Akkoriban kettős életet éltem. Volt egy városi és egy havasi. A városi huligánkodás volt. Lógás a suliból, cigizés a garázsok mögött, a rossz jegyet adó tanárok gyerekeinek megverése, a korai gyümölcsök leevése a kertekből, a csajok megszedése, vízzel töltött koton dobása a járókelőkre meg ilyenek. Állandóan galeriztünk, gázmaszkás táskával jártunk, és mindegyikünknél volt boxer vagy csaprózsa, amit rendeltetésszerűen verekedéshez használtunk. És szivaraztunk.
Aki az emeletet kitalálta, pogány volt. Aki meg tízet egymásra tett, az a közösség elleni, s aki ezeket oldalról egymáshoz ragasztotta, az emberiesség elleni bűncselekményt követett el. Ezekről az óriási tyúkketrecekről már sokan sokat írtak, de az ember, ha ilyenben él, biztos, hogy nem heveri ki. Pláne, ha húsz évre oda van ragasztva. Addig max lottózik vagy iszik. Nem mintha a gyerekkorom jelentős részét nem panelban töltöttem volna, ott is hallottuk egymás fingását, de az egészen más volt. Az a ház négyemeletes volt, és inkább volt falusi közösség, mint városi. Ott Gábor bá nyakon öntött egy borkán hideg vízzel, ha zajongtunk az ablaka alatt, Adél mama ugyanezt csinálta, ha a virágágyása közelébe mentünk, csak ő a forró vizet kedvelte.