s úgy, lapostól nekiállítja a kerítésnek. Aki szembeáll az ablakkal, annak az tükör.
Ha nem a tudtával, akkor másé a felelősség.
Egyszerű, nem?! Bűvész. Megdöbben maga is a hatástól, amit a kerettel kiváltott, szíve nagyot dobban.
Hát van remény?
Mégsem nyugodt, úgy gondolja, ha más felelőssége is, megtörtént. Szembenéz önmagával, azt mondja: mert különben téged dobtak volna le. Az ablakból. Most már tudod.
Lúdbőrzik.
Ha megtörtént, van hozzá köze. Akárhol. Nem bújhat el.
Különben az úgy történt, hogy a pasztillát becsempészte a gyűrű alá. Hüvelykjével, mert ügyes. Annyira el volt foglalva, észre sem vette, hogy közben az edző elhagyta a szobát. Vagyis, hogy a tablettát elrejteni fölösleges.

*

Öngyilkos lett vagy az élethez való ereje fogyott el? Lefogyott. A nagylábujja lefagyott Szibériában. Csellel hagyja el a tábort, hanem belevész. Belecsúszik például a latrinába. Száz év mocska összegyűl, vakarná le, hogyan kell? Megérte a nyugdíjas kort, a kormánytól nem sokat remél. Fest: számot vet, őszinte akar lenni önmagához. Másnak a szó, neki a vászon a tükre. Máriát például pirospozsgás, élénk szemű asszonynak mintázza meg.
Azt hiszik, viccelek.
Az ablakból? Nyomja a gyomrát, mintha szenes vasalót nyelt volna le hidegen, a nyugtalanság. Szenes vasalót szén nélkül, Szászrégent szászok nélkül.
Mert nem volt hajlandó azt mondani, amit neki diktáltak.
Felvett, akár a többi, kölcsönzött az útra harmincezret, Thájföld. Ragyogó napsütés, de csak hét fok, Stockholm. Azt ígérték, kiló áfonyáért megkapják a harminc-negyvenet. Eddig a legtöbb, amit adtak, tizenkettő. Ha megszakad, sem szedi össze az összeget. A kölcsönt. Még a kiszállításért is fizetnie kell. Vágyakozik a gyerekei után.
Németajkú románoknak nevezni a szászokat.
Mosolya őrült: találkozott ő már a… borzzal. Minek szépítené a dolgot: találkozott a félelemmel. Bolond szimbólum – a borz. Mert amennyiben hazatér, követelik rajta a pénzt. Kínozzák, levágják az ujját. Egy ujjpercét. Miattam?, faggatja önmagát. Büntetésből – borzalom, Megölik miattam? Miből adja meg?!
Magyarajkú románoknak nevezni a székelyeket. Azt mondják, arról pusmognak. Nem tudni biztosan. Szóbeszéd tárgya, nem hivatkozási alap.
Ott találkozik a szerelemmel, az áfonyabokrok között.
Ül szemben a tükrével, körben bakacsin minden, legalábbis sötét. Viszont az áfonya héján, honnan szedi össze, nem tudja, valamicske fény. Nem pasztellszínnel festett a sorsa, gondolja, vihog. Charles Taylor, Libéria. Nem royalista, lefejezték a gyerekeket, imádja mégis a királyi ceremóniát. Vannak bensejében össze nem illeszthető dolgok.
Mosolyogva kérdi: megölték miattam? Mi a bűnöm?
Szóval a vörösáfonya domborulatán, mint a remény, a fény megcsillan. Figyelem a teli áfonyaszemeket. Nálunk ilyen nem terem. Én itt idegen vagyok. Szünetet tart, mintha azt várná, hozzá szóljanak. Nem tudom, ki hogyan porozza be, de gyümölcsük lesz, az is szerelem, nem?  
Beszél önmagával, el kell rendeznie a világ dolgait.
Megláttam akkor a Kim lábát. Lábszárát, össze-vissza karcolva, lyukas a zoknija, mégis a látvány, a lába látványa vonzott.
Az a lebarnult izom.