Rejtő Jenő emlékére

"A szép nőket hagyjuk meg a fantáziátlan férfiaknak" - mondja Proust vagy egyik szereplője. Ezek szerint a jó rendszereket hagyjuk meg a fantáziátlan embereknek?  Én már kétféle rendszert megéltem, és még mindig csak forgatom a fejem, igaz, másképp. A kettő nem hasonlítható össze, hisz lám, azt mondok, amit akarok, nem visz büntetőtáborba senki, de mindegyik mellé kellett egy párhuzamos világ, melyet az ember magából épített fel.

Egy bécsi gangban dolgozott, egy eszpresszóban, kiflit, kávét, kapucsínót, reggelit szolgált fel. Danke, bitte schön, mondta gyakran és kedélyesen, pedig ez a három év végtelennek tűnt és vigasztalannak, ennél még a Márton Áronban is jobban érezte magát. Egyetlen vigasza az volt, hogy időnként magyarok is bevetődtek ide, nevettek és lökdösték egymást, aztán meglepődve tapasztalták, hogy valaki érti a nyelvüket, és elcsendesedtek egy pillanatra.

"az egesszet kikellene nyirni" — írja az egyik kommentelő a maszol.ro honlapján a kézdiszentléleki tudósítás alatt. "felajánlok 2 tank benzint (kb. 140L), és a legkedvesebb vihargyújtómat e nemes cél megvalósítására" — válaszol lelkesen a másik (mellette az áll: Universitatea Babeș—Bolyai, de hát ez, tudjuk, nem jelent semmit), és ez még akkor is iszonyú, ha értem az elkeseredést is, meg azt is, hogy nem minden hadonászás válik végzetessé. Nem lepődnék meg, ha mindketten igaz keresztyénnek tartanák magukat. Ők az igazi jobboldal.

"Éltek vagy haltak, úgyis / övék mindig az ország, / amely nem is tud arról, / hogy már rég elcsatolták. // Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány, / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány. // S hiába kapsz majd papírt, / hogy ki lettél s ki voltál, / maradsz, akárcsak eddig: / sokszoros álompolgár." Hallgattam a Györkös házban, az Erdélyi Figyelő Versversenyén Markó Béla Csatolmány című versét, és hirtelen belém villant, előhívódott, megfogalmazódott bennem, miért tud mindennek ellenére még mindig inkább normális hely lenni ez az Erdély, ez a hely, melyet annyira szeretek, máskor meg annyira gyűlölök.

A mobiltelefon furcsa találmány. Ha kell, ha nem, nyúlunk utána, elmondjuk, hogy most vettünk kenyeret, s már megyünk is tejért, vagy hogy sikerült megjavíttatni a csizmát, egy perc alatt megragasztották a sarkát stb. Mindez akkor is elmebaj, ha senki nem hallja, de a zsúfolt buszon egyszerűen megfizethetetlen.

"...a ruhák vizet lefetyeltek." Ez a mondat ragadt belém a legmélyebben, mint valami lélekbogáncs. A Bálint Tibor Prózagálán hallottam, amelyen egyes diákok az író, mások a saját műveiket olvasták fel. A péntek délután egyes szövegek és produkciók miatt vált emlékezetessé a számomra. A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium dísztermében megrendezett esemény egyébként bizonyos szempontból már azelőtt emlékezetes volt, hogy egyáltalán odamentem.

Márai írja valahol, hogy ne hagyjuk eluralkodni magunkon a belénkrögződést: ha unatkozunk, rendezzük át a szobánkat, a könyvtárunkat, mindjárt úgy tűnik, az élet is megváltozott.

Olykor eszembe jut ez a jótanács. Mint mindenkinek, nekem is vannak apróbb (khm) rigolyáim: nem szeretem, ha a szivacsot a kagylóban kell keresnem a különféle edények között vagy inkább alatt, az evőeszközök ideális sorrendje számomra: kanalak, villák, kések, kiskanalak (balról jobbra, mint a fényképeken), amikor háziasszonykodni kezdek, előbb az ágyat vetem be, aztán elmosogatok, végül főzök stb.

Amikor a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon bemutattam Markó Béla új haikukötetét, egy Faludy-idézettel vezettem fel a kérdéseimet. A passzus a Jegyzetek az esőerdőből című kötetből való: „Azt hiszem: mindhalálig kitartok már amellett, hogy a vers, a nyelv más kifejezési formáitól elütően, zeneileg hatásos, mágikus szavak összjátéka; szavaké, melyek szótári jelentésüknél jóval többet tudnak felidézni. Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem.

Nem voltam időközelben, amikor betöltötte a nyolcvanötöt, most pótolom hát a mulasztásom. Mindenképpen fel kell köszöntenem, s nem pusztán azért, mert nagy költő. Holott tényleg nagy költő, aki olyan könnyedséggel beszéli azt a szürreális népköltészeti nyelvet, amelyet mindenki ismer, és éppen neki köszönhetően, hogy az egyszerűen meghökkentő és felkavaró.

Emlékszem, milyen döbbent meglepődéssel beszéltük meg a barátommal: te, ez a Makkai jó!!! Amiből nemcsak az világlik ki újfent, hogy milyen hülye is tud lenni az ember fiatalon, hanem az is, mennyire el tudják zárni a mellszobrok a látását. Makkai Sándor, a nagy transzszilván püspök – több se kellett, hogy ne érdekeljen. A szenvedőleges Erdélyből az elégből is inkább elegünk volt.