Gergely Tamás: Stockholmi félpercesek

NÉMÁN

Lőrincz Györgynek

Komája törte meg a csendet: ”Vártam a válaszod.”
Vadmalac a távolba révedt. Egy hegyet látott, amit õ szentnek nevezett, most viszont fordult lassan a komája felé. Mélyen a szemébe nézett s halkan mondta: ”Nem beszélünk róla.”
”Attól még megtörténik…”, replikázott a másik.

”Mi ketten tudjuk, de nem beszélünk róla.”
”Rendben – válaszolta komája -, senkit nem keserítünk vele, inkább hallgatunk.”
Azzal hallgattak. Együtt. És nézték a hegyet. Fürge köd szitált számukra, rájuk friss nedvet. Sokat: attól lehetett tartani, eláznak a gondolataik.

”PORRÁ LETTEM?”

Még a gyermekkorában történt. A temlomból jövet Vadmalac megbotlott egy kõben, s elterült az út porában. Beleüthette a kemény földbe növekvõ agyarát, mert az ütéstõl elalélt.
Mikor végre magához tért és feltápászkodott, a pap szavai jutottak eszébe, s megkérdezte hát anyjától:
”Én most porrá lettem?”
Az is feltûnt neki, a nagy csend illetve hogy a madarak nem dalolnak. Zúgott a feje, amit õ a szférák zenéjeként értelmezett.
Anyja kacagása rángatta ki az égi világból:
”Te nem porrá, hanem poros lettél, fiacskám.”

HAGYD MOST!

Látja Malacka, hogy kerülgeti, s tudja is a kerülgetés okát.
”Gyere!”, mondja.
Az meg vadmalackodik:
”Hiszen állatok lennénk.”
Röfög neki:
”Hülye vagy? Hagyd most a filozófiát!”

LECSÚSZOTT

”Vadmalac!” – kiáltják.
”Nem vagyok itt!” – kiáltja vissza.
”Burok venne körül? – kérdik – Hogy itt vagy, meg mégse?”
”Csak lecsúszott a glóriám” – mondja. Még hátra is néz, le a padlóra, mintha a szürke linóleumon valóban csúszna utána valami nemes tárgy, minek is nevezze…

MELLETTE KUTYA

Elég lenne megijeszteni, állapítja meg Vadmalac. Elvesztené az egyensúlyát, lehüppenne a földre. Ha pedig egy bombát küldene rájuk, végleg eltakarítaná õket. Láttuk Líbiában.

Meg Afganisztánban. A lakodalmas népet kiírtották, ugyanis táliboknak nézték õket. Meg Pakisztánban a pilóta nélküli gépek...
De ne folytassuk, térjünk vissza a csendes udvarra. Egy mozgásképtelen férfira, illetve páros mankóval jár, mikor megáll, mintha rogyna össze.
Mellette kutya, épp dolgát végzi.

KURTA

Valamiféle fényes cikázást látott, cikk-cakk-cikk az erdõ fái között.
Azt tudta, hogy az élet szaladt ki belõle, csak azt nem, hogy a fényesség maga az élet, vagy csak annak a velejárója?
”Milyen szép”, nyugtázta merevedõ testtel.
Utolsó gondolata:
”Ám kurta.”

VADMALAC TELE

Azt vette észre Malacka, hogy párja feltûri a zakója gallérját.
”Fázol?”, kérdezte. Egészen pontosan ezt kérdezte: ”Csak nem fázol?!”, ám elvitte a szél a mondat elejét, a csodálkozás kellemetlen karéját.
Vadmalac csak enyhe biccentéssel felelte, hogy ”igen”. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy ”hatalmába kerített a szorongás”, vagy csak így szimplán: ”szorongok”, de azt magyarázni kellett volna, s úgy gondolta, hogy már elmondott mindent.
”Hiszen kellemes nyár van”, próbálkozott Malacka. Mire Vadmalac megszólalt:” Tudom. De tél van odabent.”
Mire komája is beavatkozott: ”Hagyd már az újságot meg a politikát, elviszlek bridzselni!”
De nem és nem.

TEVE OPTIMIZMUSA

 Bal patával kelt aznap Vadmalac, alig várta, hogy a nap elteljen. Hogy felvidítsa, komája egy mosolygó tevét mutatott. Pofája, a tevének, mintha kifestve, az egészségtõl csattan ki.
”Hát igen – filozofált, ma csak a tevék boldogok.” Így mondta: ”boldogok”.
”Meg a bolondok”, tréfálkozott komája, nem lehetett kivenni szavaiból, hogy viccel vagy komolyan gondolja.
Vadmalac ekkor mellére ejtette busó fejét, a melegtõl, amit komája igenlésként nyugtázott.
Szeme élénk, orrlyuka várakozó optimista. A tevének. A képen, mert egy illusztráció volt a teve. Hogy milyen szöveghez, egyikük sem tudta, idegen nyelven íródott.
A koma folytatta: ”Meg a… szabadságharcosok.”
”Talán. Mára már azok sem.”
Úgy gondolta, nem eszik olyan forrón a kását.

A TISZTA ÖRÖM FILOZÓFIÁJA

Szalad be Malacka a teraszról, hogy a hajára szállt egy katicabogár. Örvend neki, örvendenek együtt. Már rég elszállt a pettyes jószág, de Malacka még mindig emlegeti: „A hajamra szállt egy katicabogár!”
Vadmalac, aki civilben amatõr filozófus, eltöpreng az eseten, majd így összegez: ”ha nem ez maga a tiszta öröm…”.
Maradjunk ennyiben!

FÜRKÉSZŐ

Vadmalac a lécnek nyomta a homlokát. A komposztállomáson; a többiek már hazamentek.
El volt foglalva saját gondolataival, úgyhogy nem zavarta az erjedés bûze. Nem is érzékelte. Távolról úgy tûnt, minta gilisztát keresne, mert pecázni fog.
Hirtelen úgy érezte, hogy a léc túloldalának is támaszkodik egy homlok, és tartozik ahhoz a homlokhoz egy pár szem. Fürkészõ, akár a sajátja.
Megértette, hogy nincs egyedül. Elöntötte az erõ, mint amikor esõ után tápászkodnak fel a földrõl a levert növények. Fokozatosan, lábtól felfele.
Vett magának szólalásnyi bátorságot, majd kiejtett egy szót:  
”Te!”

ANTIRÖFÖG

Azt hallja, felfedezték az antianyagot. Már ”hatottak” is rá, az anyagra, ”vagyis létezik”. Vadmalac lelkét feldúlja a hír, hiszen azt is bemondták - a fülébe, zsebrádióból -, annyi antianyagnak kell lennie, elvben, amennyi valós anyagot látunk.
”Elvben”, na ezzel Vadmalac nem tud mit kezdeni, mert õ nem elvben lát, hanem a valóságban. Az mégis elgondolkoztatja, hogy ha az antianyag találkozik az anyaggal, kioltják egymást. Megszûnnek.
Ezt mondja magában: ”Ahogy én itt röfögök, tehát vagyok, létezhet egy antivadmalac. Akkora, mint én, szétálló füllel, bõrszín nem fontos. Ha a Teremtõ úgy adja, akár a közelemben is… antiröföghet, nem?!”
Integetni akar neki, másának, de vajon az meglátja-e? Fél a megszûnéstõl, emeli mégis a patáját. Nem a jobbat, amit üdvözlésre használ, hanem a balt, amelyik a tükörkép jobbjának megfelel.
Ahogy felemelte, megszûnt háta viszketése, a tetvek sem kínozták tovább. Nem érezte patáját, és elfehéredett a világ körülötte. Az utolsó, amit tapasztalni vélt, hogy eltûnõben lelke.
Zsebrádiója halk koppanással hullott a földre. A valósra.