Tanulmányok

Számos, a magyar kisebbségi irodal(mak)om státusát, össze- és széttartozását vitató konferencián vettem eddig részt, s emlékezetem szerint a feltett (és mindig csak feltételesen és kételyébresztően megválaszolt) kérdések a következő kulcsfogalmak körül forogtak: nemzeti irodalom, egység vagy integráció, multikulturalitás. Kísérleti javaslatom, hogy tegyük félre e fogalmakat, s próbáljuk meg nélkülük újrafogalmazni kérdéseinket. Nem mintha e fogalmak jelentését és jelentésük érvényét kétségbe vonnám, de kénytelen vagyok számolni azzal a kevéssé szívderítő tapasztalattal, hogy mire vándorlásuk során elérik Közép- és Kelet-Európát, tartalmuk jelentősen eltorzul, mert torzító rokonfogalmakkal lépnek „rangon aluli” házasságra.

In memoriam Hubay Miklós

Hubay Miklós Kossuth- és József Attila-díjas drámaíró, műfordító, esszéista, a magyar kultúra nemzetközi elismertségű nagy alakja, a Magyar PEN Club tiszteletbeli elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, életének 94. évében, 2011. május 7-én elhunyt. Amikor a gyászhírt olvastam, abban a tavaszi lassú körém feketedésben, szorongva, – „Mindig a másik ember hal meg, nem te!” – az Elnémulás című drámájából Madách: „Csak az vég! – csak azt tudnám feledni! – ”; Babits: „Ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét.”; graffitiként a börtöndíszlet, a siralomház falán felvillanó sorai jutottak az eszembe.

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek mutatkozott rábökni, ha épp szóba került.” Ezekkel a szavakkal indul Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regénye. Ha értékekről, irodalomról (erdélyi magyarról vagy másról) próbálok beszélni, azt a mozdulatot keresem önkéntelenül is, amellyel Sapré báró beszéd közben rábök az eszére. A mozdulat egyszerű és szemléletes: a mutatóujj még koppan is a koponyán, a hangeffektus pedig egy jól kimódolt érvvel ér fel amellett, hogy van ott valami. Arról kellene beszélni, aminek még nincs neve. Úgy kellene az erdélyi magyar irodalomról beszélni, mintha nem volna még neve.

Kedves András, véletlen, nem véletlen, tán az égiek rendezték így, hogy épp annak az atyai barátodnak a könyve akadjon a kezem ügyébe, aki téged éveknek előtte, immár három évtizede a jelenkori magyar irodalom „egyik legnagyobb vigaszá”-nak mondott – Illyés Gyuláé. Esszéregényét, a Kháron ladikját forgatva hirtelen arra a meglepő kijelentésére bukkantam rá, hogy „milyen keveset tudunk a túlvilágról”, adatszerűen „pontosat és határozottat” semmit sem. Nem csodálkozom hát, ha a Neked szánt levelem visszajön, hogy a „címzett ismeretlen”, hiszen ki tudja, mely régióban tartózkodol, a görög alvilág pedig – figyelmeztet, akit Te búcsúztattál a földi világtól, Illyés – nem azonos sem a gyehennával, sem azzal a keresztény képzelet alakítgatta birodalommal, amely Dante látomása szerint három osztatú.

Babits Mihály gazdag munkásságának vizsgálata során viszonylag kevés szó esett arról, hogy a költőt milyen tartalmas kapcsolatok fűzték a trianoni döntés után kibontakozó erdélyi magyar irodalomhoz és ennek keretében Reményik Sándor költészetéhez, illetve arról, hogy a Nyugat irodalmát, legalábbis kezdetben, nem minden ellenérzés nélkül figyelő és kommentáló Reményik milyen odaadást tanúsított Babits költészete iránt. A két költőt megfontolásra érdemes eszmei kapcsolatok fűzték össze, annak ellenére, hogy világképük, politikai nézeteik természetesen erősen eltértek egymástól. Babits a magyar liberális, Reményik a magyar konzervatív tradíciók örököse és képviselője volt, mindemellett az előbbi költő munkásságától sem voltak idegenek a konzervatív eszmék és az utóbbi sem zárkózott el a liberális felfogás elől. Ebben a tekintetben mindketten annak a hagyományos liberális konzervativizmusnak voltak az örökösei, amely a magyar 19. század gondolkodását jellemezte, és amelyet az első világháborút követő eszmei kihívások, érkezzenek ezek akár a jobb-, akár a baloldalról, meghaladottnak nyilvánított és elutasított.

Kü­lö­nös kort élünk: ma már nem fe­nye­get ben­nün­ket az atom­há­bo­rú ve­szé­lye – bár há­bo­rú­val meg­ves­­sző­zött or­szá­gok a nagy­ha­tal­mak „igaz­ság­osz­tó” ke­gye foly­tán igen­csak van­nak –, de a glo­ba­li­záció mint rém, mint a nem­ze­te­ket, nem­ze­ti ka­rak­te­re­ket be­da­rál­ni – egy­sé­ge­sí­te­ni? – kí­vá­nó ma­lom itt van már az elő­szo­bák­ban. Még csak to­po­rog, lá­bá­val dü­bög, a jó­lét zász­la­ját lo­bog­tat­ja, ám min­den­nél ag­res­­szí­veb­ben – ara­nya­it csil­log­tat­ván – akar hat­ni. „Ha föl­ad­já­tok egyé­ni­sé­ge­te­ket, üd­vö­zül­ni fog­tok” – szaj­kóz­za. És min­dent meg is tesz azért, hogy a kis né­pek nem­ze­ti ál­ma­ik­ból föl­éb­red­je­nek. Csak­hogy ezek az ál­mok va­ló­sá­gos ál­mok, mert több száz (ezer) éves tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­ra épül­nek. S aki ön­ként föl­ad­ja az övét – ha­zá­ját, nem­ze­tét, nyel­vét, szo­ká­sa­it –, az iden­ti­tás nél­kül ha­mar kol­dus­bot­ra jut. Ma­gya­rán: el­veszt­vén im­mun­anya­gát, a hó­dí­tás el­len­szer­ét, előbb-utóbb be­da­rál­ta­tik.