Érték/határ/érték 1.*

 

Gondolatok az erdélyi irodalom önreflexív stratégiáiról, helyzetértelmezéseiről, kánonmodelljeiről

Vidéki irodalomtól erdélyi gondolatig

Az erdélyi magyar irodalom kifejlődésének, hőskorának meghatározó mozzanatait az erre vonatkozó visszaemlékezések és már a korban született emlékiratok is bőségesen tematizálták. Bár az írások jelentős része egyéni szemszögből készült, az ún. erdélyi gondolatnak a kialakulását és polemizáltságát a teljes szellemtörténeti síkon dokumentálták.[1] Nem feledhető persze, hogy amint a hatalomváltást követő években az erdélyi gondolat saját irodalma a „vidéki irodalomtól az erdélyiig” jut, úgy hosszabb, több évet felölelő periódusnak kell eltelnie ahhoz is, hogy az Erdélyben élő írótól az „erdélyi íróig” eljussunk.

A transzszilvanizmus olyan prominens képviselői, mint Kós Károly, Reményik Sándor, Berde Mária, Szemtimrei Jenő, Ligeti Ernő vagy Tabéry Géza 1919 előtt is publikáltak már, némelyikük több kötetet is megjelentetett ekkorra, ami egyfelől ismét csak a semmiből születő irodalom mítoszi távlatait oszlathatja szét, másfelől a későbbi témaválasztások jelentőségére, azok tudatosságára is figyelmeztet. Erdély irodalmi különállásának történelmi hangsúlyozása ugyanis lehetőséget biztosított a transzszilvanizmus által kínált új, az anyanemzettől és az új államhatalomtól egyaránt független, cenzúra-mentesebb identitásformák ábrázolásának. „Ezért lett – írja Vallasek Júlia[2] – a transzilvanista történelmi regény kitüntetett időszaka az önálló erdélyi fejedelemség ideje, a szerzők (például Kós Károly vagy Makkai Sándor) a fejedelemség történelmi viszonyaiban keresik a parabolisztikusan kifejthető, tipikus erdélyi sors lényegét.” Nem elhanyagolható szempont a korszak összetettségében az a műfaji adottság sem, amely a prózai műnemekből, elsősorban a regényt juttatta hangsúlyos szerephez. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványainak több mint kétharmada regény volt a korban, de később is „Gulácsy Irén Fekete vőlegények, Szántó György könyvei, Markovics Rodion Szibériai garnizonja elegendő bizonyítékok arra, hogy az Erdélyben élő író önmaga legtökéletesebb kifejezését a regényben találta meg”.[3] A gyakorlatilag húsz esztendőn át megszakítás nélkül működő Szépmíves Céh 1924-es megalakulása talán a legfontosabb dátum volt az újonnan kialakult, öntudatos erdélyi irodalom történetében. Megalakulása, gyakorlati szükségszerűsége mellett azt is jelezte, hogy valójában ekkortól vették tudomásul az erdélyi irodalom létezését Erdélyen kívül is.[4]

A két világháború közti időszakra még hangsúlyosan igaz, hogy a periferikus helyzetbe került magyar irodalmakat ráadásként, Makkai kifejezésével amolyan fiókirodalomként kezelték, s a többrendszerűség helyett a központtól való meghatározásainak függvényében értelmezték. Az erdélyi irodalomnak jórészt azon szegmensei kerültek a központi irodalmi diszkurzusokba, melyek a saját értékszempontoknak, s a többségi elvárásoknak megfeleltethetők voltak, gyakorta mellőzve a tényt, hogy a nemzet virtuális kultúrközössége akár több irodalmi rendszernek is a birtokosa lehet. Az önálló erdélyi irodalom megteremtésén fáradozók ugyanakkor legtöbbször csak a periféria-lét szemléletének cáfolataiban harcoltak egy Budapest-központú irodalom és egységes értelmezési háló ellenében, amely gyakorta azzal a célkitűzéssel végződött, hogy az alárendelés helyett az önállóságukat bizonyítandó, irodalmi-kulturális gyökereiket is a maguk regionális történetiségében akarták igazolni. Ez elsődlegesen Erdély esetében válhatott némileg valós törekvéssé. A kisebbségivé vált nemzetrészek irodalmai közül nyilvánvalóan az erdélyi volt az, amely ha nem is különálló, de valós regionális tudatú tradícióval is rendelkezett, s amelyik legalább az erdélyi emlékiratírókig volt visszavezethető. Viszont, minthogy a romantika kora a nemzeti narratívák kora is, a romantikus, olykor mitikus irodalmi Erdély-kép kialakulása jórészt a nemzetformálódás idejével esett egybe: „Erdélyt a romantika fedezte fel Magyarországnak. A romantika, amely térben és időben a távolit kereste, azt, ami messze van, titokzatos és ismeretlen.” Erdély a romantikus térség minden tartozékával felelt meg az efféle elvárásoknak: „voltak düledező várromjai, felhőkbe nyúló sziklái, havasai, és vízesései, volt véres, változatos múltja, sokféle népei: magyarok, székelyek, szászok, románok, örmények, görögök és cigányok. Erdély hálás föld volt a romantikus felfedezőknek.”[5]

A két világháború közötti korszak intézményrendszerének átalakulását, majd az irodalom disztributív oldalának látványos megerősödését követően kialakult ideológiája, a transzszilvanizmus erőteljesen hozzájárult ezen hagyományok továbbéltetéséhez, részben megteremtésükhöz.

 

Transzszilván értelmezési keret: liberális és értékőrző hagyományok

A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és politikai közélet vezető eszméje a transzszilvanizmus volt, melynek alapvető ideológiája kétségbeesett próbálkozásként írható le a kisebbségbe került erdélyi magyarság részéről a trianoni trauma túlélésére. Himnikus megfogalmazását a Kós Károly – Paál Árpád – Zágoni István által 1921-ben megjelentetett Kiáltó szó adja,[6] s a költői lelkesültség sokkalta inkább jellemzi, mint a fogalmi pontosság, melyet már Pomogáts Béla első összegző könyve is kifogásolt.[7]

A közös lelkiség kérdése (vagyis hogy az Erdélyben élő három nemzetet, a magyart, a románt és a szászt valamiféle közös erdélyiségeszme, helyi szellem, genius loci vagy sajátos lelkiség hatna át, s ennek bizonyítékát – leginkább Kós révén – közös néprajzi és építészeti stílusjegyekben, földrajzi sajátosságában vagy történelmi eseményekben is fel lehetne fedezni) kezdetekben inkább szubjektív véleménynek volt tekinthető, de kétségtelen, hogy viszonylag gyorsan igen népszerűvé lett, akkor is, ha olyan idealisztikus eszmekört kívánt a gyakorlatban megvalósítani, melynek alapvető pillérei hiányoztak, vagy voltak eleve tévesek.

Egyedisége, testvérnépi közössége, irodalmon túl, szociologizáló hajlammal jóval korábban is fellelhető: például Ady Endre előrelátó publicisztikájában. Ady (akit halála után az Erdélyi Helikon egyértelműen felvállal akkor is, amikor Pesten nem minden körben nézik jó szemmel) 1912-es, eredetileg a Huszadik Században megjelent S ha Erdélyt elveszik? című cikkében[8] – a bukaresti nagyromán politika területszerző terveinek ismeretében – már így írt: „fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, (…) de mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyt ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítani bennünket.” Ez a nézet, mely hangsúlyos különbséget tett az erdélyi románok és a Kárpátokon túli, tehát a „regáti”, a királyságbéli elmaradottabb románok közt előrevetítője a két erdélyi nép anyanemzetektől független egymásrautaltságának, melyet a húszas években oly sokan hangoztatnak majd.

Az országrész magyar hagyományainak felfedezése Trianon után persze elsődlegesen a magyar szellemi önvédelem eszközévé válik, melybe a liberális és az értékőrző történelmi szegmensek egyaránt megférnek. Kós Erdély (Kultúrtörténeti vázlat) című munkájában egy sor történelmi eseményen, vallási és kulturális momentumokon keresztül igyekezett bizonyítani azt is, hogy szinte a honfoglalás pillanatától kezdődően miképpen vált az erdélyi magyarság jóval nyitottabbá, liberálisabbá, mint a magyarországi. Ady még 1905-ben, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című vallomásában javarészt ugyanezt előlegezi meg. Erdély – írta – „látott elsőnek mélyen be Európába”. Fráter György példája kapcsán az egész régióra vonatkoztatva így folytatja: „tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német kezet”, majd ugyanitt sorolja fel Erdély történelmi tetteit s gyakori elsőségét, liberális, haladó szellemét, nyitottságát és befogadókészségét Nagy-Magyarország minden más régiójával szemben.[9] Ezt a nevekben, szellemi nagyságokban tobzódó felsorolást választja majd Kós is, kiegészítve s folytatva azt, mit Ady „én kis memóriámból” összeszedni nem tudott.

A történelmi és kulturális régió feltámasztásának igénye ugyanakkor Adynál a romantika szegélyezte hagyományok után csak a múltba-pillantás elsiratott gazdagságának egy szelete. Követendő példának állítható decentralizációs nyitottsága Budapesttel szemben egyértelmű, de regionális valósága 1908-ra már Ady szerint sincs. Erdély „magyar gyűjtőlencséje volt minden európai kulturális sugárnak” – mondta 1908-ban, A Holnap első antológiájának bemutatkozó előadásán, Nagyváradon, ám így folytatta: „Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár évtizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzel foghatóan (…) az az Erdély, amely enyhítő körülménye volt Magyarországnak, ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé.”[10]A transzszilvanizmus Kós Károly-i eszméje e régió feltámasztásának igényével indul tehát,[11] fordított szemszögből, a régi Magyarországról mint halottról, kényszerűen lemondva.

 

Irodalmi vetületek, polémiák

Irodalmi vetületeiben a transzszilvanizmus még körvonalazatlanabbnak mondható, mint a különböző tudományterületekből építkező egyéb ágaké. „Lényegében egymástól eltérő társadalmi csoportok, eszmei, művészeti irányzatok együttműködését jelenti, és éppen emiatt ellentmondásos jelenség. Hívei definíciók helyett többnyire lelkesült költői képekben igyekeztek megfogni a lényegét, beérték azzal, hogy a Kós által feltételezett erdélyiség létezését, Erdély puszta meglétével, illetve némileg ködös hagyományokra való hivatkozásokkal indokolták. Így a széttartó erők által működtetett, konfúz ideológiai alapokon álló irodalmi program maga sem volt egyértelmű.”[12] Valójában legalább annyira heterogén alakzatra tekinthetünk, mint amilyen heterogén a helikoni csoportosulás volt, mely érdekek, kényszerűségek összefogásából jött létre, s nem annyira egységes irodalmi programot, mintsem egy általános, örök humánumeszmeként leírható követendő mintát próbált felállítani a jövő nemzedékei számára. Legmeghatározóbb vonásként a már említett néptestvériség mellett a magyar közösség iránti elkötelezettséget és a tanító célzatosságot említhetnénk, amelyet értékrendjében olykor a művészi megformáltság fölé is emelt. Központi szerepe, elsősége – a korban kétségtelenül eluralkodó feladatelvekkel együtt, melyeket formálódó irodalmi életében a meghatározó személyiségek vállaltak fel – aligha megkérdőjelezhető. Ennél is fontosabb számunkra a kulturális közegbe való mély beágyazódása, hiszen számtalan kritikája ellenére, defenzív attitűdjét ért jogos és jogtalan ellenvetések, olykor ezzel szemben történő önmeghatározások ellenére is alkalmasnak mutatkozott az új és újabb önidentifikációkra, a közösségi önazonosság új formáinak megszilárdítására.[13]

            A kezdeti idők transzszilvanista irodalmi vitái azt is bizonyítják, hogy ezek eleinte fogalom- és létjogosultság-tisztázó jelleggel zajlottak. (Olykor aktivista emigránsok, „repatriálók” és az „otthonmaradtak” közt.) Erdélyben leginkább a baloldali lapok – főként a Korunk, de hozzá hasonlóan a Jövő Társadalma is – helyezkedtek szembe az erdélyi gondolat programszerű, helikonista terjesztésével. Az ő kétségeiknél, olykor teljes elutasításuknál hatásában is sokkal erősebb, mélyebb vitákat a magyarországi kritika váltott ki. (Szabó Dezsőtől, ifj. Szász Károlyig és Rákosi Jenőig hosszasan sorolható a megszólalók sora, de szót kért a vitákban például a Kisfaludy Társaság elnöke, Berzeviczy Albert is.) Mint ismeretes, a veszélyes különállással, hipotetikus önállósodással kapcsolatos legtermékenyebb vitapontokat Ravasz László Irodalmi Skizma című cikkét követő úgynevezett Skizma-pör juttatta felszínre.[14] „Eredmény az, hogy ma már két irodalom van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom nem egészen homogén: az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krizist önmagukban megoldanák; de különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat.”[15] Az 1928-ban már Magyarországon élő Ravasz László okfejtésében a különállás okát egyértelműen a politika körébe utalja,[16] állítva, hogy „a magyar nyelv csak egy irodalmat bír el; két irodalom két lelket teremtene. A kétlelkű nemzedéknek pedig egy lelkük sincs.”[17]

Ugyanez a problematika természetszerűleg nem csupán Erdély magyar irodalmával kapcsolatosan, de minden elcsatolt terület irodalmával kapcsolatosan jelentkezett, legfeljebb más-más hangsúlyokkal. A vajdasági magyar irodalom létjogosultságával, visszásságaival kapcsolatosan a korban Szenteleky Kornél például így fogalmazott: „…ne húzzunk olyan igát, amelyet magunknak kellene megformálnunk, szürke művészietlenséggel. S éppen ezért talán ki szabad mondanom a kívánságom, ne legyen »vajdasági magyar irodalom«.”[18]

 

Tér és irodalma

Az a territórium, mely korábban a kettős monarchián belül is a magyar államiság tereként volt leírható, nem pusztán szétszakadt s más államok fennhatósága alá került, de egykori történelmi régióinak határai sem egyeztek az új határokkal. A kényszer hatására kialakuló kisebbségi irodalmak az országtól elcsatolt történelmi régiók (Erdély, Felvidék, Délvidék) meglévő kulturális hagyományaira támaszkodtak, vagy ilyeneket igyekeztek teremteni, ugyanakkor ezek problematikussága szembeötlő csupán territoriális jellemzőit tekintve is. Egyfelől az új régiók határai nem voltak történelmi határok, sem Erdélyben, sem a Bánságban, erre talán elég a lelkiségi, tehát az egyházmegyék korábbi határait példaként említeni.[19] Másfelől a regionális kultúráknak alapjában véve két éltető forrásuk létezik, melyek identitására és történetére is kihatnak: az egységes nemzeti kulturális hagyományok forrásai, másrészt a regionális magyar kultúrák kialakult motívumrendszere. E jelenség indokolja jórészt az újfajta önazonosság kialakításának és/vagy megőrzésének kettős szükségét és nehézségét, s ugyanakkor a közös jegyek és hagyományok fenntartását, mely a magyar nemzeti közösséghez való tartozásnak hangsúlyozását is jelentette. Kós Károly kiáltványa címében is több kisebb régió magyarságához szól (Erdély, Bánság, Körösvidék, Máramaros stb.), ezeket „Erdély fogalma később mint szinekdoché foglalja egybe” s ezáltal – mint Vincze is helyesen megállapítja – Kós „egyetlen tér képzetét terjeszti ki a többi területre”.[20] E szinekdochét az azonos nemzethez való tartozás összetartó logikájában ugyanakkor a kettős beszéd jellemzi, amennyiben egyszerre kifelé és befelé is üzen. E konstruált egység a kiáltvány értelmében idegen és kényelmetlen tud lenni az új államhatalom felé, ha nem ismerik el létjogát, éppen azáltal, hogy történelmi hagyományokkal rendelkező államalakulatként nevezi meg önmagát. Másfelől hű és szellemiségében anyanemzetével azonos, viszont eltérő és sajátos is az egykori Magyarország homogén terével szemben, amennyiben a történelem viharában ismét egyedül állni kényszerül. Könnyen észrevehető, e logikai fordulatban más-más régiók fűződnek aktuális érdek szerint egybe, annak függvényében, hogy az egyértelmű belső üzenet mellett ki a „külső” címzett. Kós kiáltványa kezdetektől eredője lesz az erdélyiség egyedi és különálló sémáinak és értékvilágának, annak, amit később Szabédi László majd „országtranszilvanizmusnak” nevez.

            A harmincas évek második felében az új erdélyi írónemzedék (főként baloldali vagy polgári radikális) tagjai, köztük Szemlér Ferenc egyenesen a transzszilvanizmus mítoszjellegét bírálták. Szemlér 1937-es radikális kritikája[21] szerint a transzszilván gondolat kitalálóinak alapvető állításai tévesek, érveik közel járnak „az irodalmi, tudományos és politikai meggondolatlanság határaihoz”.[22] Tanulmánya a transzszilvanizmus mindkét összetevőjét, azaz a történelem–néprajz–földrajz eredményeire támaszkodó országrészt, valamint a sajátosságokat megjelölő, de nem független, önálló kategóriában gondolkodó, tájtranszszilvánnak nevezhető irányt, illetve e két vetületet egybefonó irodalmi transzszilvanizmust is górcső alá vette. Az ismert polémia utórezgéseiben, tehát az irodalmi transzszilvanizmus kérdésének továbbgondolásában (hiszen önmagától értetődő volt, hogy amennyiben létezik magyarországitól elütő erdélyi szellemiség, akkor az otthagyhatja lenyomatát az Erdélyben született új művön is) említésre méltó az a Szenczei László képviselte irány lehet, mely arra a következtetésre jutott, hogy ha van egyetlenegy pont, ahol az új erdélyi irodalom merőben újat hozott, s a magyarországitól gyökeresen eltérőt tudott felmutatni, akkor ez a „regionalista irodalom”, mely Tamási és Nyirő írásművészetével fémjelezhető. Őt néhány évvel megelőzve Schöpflin Aladár is megkülönböztette már az erdélyi irodalomon belül a székelységét, mondván: „Külön kell beszélni az erdélyiek székely csoportjáról, amely tudatos és programszerű regionalizmusból fakadt”, s amelyik a harmincas évekre, Tamási Ábeljének első részével „kiemelkedett a székelykedés állapotából”.[23]

 

Leválás? Elhatárolás?

            A regionalitás persze nem önálló kategória s értékszempont a kezdetekben. Erről éppen az egyik említett szerző mond határozott véleményt, másfél évtizeddel korábban: „Az erdélyi irodalom minden időben integráns része volt a szerves magyar irodalomnak és sohase külön fajirodalom. (…)Tehát ez a »leválás« csak látszólagos, az érintkezési kapcsolatok megszűnése, de nem egyúttal a kultúregység lényegbeli megszakadása is.” Nyirő József korán, már 1921-ben a Napkelet körkérdésére adott válaszában fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy a magyar irodalomnak „vidék, nyelvjárás, gondolkodás és érzésbeli természetes tagozódása” több erőnegyedet, külön színeket, nyelvi kifejezésbeli bőséget jelenthet, de szellemi egységét ez semmiképp sem veszélyeztetheti.[24] Az álláspontok persze idővel változóknak is minősülhettek. A kor egyik elismert erdélyi irodalomtörténésze, Kristóf György 1922-ben még tagadta Pásztortűzben közölt helyzetképében a különálló irodalmi létezést,[25] két évvel később, azonban már maga is romániai magyar irodalomról és szellemi életről beszélt. Szekfű Gyula 1925-ben, majd később is az erdélyi magyarság kulturális törekvéseit szükségszerűnek ismerte el, ezáltal az irodalmi különállóság szándékát teljesen természetesnek mondta.[26] Vele ellentétben Babits vagy Schöpflin a művészet és a művészeti értékek felől kérdőjelezte meg, illetve tette többször is reflexió tárgyává a kialakult viszonyrendszert, a kettős irodalmi teret. „A magyar irodalom őskora óta mindig voltak erdélyi íróink, akik szűkebb hazájuk levegőjét, tájait, népét, életformáit és történetét írták meg, de sem nekik, sem másnak nem jutott eszébe erdélyi irodalomról beszélni, a fejedelemség századaiban sem, amikor a magyar műveltségnek speciális fókuszai voltak Erdélyben.”[27] Schöpflin, aki Tolnai Gábor Erdély magyar irodalmi élete című Szegeden megjelent könyvének másfél évtizedet átfogó, az erdélyi irodalmi élet történéseire koncentráló, ám meglehetősen pongyola összegzései kapcsán írja 1934-ben a Nyugatban kritikus véleményét, pragmatikus előzményekről is beszámol, s mintegy összegzi is az említett évtizedet: „A nagyobb városok napisajtója is megerősödött, mióta megszabadultak a budapesti lapok versenyétől s a közönség kizárólag rájuk volt szorulva. Az első kezdőkhöz mások csatlakoztak és csakhamar elindult egy olyan fejlődés, amely tudatosan hangsúlyozta az egyetemes magyar irodalomtól különböző, sőt autonóm voltát, különböző eltévesztett kísérletek után végre az Erdélyi Helikonban megszervezkedett s ma már bizonyos irodalomtörténeti jelentőség igényével lép fel, olyasféle külön tagjaként a magyar irodalomnak, amilyen a németeknek a svájci. Erősen érzi önmagát s ezt néha kissé naivul is elárulja mémoirekben, visszaemlékezésekben, saját erdélyi programot alakított ki magának, nagy vitákban tisztázta céljait és feladatait, vagy legalább kibeszélte magát róluk.”[28] Schöpflin amellett, hogy elismeri, hogy az új irodalom létrehozott „néhány valóban kitűnő művet” s azt is, hogy „nemcsak saját szervezete van, hanem bizonyos mértékig közös gondolata is”, s ezek után „nem lehet tagadni, hogy különálló tagja a magyar irodalomnak, a nemzet egy, a történelem viharától más életformákra kényszerített s más hatalmi atmoszférában élő tagjának irodalmi kifejezése”, de erdélyiségét mint megkülönböztető jegyet sem a témaválasztásban, hiszen ez lenne a legfelületesebb[29], sem a tudatos programszerűségben nem mondja relevánsnak. Sőt, ez utóbbi esetén a megkötöttség béklyóiban a „legjobb tehetségek is csak a félsikerig tudtak eljutni”. Amit megkülönböztető jegyként mégis megemlít, az az említett regionális értékek, de még inkább az írói misszió erős átélése Erdélyben.

 

Az irodalmi különállás eredői: esztétikai és ideológiai elvárások

Az erdélyi irodalom autonóm jellegének, illetve a transzszilvanizmusnak korabeli kritikáit művészi és világnézeti szempontok egyaránt erősítették. Míg előbbit főként a Nyugat és köre, utóbbit a Helikonon kívüli, baloldali alkotók, főként a Korunk és köre fogalmazta meg. Babits több írásában is kitért arra, hogy az erdélyi irodalmat „sohasem mint külön, »autonóm« kis literaturát” méltányolta, ahogyan arra is, hogy az erdélyi öntudatot és a transzszilvanizmust nem moshatjuk össze. Ez utóbbi „lényegében nem irodalmi fogalom”[30] – mondta 1935-ben, de pár évvel korábban is jelezte már aggályait, egyszerűen az elnevezésben rejlő elhatárolás veszélyével kapcsolatban: „Ez a transsylvanizmus nekünk, akik mindig a kultúra függetlenségét hirdettük a politikával szemben, s elsőbbrendűséget a »határok és hazák« hatalmi ideológiája fölött, nem lehet más mint rokonszenves. Csupán az elnevezése ellen van némi, szavakba alig foglalható ellenérzésünk. Az eszme egyesít, de a név elválaszt. Az eszme a határok fölött lebeg; a név azonban határba kerít. A névben mintha csakugyan volna valami abból az attitüdből mely a magyar kultúrát is karddal-csinált országhatárok szerint akarná földarabolni; holott az Idea a kulturélet dacos függetlenségét hirdeti ezektől a határoktól, s mindentől amit karddal lehet csinálni.”[31]

Egészen más oldalról, ideológiai alapon, a valóságtükrözést számonkérendő bizonyult a transzszilván eszmék legkitartóbb bírálójának a Korunk élére kerülő Gaál Gábor[32], s általában a kulturális baloldal. „Szörnyűség a transzilvanizmus, mert tanításai nem a valóban adott helyzetre épülnek, hanem egy elképzelt Erdély, Erdélyország lebeg szeme előtt. De ez az elképzelt Erdély nemcsak nem valóság, hanem megvalósítása felé egy lépést sem szabad tenni” – fogalmazott sarkosan Szabédi, Szemlér Ferencnek írott válaszlevelében.[33] E vélemények is arra intenek, hogy bár a transzszilvanizmus kétséget kizáróan a korszak egyik központi fogalma, olykor éppen viszonyítási pontja, ám semmiképp sem kizárólagos jelentőségű a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmának történeti vizsgálatai során.

Különállás és esetleges művészietlenség viszonyában célszerű emlékeztetni arra is, hogy a korabeli irodalmi élet szerencsésen élénk vitáin túl, az Erdélyi Helikon főszerkesztője az a Szerb Antal által artisztikusnak, az egyhangúságtól iszonykodónak[34] nevezett Bánffy Miklós gróf volt, aki a kezdetekben egységesíteni tudta a hagyományos erdélyi magyar értelmiség különféle ízlésbeli és világnézeti csoportjait: reformkonzervatívokat, népi demokratákat és liberálisokat, polgáriakat és népi-radikálisokat egyaránt. S bár a transzszilvanista jelző már a kor irodalmában sem jelentett minden vonatkozásban értéktöbbletet, a kezdeti szándék szerint mind a lap, mind a mozgalom erdélyisége még „világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus”[35] volt. Negatív értelmű regionális minősítéssé degradálódásának folyamata viszont korán, már a húszas évek végétől megindult. Talán nem véletlenül kérdezhette Jancsó Elemér (aki a harmincas évek során több kísérletet is tett az erdélyi irodalom történetének megírására) 1935-ben, a kialakult helyzetben az önálló irodalomszegmens létjogosultságát firtatva, hogy „Hol voltak és kik voltak Erdély magyar »írói« 1918 előtt?”.[36]A helikoni közösségbe tömörült alkotók feladatuknak tekintették az egységes kritikai szellem megteremtését,[37] az együtt élő népek kultúrájának ismertetését, valamint a nép és ifjúság nevelését Erdélyben. Persze mindez önmagában is több szempontból volt problematikusnak és polemikusnak tekinthető. Ez az irodalmi egység, ahogyan Jancsó Nyugat-beli cikkében fogalmazott, „nem az elveik és írói világfelfogások rokonságán, hanem a diplomácia és a közös elvfeladás alapján jött létre”.[38] Az érezhető túlzásoktól függetlenül annyi bizonyosan állítható, hogy a „tiszta irodalom, transzszilvanizmus és európaiság”, mint az Erdélyi Helikon ideológiájának alappillérei, nemcsak kemény támadások kereszttüzében állottak már a megjelenésükkor is, de a kétségtelen programosság, az irányzatosság léte, amelyet a Helikon hivatalosan sosem vállalt fel, a lapon belül is egyre nehezebben felelt meg annak egyeztető, és ellentéteket áthidalni akaró kezdeti irányának. Nem beszélve a kimaradtakról, a Korunk és más orgánumok szerzőiről. Kuncz Nyugatban közölt híres tanulmánya[39] 1928-ban a kanonizáció nyílt szándékával kiemelten kezelte azon írókat, akik a Helikon köréhez tartoztak, s általuk vélte csupán bemutathatónak Erdély új magyar irodalmát. Gaál Gábor válasza (mely a Korunk köréhez tartozók kihagyásán, s főként Markovics Rodion példáján keresztül mutatott rá, hogy láthatóan mégsem mindenki fér bele az „erdélyi gondolat” tartalmába)[40] a korszak belső határvonalaira, látszategységére és a listakánonok mellett az irodalomszemléletbeli különbségekre egyaránt rávilágít. Az Erdélyi Helikon Kuncz-féle transzszilvanista szellemisége ugyan kétséget kizáróan európai nézet volt, a Korunkban megjelent bírálat mindazonáltal mint olyan művészeteszményt ítéli el, amely egy álvalósághoz kötődik. Fontos már itt is kiemelni, hogy nem a kisebbségi felelősségvállalás irányából fogalmaz meg kritikát Gaál, hanem elsődlegesen a marxista irodalomszemlélet valóságfogalma, valóságábrázolása felől.

A transzszilvanizmus – magyarországi visszhangjait tekintve is – elsődlegesen mint a megmaradás ideológiája, annak is etikai elsődlegessége hangsúlyozódott. Akár utópiának, akár messianisztikus erkölcsi elveket hangoztató öndefiníciónak, akár csak a magyarságtudat egy történelmi változatának tekintjük, fontos azt is látni, hogy képviselői nem egy ízben belecsöppentek magyarországi kanonikus harcokba és diszkussziókba, vagy ami még rosszabb, eleve kiszolgáltatottak voltak ilyen érdekellentéteknek. Az elkülönülési narratívák esetében nem feledhető ugyanakkor, hogy az utóbb sokat idézett, sajátos sorshoz, történelmi szituáltsághoz kapcsolt, külön irodalmat említő Németh László-i gondolat is – „Külön sorsnak külön irodalom kell!” – a megmaradás és önállósodás egyedüli zálogának az elitté válást tartotta! Kezdetekben Makkai is egy önállóan fejlesztendő szellemi és erkölcsi lét megteremtéseként képzelte el a kisebbségi kultúrát, hangsúlyosan a minőség jegyében!

 

Elitté válás, európai tájékozódás, etikai magaslatok

A regionális irodalom eszméje a két világháború között több erdélyi magyar írónál az európai tájékozódás lehetősége volt, s a kisebbségben születő irodalomtól azt várta, hogy az a határok felett érvényes európai szellemiség őrzője és megvalósítója legyen. Kuncz Aladár szülőföldjét annak a „virtuális Közép-Európának” tekintette, amely a különböző változatokból (magyar, román, szász) történelmi és társadalmi egységet képes kialakítani. Véleménye szerint a kisebbségi irodalmaknak szükségszerűen vállalniuk kell az európai egységnek és az egyetemes emberi eszméknek a következetes hirdetését és szolgálatát. E korát megelőző gondolat annyiban mégis „korszerűtlen” volt, hogy egy vesztett világégés után a magára hagyott erdélyi magyarság nem sok megértést remélhetett az őt körülvevő, nemzetállami mivoltukban éppen kiteljesedve triumfáló nemzetek többségétől.[41] Részben ennek is köszönhető a szellemi tér kettőssége, melyet a külvilágnak szánt üzeneteiben az európai értékek erdélyi felvállalása és a példamutató néptestvériség, belső kommunikációban pedig gyakorta a magára hagyott, de önmaga történelmi tudatára és felelősségére ébredt erdélyi szellemiség mint túlélést biztosító erő keretez.

Az Erdélyi Helikon írói mindenesetre már tudatában voltak annak, hogy kitekintés és európai tájékozódás nélkül az alkotómunkát provincializmus húzza le, s a regionális irodalomkép csak akkor lesz képes belső küldetését teljesíteni, ha az emberi kultúra szélesebb horizontjára tekint. Kuncz írja 1929-ben: „A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és művészetében maga az egyetemesség.”[42] E gondolat, mely az egyetemeshez közvetlenül kapcsolódó kategóriaként a regionálist, a sajátosat s nem a nemzetit nevezi meg, elsődlegesen Makkai vitacikkeiben teljesedik majd ki. Írásai egyértelműen bizonyítják, hogy a kisebbségi léthez való tartozást, annak minden újabb napon való elfogadását Makkai egyéni erkölcsi döntésként írta le, s a közössége számára az elitté válás szükséges folyamatát olyan egyedül járható útként határozta meg, melyben az irodalom is közvetlenebbül kapcsolódik értékeit tekintve az egyetemeshez, mint a nemzetihez. Érvelése szerint nem a kisebbségi- nemzeti-egyetemes sorrendiséget mint értékszempontot kell elsődlegesen szem előtt tartani, hanem a mindenkori kisebbségit, hiszen az értékrendjében egyetemesebb, közelebb áll az örök értékekhez, s levedli magáról a nemzeti nyűgeit. Ezzel analóg módón – fogalmazott Kuncz – Erdélyből kiindulva „egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.”[43]

A kényszer szülte etikai magaslatok majd a hetvenes, nyolcvanas évek Romániájában is szükségszerűen visszatérnek. Mint Csiki László egyik visszaemlékezésében írta: „ha mindenfelől szorongatnak, csak a magasság felé van út”,[44] akkor is, ha e csalfa kép az önáltatás erőpróbáját már a harmincas években sem állta ki, hiszen a kisebbségi kultúra nemzetek fölötti egyetemes értékrendje, sok vonatkozásában ekkor már illúziónak bizonyult. Kuncz ugyan 1931-ben, halála előtt még azt írta az Erdélyi Helikonban, hogy „Erdély az európai élhetőség próbája”, Németh László viszont 1935-ös erdélyi körútját követően már kénytelen volt rádöbbenni, hogy sokat hangoztatott kelet-közép-európai néptestvériség-eszménye merő ábránd csupán.[45]

 

Irodalom: tiszta eszmény vs. társadalmi felelősségvállalás

Aligha tagadható, hogy a közép- és kelet-európai régióban az irodalom évszázados hagyományainak egyike, hogy szerepet vállal közösségi és nemzeti kérdésekben. Ebben a kontextusban az irodalom közös tapasztalatokat és törekvéseket is megjelenít, illetve képvisel, s ehhez „az írói missziónak az erős átérzése, az írói munka hivatás jellegének komoly tisztelete”[46] is szükséges. Az erdélyiség talán legjellegzetesebb jegye a korban éppen az így értett irodalmi tett elsődlegessége. A kérdésfelvetések jelentős hányada 1929-től az irodalomnak társadalmi funkciót tulajdonít, sőt Szentimrei Jenő Nyugatban közölt írása éppen a társadalmi felelősségvállalás felől különbözteti meg a magyarországi és erdélyi irodalmi tereket, az elkülönítésben ezt emelve meghatározó momentummá.[47] Ennek értelmében (s ez a korban majd Szerb Antalnál is jelentkezik) az erdélyi irodalom „több” egyszerű esztétikai tapasztalatnál: közösségi önvédelem!

„A szép csak egyik eleme, de nem lényege” attitűdök a küldetéstudat erejét és a társadalmi tett lokális szükségességét hangsúlyozták. Nem csoda, ha a korban születő kivételes életműveknek is, mint amilyen a Dsida Jenőé, örökké azzal a kettősséggel kellett szembesülniük, mely elvárásszinten fogalmazta meg az erdélyi magyarság létproblémáinak átélését és ábrázolásának szükségességét, s csak a nemzeti sorskérdés-diskurzusok mögé állíthatta saját harmóniáit, egyéni életútja megoldást kereső gondjait, az individuum kitaszítottságát, magányát, netán önidentitását megalkotó vagy megtartó problémáit.[48] A helyzet akkor sem változott, mikor a feladatelvek a nemzeti színről hangsúlyosan az „osztályharc” szintúgy kollektív eszményei felé kellett hogy tolódjanak. A megközelítések látványos egyoldalúsága nem csupán egyéni életművek, hanem teljes korszakok centrisztikus irodalomtörténeti elemzéseiben is tetten érhetők.

A feladatelv, a „tendenciás irodalom” hangsúlyos szerepe látszólag tehát szekértáboroktól és lapszerkesztőségektől függetlenül elfogadott, pontosabban a kor kényszerűségeiben legitimált maradt. Az erdélyi magyar írók, művészek feladata, küldetése itt egyértelműen meghatározott. „Mérhetetlenül jelentősebb, (…) hogy a nép öntudatát emeljék fel, a nép anyagi és szellemi nívóját gazdagítsák, mint az az ambíció, hogy minden más szemponttól független, önértékű l’art pour l’art alkotásokkal szerezzenek maguknak nevet és dicsőséget.”[49] Más-más irányból, de Makkai éppúgy elfogadja e nézetet, mint Szemlér Ferenc (aki különben a harmincas évek elején még maga is a transzszilvanizmus lelkes propagálója volt), vagy a magát polgári radikálisnak valló Jancsó Elemér, aki a harmincas évek derekán, 1935-ben szintén mítosznak mondja a transzszilvanizmust.  Más irányokból ugyan, de éppúgy az irodalom „társadalmi funkciójában” hisznek, mint a transzszilvanisták közül a legtöbben, vagyis abban, hogy az irodalom nemcsak reálisan megjelenít, de megoldásokat is hoz az aktuális kisebbségi problémák és anomáliák felszámolására. A Vallani és vállalni vita kapcsán Gaál Gábor írja: „Az író az írni tudással csak kezdődik, értelmet és jogosultságot viszont ezen felül, kötelességei kiélésével nyer…”[50]

Az írói feladatvállalások, a társadalmi elkötelezettség, a közéleti szerep és az irodalom lényegiségének tartott „artisztikum” összeférhetőségének vagy összeférhetetlenségének problematikája Erdélyben a két világháború közti belső kanonikus vitákban talált hangsúlyos fórumokat magának. A kisebbségi léthelyzet mintegy folyamatos igazolásként is szolgált a közösségi gondok szépirodalomban történő tematizálására, felvállalására. A korban több belső polémia éppen akörül zajlik, hogy az írói csoportok mennyire és milyen mértékben vállalják  a társadalmi realitásokkal való szembenézést, avagy menekülnek el a fikció, illetve a múlt ködébe. Kuncz a művészi és erkölcsi értékeket együtt nevezte legtisztább irodalmi céloknak: „Kisebbségi helyzetünknél fogva az irodalom nem lehet számunkra puszta dekoráció, de nem lehet hatalmi érdekeknek sem a szócsöve. Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk.”[51] Makkai viszont (aki elvetve a szociologizáló nézeteket végül az irodalom esztétikai orientáltsága mellett szállt síkra, és az ezen az orientáltságon túllépő, cselekvő írószerepek helyett a meditáló írótípussal rokonszenvezett) a harmincas évekre két értékparadigmát állított szembe egymással. „A tudomány, a politika, a morál, a pedagógia hullámai – mint írta – átcsaptak a l’art pour l’art védőgátjain és elözönlötték az aesthetikumot, aktivitásra kényszerítvén az írót az élet problémáival szemben.”[52] Véleményével egy olyan közösségi értékrendhez való igazodást utasított el, amely számonkérő metodikájában „a művészetet és az eredetiséget szoríthatja ki” a szépirodalomból. A kisebbségi írószerepek ilyetén való megformálásának veszélyeiben az elmúlt történelmi évtized, a húszas évek tapasztalata alapján vallotta, hogy: „Az irodalom az egész ember tükre. Nem egy koré, nem egy párté, nem egy tendenciáé.”[53] A kialakított értékpreferenciákban tarthatatlannak mondta azt az álláspontot, hogy az erdélyi írónak „okvetlenül harcosnak, agitátornak, szónoknak, prófétának, politikusnak kell lennie, mert különben senkinek sem kell”.[54]

A két irodalmi tér ilyen jellegű elkülönítésére vonatkozó döntő kérdésfelvetések a külső megítélésekben, esetleges polémiákban is vissza-visszatértek. A Ravasz-féle kettészakadó irodalom veszélyét leginkább természetes állapotnak felfogó, elfogadó Szekfűnél az erdélyi kulturális élet különállósága, mint a nemzeti önazonosság megőrzésének szükségszerű mivolta, védekező, sőt életmentő attitűdje jelentkezik.[55] A harmincas évekre kialakult némileg ellentmondásos helyzet ellenére Erdély irodalmával kapcsolatban egy extenzívebb irodalomfogalom élt tovább, amely elsődlegesen a recepciós mechanizmusokban tovább éltette a szociológiai, lélektani és politikai meghatározottságokat is.

 

A Nyugat és az erdélyi írók

Az erdélyi irodalomról kialakított kép a húszas évek derekára Magyarországon és a többi elszakított területen egyaránt jószerével csak egy hagyományőrző, „röghöz kötött” irodalomról szólt, holott a modern magyar irodalom erőteljes hatása az erdélyi szerzőkre mint az indulást is meghatározó tényező közismert volt, s ez az Erdélyi Helikon és Nyugat írógárdájának elvrokonságán alapult. „Az új eszmék és új gondolkodási módszerek kezdetben nem is voltak újak: a Helikon a Nyugat klasszikus polgári humanista eszméit követte, természetesen alakítva, módosítva ezeket.”[56] Az új erdélyieknek a modern magyar irodalom ízlés- és formavilága adta az indítást, Ady mellett például Móricz vagy Szabó Dezső ösztönzése, de Tabéryék révén a nagyváradi decentralizációs törekvések és a publicisztika irodalmi életet meghatározó irányai is erőteljesen hatottak. Ahogyan Tolnai Gábor már említett irodalomtörténetét 1934-ben recenzeáló Schöpflin fogalmaz: „Az erdélyi írók mondhatni mind fiatal emberek voltak a kezdés idején, magától értetődően helyezkedtek el az irodalom ama vonalán, ahol akkor a magyar irodalomban a harcos aktualitás és a legnagyobb eredményeket felmutató mozgalom volt.”[57] Az új erdélyi irodalom „mindenképpen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermeke”.[58]

Schöpflin itt egy fontos mozzanatot is meglát, az erdélyi irodalom mondhatni egyik legfontosabb karakterisztikumát, azt a kettősséget, melyet korábban liberális szellemiségnek és értékőrzésnek neveztünk, s melyet az egyneműsítő értékítéletek hajlamosak voltak a kezdetektől elfedni, tudniillik hogy az elszakított területen „bizonyos felszabadulás is állott be, felszabadulás az alól a nyomás alól, amelyet nálunk a hivatalos hatalom és a reá támaszkodó társadalmi hatalmak az új irodalom ellen alkalmaztak. A konzervatív erők lecsökkenése, majdnem teljes megsemmisülése, ami együtt járt az állami hatalomnak idegen kezekbe való jutásával, szabadjára engedte a haladó szellemet.”[59] Ez a haladó szellemiség heterogén irodalmi csoportosulásokat eredményezett, vitáktól hangos irodalmi életet biztosított, s magyarországi fogadtatását tekintve az sincs „minden irónia nélkül, hogy olyan lapok és folyóiratok, melyek a Nyugat és írói ellen állandó hadjáratot viseltek, de az erdélyi írókat tüntetően felkarolták, ezen a réven az általuk üldözött szellem egy változatát bocsátották falaik közé”.[60]

Jól látható, az erdélyi irodalom és értékvilága (belső vitái ellenére) itt látszólag egységes frontot képez. Persze az új erdélyi irodalom közül a „helikoni kánon” állt a Nyugatéhoz legközelebb, amint azt leghatározottabban Kuncz Aladár képviselte, aki e szellemi rokonságról Babits Mihályhoz írott leveleiben, de esszéiben is vallott. A transzszilvanizmus értékelvei mindehhez bizonyos fokú többletet, más szempontból eltérő jelleget is adtak, akkor is, ha az irodalmi identitás alapjának a transzszilvanizmus ugyanazt a kultúrnemzet kategóriát tekintette, mint 1919-től Babits. Ha volt lényeges különbség a Nyugat és az így Erdélyi Helikon irodalom értékelveiben – ahogyan Láng Gusztáv fogalmazott –, akkor az elsősorban a szerepkánon vonatkozásában jelentkezett.[61] A Nyugat élén álló Babits nem kívánt ugyanis beavatkozni az erdélyi irodalmi élet kánonképző folyamataiba. A Végvári versek attitűdje például, mely a korban meglehetősen sikeres és népszerű volt, s Erdély „költőfejedelmévé” avatta Reményiket, meglehetősen távol állt a babitsi szereptudattól. De Reményik mellett Áprily Lajos vagy Tompa László költészete sem számíthatott sokkal jobb megítélésre. „A tisztán és szigorúan esztétikai szempont érvényesítése a »triász« tagjainak megítélésében a »helikoni kánon« átírását, korrigálását, rosszabb esetben érvénytelenítését jelentette volna. Ráadásul az erdélyi kánonnal azonosított vonal cáfolataként is hathatott volna, s ezt a Nyugat igyekezett elkerülni” – tapint a lényegre Láng.[62]

Bár Kuncz Aladár egyértelműen a Nyugat lokális kivirágzásának mondta a teljes erdélyi magyar irodalmat, az irodalmi transzszilvanizmus fogalmi létezése a húszas évek közepétől azt a képzetet ébresztette a széles körű irodalmi recepcióban, hogy itt valami merőben új, a magyarországi irodalomtól gyökeresen eltérő jelenségről van szó. Ezt tette némiképp szóvá Szerb Antal is irodalomtörténetében, a bevezetőben említett sorok fontos kritikai hatásmechanizmusait is kiemelve. Szerb ugyanakkor az Erdélyben születő irodalmat kezdeti korszakában is azzal a kettősséggel jellemezte, mely egyfelől a nemzeti fájdalom, az elszakadt magyarság sorsáról szóló tudósításokat „félírók ünnepi stílusgyakorlatává” fokozta le,[63] másfelől az újintellektualista magyarországi irodalmi elittel analóg módon az új Erdély irodalma mégis képviselte a mostoha körülmények dacára is a minőségi irodalomeszményeket. Nem nehéz e sorok mögött főként a Nyugat szellemiségének továbbfolytatását, oldalágát felfedezni, még akkor sem, ha nem csupán a „helikoni triász”, de érthetetlen módon Dsida Jenő költészete sem fért be a Nyugat értékrendjébe, ahogyan az erdélyi szerzők közül lényegében Tamásit leszámítva más sem lehetett jelen a folyóirat (vagy akár a Figyelő rovat) hasábjain. Egyfajta áttörésről majd csak 1937-től beszélhetünk, amikor Reményik Sándor Baumgarten-díjat kap, őt 1938-ban Kós Károly, 1939-ben Jékely Zoltán, 1940-ben Wass Albert, 1941-ben Tompa László követi, illetve ugyanekkor ismét Reményik szerepelhet a díjazottak között.


*Részletek Boka László, Egyszólamú kánon? – Gondolat, Bp., 2013 – című kötetéből

(folytatjuk)


[1] Az irodalmi intézmények kialakításáról, a különböző belső csatározásokról a korszak majdnem mindegyik résztvevője megemlékezett. A tényekkel számoló irodalomtörténeti tanulmányok mellett, a különböző szemléletek és irányok heterogeneitására is utalva (például Kuncz Aladár, Gaál Gábor vagy Jancsó Elemér tollából) eltérő irodalmi korszakleírások, kvázi-irodalomtörténetek születtek, mellettük a személyes emlékekre, generációs szemléletekre, írói vagy politikai pályákra történő visszaemlékezéseket is említeni érdemes (például Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma; Szántó György: Fekete éveim; Szemlér Ferenc: Más csillagon; Bánffy Miklós: Emlékeim, Huszonöt év).

[2] Vö. Vallasek Júlia: Utószó. In Tabéry Géza: Emlékkönyv. Nagyváradi Ady Társaság, 2003, illetve lásd még uő: Elváltozott világ. Debrecen, Csokonai Universitas Könyvtár, 2004. „Hagyomány és önkanonizáció” című fejezetét, 57–82.

[3] Vö. Tabéry Géza, i. m. 60.

[4] Legalábbis az alapítók egyértelmű szándéka ez volt. Az addig nagyrészt csak pesti kiadóknál megjelenő erdélyi szerzők műveit immár a Céh adhatta ki, ugyanakkor előfizetőinek egy jelentős részét Magyarországról biztosította. Az erdélyi hangsúlyok a novella és a vers világa után elsődlegesen ekkortól számítva érhetők tetten a regény műfajában, mely egy tudatos erdélyi mondanivalónak a szélesebb megjelenítését biztosította. A Kós Károly által alapított műhely legmeghatározóbb vonásaként a közösség iránti elkötelezettséget és a tanító célzatosságot lehet kiemelnünk, mindazonáltal (a különböző eszmerendszerek és személyes nézetkülönbségek felerősödése folytán) a Céh már a húszas évek végén kénytelen elszenvedni az első, belülről fakadó kritikájának bomlasztó konfliktusát. Berde Mária és négy társa (köztük Tabéry Géza és Tamási) lép ki a helikoni csoportosulásból, s alapítja meg az Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR).

[5] Vö. Bisztray Gyula: Írók az Unióért. In uő: Író és nemzet. Budapest, 1943, Révai, 215.

[6] Vö. Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! H. n., é. n. [1921].

[7] Vö. Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Budapest, 1983, Akadémiai.

[8] Vö. Ady Endre: S ha Erdélyt elveszik? Huszadik Század, 1912. november-december.

[9] Vö. Ismeretlen Korvin-kódex margójára, 1905. In Ady Endre összes prózai művei. 2. kötet, 8., Budapest, Akadémiai, illetve http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/index.htm.

[10] Vö. Ady Endre: A Holnap. Nagyváradi Napló. 1908, szeptember 29.

[11] „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van” [kiemelések az eredetiben]. Vö. Kiáltó szó, i. m., 5–6.

[12] Vö. Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Debrecen, 2004, Csokonai Universitas Könyvtár, 34.

[13] A pedagógia célok, a magyar közösség és az anyanyelv védelmében kialakított pozíciói által az évszázad második felében is ezért maradhatott nyíltan vagy hallgatólagosan legitim.

[14] A vitának teljes szakirodalma van, itt felidézni szükségtelennek tartom. (Ravasz cikke első ízben a Könyvbarátok Lapja 1928/1-es számában jelent meg, a vita alatt viszont újraközölte a kolozsvári Keleti Újság, 1928. július 29-i száma is, s a heves polémia az Erdélyi Helikonban folytatódott.) Érdemes lehet itt Ravasz és Makkai kapcsolatáról, megítéléséről s a későbbi Nem lehet vonatkozásairól megjegyezni, hogy Ravasz még 1921-ben (a Dunamelléki Református Egyházkerületnek a püspökévé választásakor), Makkai viszont másfél évtizeddel később távozott Erdélyből. A két magatartás annak függvényében szembesíthető, hogy egészen más volt 1921-ben és 1936-ban a helyzet: közvetlenül Trianon után még nem körvonalazódtak a kisebbségi létnek azok a kihívásai, amelyekre később Makkai és mások – így vagy úgy – megadták a maguk válaszát. A viták és a későbbi megítélés lélektanára utalva az is igaz ugyanakkor, hogy Ravasz László nem püspöki székből távozott…

[15] Vö. Ravasz László: „Irodalmi schisma”. Könyvbarátok Lapja. 1928/1., 106.

[16] „Még nagyobb baj, mikor az irodalom a politikai földrajz szempontjából hasad ketté: a régi nemzeti irodalomból két vagy több nemzeti irodalom lesz; mindeniknek azonos nyelve, de lassanként más lesz a lelke, mert más lett az ország, a sors, a történelem, amelyben az irodalom él.” Uo. 105. [Kiemelés az eredetiben.]

[17] Uo. 107.

[18] Idézi Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Újvidék, Forum, 1998, 73.

[19] A nagyváradi, szatmári, temesvári római katolikus egyházmegyéket területileg ketté-ketté, illetve háromfelé szabdalta a történelem.

[20] Vö. Vincze Ferenc: Nemzetiesedő tér, térbeliesedő (irodalmi) történetek – a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalma. In uő: Az átment(t)et(t): Dsida. Szerzők, kiadások, értelmezések. Budapest, 2011, Kijárat, 23–24. Mint írja, az így vázolt téralakzatokban „az erdélyi magyarság egyfelől idegenként tekinthet a szászságra és a románságra is, másfelől ha az erdélyi teret e három nemzet közösen alakított territóriumaként értjük, akkor ez a heterogenitás képezi azt az idegenséget, mely a magyarországi homogén nemzeti térrel szemben körvonalazódik.” 24.

[21] Vö. Szemlér Ferenc: Jelszó és mítosz. Erdélyi Helikon, 1937, október.

[22] Szemlér két erős ponton is bizonyítani kívánta az erdélyi gondolat hamisságát: az egyik, hogy a sok száz éves együttélés hasonló lelki magatartást nem válthatott ki mindhárom nációból, hiszen a múltban a románság kimaradt Erdély sorsának rendezéséből; a másik pedig, hogy a transzszilvanizmus kitalálói éppen az a generáció, mely saját bevallása szerint nem is tudott románul, tehát erdélyi jellegzetességeket sem tudhatott „felfedezni olyan művekben, amelyeket nem értünk, és olyan emberekben, akikkel nem tudunk szóba állni”. Vö. Szemlér, i. m.

[23] Vö. Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1934., 2. szám, Figyelő, illetve http://epa.oszk.hu/00000/00022/00570/17794.htm

[24] „(…) irodalmunknak szelleme az anyag felhasználás és formai képződés alapján ma is változatlanul ugyanaz, mint mindig. – Tehát ez a „leválás” csak látszólagos, az érintkezési kapcsolatok megszűnése, de nem egyúttal a kultúregység lényegbeli megszakadása is. Ne tévesszen meg a tudat se, hogy az erdélyi magyar irodalomnak megvan a saját múltja és jelene.” Vö. Nyirő József: A magyar irodalom hazajáró kisértete. Napkelet, 1921/3., 169.

[25] „Mindebből világosan következik, hogy külön erdélyi magyar irodalom nem volt és a jövőben se lehetséges, […] Én az erdélyi magyar irodalom múltját, jelenét és a jövendő hivatását legtalálóbban ezzel tudom jellemezni: egy darabja az egésznek.” Vö. Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője. Cluj-Kolozsvár, 1924 [újraközlés], Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet, 11.

[26] Vö. többek közt Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma. Magyar Kisebbség, 1925/11, 416.

[27] Vö. Schöpflin Aladár, i. m.

[28] Uo.  [Kiemelés tőlem, B. L.]

[29] „Elvégre Jósika és Kemény, más régi írók is Erdély történelmének témáit írták meg, mégse sorozzuk őket az erdélyi irodalomba.” Vö. Schöpflin, i. m.

[30] S így folytatja: „Az irodalomban a külön erdélyi öntudat még a transzilvánizmus fogalmának megszületése előtt kifejlődött. Kényszerűség szülte azokban a szomoru években mikor a kulturális kapcsolat Erdély és Magyarország között egyidőre szinte teljesen megszakadt.” Vö. Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1935, 8. szám, illetve http://epa.oszk.hu/00000/00022/00595/18762.htm

[31] Vö. Babits Mihály: Transylvanizmus. Nyugat, 1931, I. köt., 482.

[32] A Korunk élére kerülő Gaál meglehetősen megosztó személyisége a korszaknak (heves vitákat nem csupán az Erdélyi Helikonnal vív, hanem élesen bírálja a Babits vezette Nyugatot, polemizál Kassákékkal, s elmarasztalja a szerkesztő-politikus Móricz Zsigmondot is), de lapja a korban gyakorlatilag egyedüli gyűjtőhelye a magyar kulturális baloldalnak, olykor a szélsőbalnak. Gaál szerkesztőként is kettős megítélés alá került: meglehetősen értetlennek bizonyult például Bartók művészete iránt, mindazonáltal ő kapcsolta a folyóirathoz József Attilát és Illyést, közölte Radnóti Miklós verseit, Kodolányi János és Tamási Áron elbeszéléseit, s teret nyújtott az erdélyi avantgárd törekvéseknek is.

[33] Vö. Szabédi László: Levél Szemlér Ferenchez. In Jelszó és mítosz. Összeállította, bevezető tanulmánnyal ellátta Pomogáts Béla. Marosvásárhely, 2003, Mentor, 186.

[34] Vö. Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet. Budapest, 1991, Magvető, 483.

[35] Lásd az Erdélyi Helikon beköszöntőjében Áprily sorait.

[36] Vö. Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935, 4. 283–298.

[37] Legalábbis a kezdetekben, ahogyan a Helikon szerkesztői közül is inkább csak Áprily és Kuncz törekedett arra, hogy a folyóiratot – a kitűzött magas színvonala révén – az egész magyar és európai irodalom értékeihez kösse.

[38] Vö. Jancsó, i. m.

[39] Vö. Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. Nyugat, 1928, 501–508.

[40] Vö. Gaál Gábor: Az »Erdélyi gondolat« tartalma és terjedelme. Korunk, 1928/12., 907–910.

[41] Makkai, bő másfél évtized keserű tapasztalatait követően lesz kénytelen leszámolni azzal az ábránddal, mely –mint írta – azzal kecsegtette a világháború kisebbségbe szorított áldozatait, hogy „a faji, nemzeti elfogultság helyébe az emberiség egységének öntudata és az általános emberszeretet lép, amely a népeket elválasztó politikai határokat nyomtalanul elmossa”, s keserűen mutat rá, hogy ennek egészen az ellentéte történt. Vö. Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, 1937, február 6.

[42] Vö. Kuncz Aladár: Erdély az én hazám, Csendes beszélgetés Áprily Lajossal. Erdélyi Helikon, 1929/6. 487–492.

[43] Uo.

[44] Vö. Csiki László: Vázlat egy álomról. Kortárs, 2001/1, illetve http://epa.oszk.hu/00300/00381/00043/csiki.htm

[45] Vö. Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Marosvásárhely, Mentor, 2001.

[46] Vö. Schöpflin Aladár, i. m.

[47] „Erdélyben a magyar irodalom: önvédelem, rászabaduló külső erők, vagy fejüket belülről felütő megkisértések ellen. Innen van, hogy a magyar irodalom erdélyi megnyilatkozásainak – származzanak ezek bármely korból és időből – törvénytszabó nagy többsége tendenciás. A Heltai Gáspár meséitől Kemény Zsigmond regényein át Petelei Istvánig s végig a ma élők és dolgozók csaknem egész névsorán, majd mindenki azzal, hogy írt, mondani is akart valamit. Nemcsak szépet, de jót és igazat is. Nemcsak nagyot, de iránymutatót is. Az irodalom így nem felszíne az erdélyi életnek, nem könnyű szórakozás után kapdosó kezek számára készült vásári holmi, hanem keresztmetszete, kivetítődése, megjelenési formája és harci eszköze egyben ennek a hegyek közé zárt világnak. A szép csak egyik eleme, de nem lényege annak, ami irodalmi formában követel meghallgatást magának Erdélyben” [kiemelés tőlem, B. L.]. Vö. Szentimrei Jenő: Erdély tízéves magyar irodalma. Nyugat, 1930/ I. köt., 537.

[48] Vö. Bedecs László: Önkép-kísérletek a Tükör előtt ciklusban. Korunk, 2008/9, 99.

[49] Vö. Makkai Sándor: Közösség és irodalom. Pro-Print, Csíkszereda, 1998, 101.

[50] Vö. Gaál Gábor: Gyávák-e az erdélyi írók? Korunk, 1929, november.

[51] Vö. Kuncz Aladár, i. m.

[52] Vö. Makkai Sándor: „Csak énekeljetek. In uő: Erdélyi szemmel. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1932, 49.

[53] Uo. 54.

[54] Uo. 50.

[55] „Az elszakítás hatása alatt természetes, hogy visszalódult a harang nyelve s az erdélyi magyarságban most nem annyira a Magyarországgal összekötő, azonos elemeket hangsúlyozzák, hanem a külön színezetűeket, az erdélyiséget, a transzilvanizmust. Az erdélyi magyarság erdélyi szellemiségének pontos és figyelmes körvonalazása és öntudatosítása valóságos életmentést jelentett ott a határokon túl, ahol a magyar szellemiség produktumait nemcsak teljesen kizárta Románia, hanem ahol a kontemporaneus magyar szellemi termékek az első években nem is voltak alkalmasak a leszakadt magyarság egységének fenntartására.” Vö. Szekfű Gyula, Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1934, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 459.

[56] Vö. Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. i.m. 143.

[57] Vö. Schöpflin, i. m.

[58] Uo.

[59] Uo.

[60] Uo.

[61] Mint egy interjújában azt Láng Gusztáv részletesen kifejtette. Vö. Dsida Jenő századik születésnapjára. Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs. Forrás, 2007/5., 67–68.

[62] Uo.

[63] Vö. Szerb, i. m., 497.